A harmadik lap

A konyhai mérlegen lemértem: egy nemzeti konzultációs ív 5,5 gramm. Orbán Viktor a három színes, szagos papírnak csak az egyik oldalára vetette gondolatait, például a kérdéseknek álcázott dührohamát. A három hátlap üres.

A pakkból közel 8 milliót gyártanak. Ha csak az első két oldalt egyetlen ív első és hátsó felére nyomtatják, egy egész lapot megtakaríthattak volna. A szándékolt üzenet jottányit se csorbulna. Csak spóroltak volna. Ez az arra érzékenyeknek fontos, a többieket nem érdekli, ellenszenvet talán senkiben se kelt. Ilyet azonban nem szándékoztak üzenni.

Egy ív 8 millió példányban körülbelül 44 tonna. Ennyi papírhoz csak fából több mint 70 tonna kell. Ez körülbelül ugyanennyi szál az erdőben. Már egy komolyabb terület. Amit a NER-hadosztály legyalult. Még egyszer hangsúlyozom: a saját szempontjukból is teljesen feleslegesen. Csak azért, mert csak. Mert teszünk rá. Kossuth tér, József nádor tér, Liget. Soroljam?

Lehet, hogy a kétoldalas nyomtatás kicsit drágább és egy fokkal talán a feldolgozás is nehézkesebb. Ezért nem hozom elő, hogy a harmadik ív előállításához további 20 ezer köbméter víz, 30 ezer kilowattóra energia, 8 tonna mészkő, 4 tonna szén, közel 300 tonna gőz és majdnem 3 tonna klór is kellett. Nem számítva a gyártás közbeni környezetszennyezést és a keletkezett hulladékokat. Az alkalmazott megoldás tehát drágább is. Egy-egy nemzeti konzultáció 1-2 milliárdot húz ki az adófizetők zsebéből. A harmadik lap ára így több százmillióra tehető. Ezt tényleg az ablakon dobták ki. Bár biztos akadt, aki elkapja.

Egy egész nemzeti konzultációs levél 24 gramm. Vagyis a teljes akcióhoz közel háromszáz fára volt szükség. Az eddigi öt hasonló csomag így vagy 1500 fa életébe került. Az érdeklődés a tapasztalatok szerint gyér: általában az összes levél körülbelül tizede érkezik vissza. Tehát az elmúlt hét év során körülbelül 1700 fa vált értelmetlenül Orbán levelezési kedve martalékává.

Javaslom, tegyünk eleget a nemzeti konzultációs hirdetések felszólításának, és fejtsük ki a véleményünket minderről. Vonatkozó kérdés híján legalább - a hátoldalon.

Szerző
Marnitz István

Taxisnak látszó egyedek

Azt mondja a rádióban a megkérdezett taxis érdekvédő, hogy most megint kezd teli lenni a hócipőjük, mert a fekete és a szürke fuvarok száma változatlanul magas, ezek pedig a taxisok piacát dézsmálják. Nehezményezik, hogy nincs olyan hatóság, amely megállítaná a feketén fuvarozókat. Az európai taxisok szövetségének alelnöke egyenesen úgy fogalmazott a rádióban: „több száz taxisnak látszó egyed került a budapesti utcákra”.

Az UBERT már sikerült a sárgáknak kidobatniuk az országból. Ha nem ment szép szóval, akkor blokáddal, zsarolással, az utca emberének bosszantásával. Egyik taxis ismerősöm is részt vett a legutóbbi útlezárásban, bár nem nagyon fűlött hozzá a foga, mégis mennie kellett. Az autó nem az övé, a tulajnak, akinél alkalmazott, több tucat kocsija van, parancsot kapott, vagy beáll a sorba, vagy szedheti a sátorfáját.

Volt már valami ilyesmi még a szoclib kormányok idején. Akkor a gazdák úgy akartak borsot törni a kormány meg a bűnös város orra alá, és nyakra-főre traktorokat küldtek Budapestre. Érdekes módon azoknak már nem volt kedvük kivezényelni a traktorosokat, akik később kormányközeli politikusként bagóért vásárolhatták fel az ország földvagyonát.

Félek, most is a taxis bárók készülnek balhézni. Szigorúbb ellenőrzést követelnek azokkal szemben, akik náluk olcsóbban is hajlandók a személyszállításra. Csak azt nem értem, előbb miért nem a maguk háza táján tesznek rendet? Miért nem seprik el a piacról a sárga hiénákat, akik a pályaudvaroknál, a bulinegyedek környékén ólálkodnak, a lehúzható külföldiekre vadásznak?

Mert ha valaki, akkor ők az eltakarítandó „taxisnak látszó egyedek”.

Szerző

Ne ez a dal legyen

Fáradtan értünk vasárnap a Kossuth térre, kimerített a másfél órás toporgás a budai oldalon, bármennyire felemelő volt is tudni, hogy azért nem jutunk fel a Lánchídra, mert irgalmatlan sokan vagyunk. Jóformán csak a Cseh Tamás-dalnál ocsúdtunk, hogy igen, pontosan erről van szó, ezért jöttünk el ide: Tíz év múlva ne ez a dal legyen.

Ne írd alá, János! - tegezték le vidáman a tüntető tízezrek az államfőt vasárnap délután, felkiáltva a Duna partjáról a vélhetően üres Sándor-palotáig. Ott, a tömegben préselődve is egyfolytában azon járt az eszem, hogyan lehet, hogy éppen ez a valójában keveseket, pláne kevés hazánkfiát érintő "pántlikázott" törvény váltott ki ilyen kirobbanó dühöt. Hiszen a választópolgárok szinte szó nélkül nyelték le a magán-nyugdíjpénztári megtakarításaik elvételét; meg se nyikkantak, amikor az új választójogi törvény bebetonozta a hatalomba a Fideszt; hangjukat nem lehetett hallani, amikor megszűnt a választott Fővárosi Közgyűlés; nem tiltakoztak a paksi szerződés ellen, és igen hamar belenyugodtak a közoktatás lezüllesztésébe is.

Mégis, ez volt az az ügy, amelyik a maga abszurd kisszerűségében végül példaszerűen mutatta meg, hogy mihez is szoktunk hozzá az elmúlt hét évben. Az ellenségképzéshez, a kirekesztéshez, a gátlástalan hazudozáshoz, a szűklátókörűséghez és az erőszakossághoz. Ma már lényegében minden törvénynek ez a receptje, a hozzávalók csak abban különböznek, hogy a törvényalkotó éppen kivel akar kitolni / kinek akar kedvezni. Pontosan ezért volt az első perctől kezdve lényegében mindegy, eleget tesz-e a népi felszólításnak Áder János: ha ez a törvény eljuthatott odáig, hogy már csak a közismerten marionettfigura államelnök állhat a megvalósulása útjába, akkor kizárólag szépészeti jelentősége van, hogy aláírja vagy visszaküldi, esetleg az Alkotmánybíróság elé bocsátja.

Ha időlegesen halasztást szenvedett volna is a bornírt jogszabály, a rendszer elviselhetetlen mivolta attól még marad. Lesznek újabb CEU-törvények, kapnak bélyeget más Sorosok. De sokan voltunk ott a téren, akiknek már a maradék életük élhetősége múlik azon, hogy tíz év múlva ez a dal lesz-e.

Szerző
N. Kósa Judit