Az éden elvesztése

Az anyakönyvvezető az irodai asztalra terített zsírpapírból apró darabonként ette a szalonnát, késhegyre tűzve, két falat között szusszanásnyi szüneteket tartva. Bosszúsan pillantott fel a korán érkező párra. Apu feszengve állt barna télikabátjában, aminek oldalán jól láthatóan kirajzolódott egy vasaló háromszögletű nyoma, Anyu szürke, kerek galléros kabátban didergett mellette. Rámosolygott az anyakönyvvezetőre, s a mogorva tisztviselő elrámolta a szalonna maradékát, megigazította tömött, hosszú bajuszát, mely cipőkefének is beillett volna, s indult összeesketni a szüleimet.

1945. november 17-e volt. Az esküvőn csak a szűk család vett részt, a szertartás rövid volt, öt perccel később szüleim már a körút szétlőtt, romos épületei között sétáltak. Szitáló esőben értek haza a Veres Pálné utcai félemeleti, kétszobás lakásukba, Anyu immár azzal a kendővel a vállán, amit a testvérétől kapott nászajándékba. Jól jött az a hidegben, ami télen várt rá. Huszonhárom lépcsőfokkal a történelem mélye fölött, tíz hónappal azután, hogy apám két egymással szemben álló, de őt egyként üldöző rezsim elől is megszökött anyám segítségével, megálltak a lakásuk ajtaja előtt, egy új élet küszöbén. Minden ízében magán viselte az a háború nyomait, de tele volt ígérettel és szelíd reménnyel.

1948. augusztusában megszületett a nővérem, akit Anyu saját édesanyja után Júliának nevezett el. Így lett belőle akaratán kívül emlékmécses gyermek, aki a tíz évvel korábban meghalt nagymamája hiányát volt hivatott pótolni. E névválasztás hozott rá bőven áldást szeretetből, de egyúttal jókora súlyt is akasztott a nyakába, bár ezzel akkor senki nem volt tisztában. Hat évvel később születtem én, a késői gyerek, aki pedig Anyu druszája lettem. Életfeladat lett ez is, igaz másféle, talán könnyebb is. Nem kis feltűnést keltő második nevet is kaptunk mindketten, mely szerb, illetve olasz származásunkra utal. Így lettünk: Júlia Míra, illetve Katalin Virginia. Ezzel a családi örökséggel indítottak útnak bennünket, s mi igyekezhettünk egy életen át, hogy saját nevet szerezzünk magunknak.

Fotó: családi archívum

Nem volt az akkor végiggondolva, mit jelent egy testvér érkezése az elsőszülött számára. Kész csoda, hogy nővérem valamely óvatlan pillanatban nem cibált ki az ágyból és vágott be a sarokba, amiért einstandoltam a kiságyát, amint hazaértem a kórházból. Igazán nagyvonalúan viselkedett. Lemondott hat évig birtokolt, kizárólagos tulajdonáról, én pedig arcomon bamba csecsemőmosollyal belemerültem a paplan-mélybe, és békésen elszenderültem jogtalanul bitorolt szerzeményemben. Nővérem fürdetéskor mégsem nevezett kismajomnak, mint apám, amikor először pillantotta meg sötét pelyhekkel borított gerincemet, nem szólta le anyámat, miként apai, olasz nagymamám, aki mindkét menye előtt kerek-perec kijelentette: Semmit nem tudtok. Értsd, legfeljebb lányokat szülni, s e véleményével megrázó természetességgel mutatott rá a mindenkori fiús anyák fölényes öntudatára és büszkeségére.

Juli örült a kistestvér érkezésének, hogyne örült volna, de azért maradt benne tüske a méltatlan bánásmód miatt. Megérdemelte volna, hogy fölkészítsék a ráncos, szőrös és pimasz kis lény érkezésére, aki egy ideig majd elszívja előle a levegőt. De az én tüneményesen okos és bátor szüleimnek nem volt olyan tanulságos történet a tarsolyukban, amit a születésem előtt elmeséltek volna a lányuknak, és híján voltak azoknak a szülői ismereteknek is, amiket ma már minden fiatal kívülről fúj. Nem sokat töprengtek azon, mekkora veszteséget él át a gyerekük, aki hat évig egyedül birtokolta szülei szeretetét, de egyszerre csak osztozkodnia kell ezen a kincsen egy betolakodóval, és rá kell ébrednie, hogy elveszítette az édent, gyermekkora paradicsomát. Más kérdés, hogy soha nem volt igazi paradicsom, hogyan is lehetett volna az, csak éppen akkor és ott dőlt el minden.

Rég’ nem voltunk már kisgyerekek, de még mindig küzdöttünk, hogy magunkra irányítsuk szüleink figyelmét, saját magunk felé fordítsuk szeretetüket, visszaszerezzük a magunk édenkertjét bármi áron. Juli bombaként robbanó indulattal, korát messze meghaladó intellektussal szállt vitába mindazzal, amit szüleink képviseltek. Világmegváltó módjára akart lerombolni minden hagyományos szellemi korlátot és előítéletet, és naponta kélt harcra a földön uralkodó valamennyi igazságtalanság, így a polgári lét igazságtalanságai ellen is. Szüleink, akik szívből gyűlöltek minden diktatúrát, de kétségkívül régimódi, polgári életmódot folytattak, s akként is neveltek bennünket, a legteljesebb értetlenséggel fogadták ezt, és akkora vitákba bonyolódtak vele, hogy zengett a ház. Nekem nem sok választásom maradt. Hamar fölismertem, hogy nincs az az ékesszóló szónoklat, amivel versenyképes lehetnék, ezért más módszerhez folyamodtam. Kifejlesztettem egy igazi hörgős, sípolós asztmát, rémisztő éjszakai rohamokkal, s ha ez nem lett volna elég, egy alkalommal betekertem magam a nappali nagy-ablakán lógó taftfüggönybe, s úgy kellett onnan kigöngyölíteni, mint egykor Kleopátrát a perzsaszőnyegből, mielőtt megfulladtam volna. Nővérem a szabadságharc szellemét lobbantotta lángra a mi konzervatív családunkban, és mind hangosabban követelte egyénisége jogait, én jobb híján a béke angyalának szerepébe bújtam, és igyekeztem elsimítani a konfliktusokat. Később tanulmányokat írtam arról, hogy a békebíró szerepébe kényszerült gyerekek gyakran választják a szociális munkás szakmát hivatásuknak, ahol kiválóan kamatoztatják családi körben szerzett tudásukat, így teremtve kényszerből erényt.

Jöttek azután olyan évek, amikor nővéremmel szoros szövetségesei voltunk egymásnak, és némi fáziseltolódással, de mindketten megvívtuk szüleinkkel a magunk végső, nagy csatáját, hogy a magunk igazságában fogadjanak el minket. Majd egy napon arra ébredtünk, hogy nincsenek már szüleink, csak emlékeink róluk, amelyek köszönőviszonyban sincsenek egymással. Mintha nem is ugyanannak a családnak a gyerekei lennénk. Julinak sötét, nekem világos emlékképeim maradtak, melyek úgy váltak el egymástól, mint árnyék a fénytől. Végül addig hánytuk-vetettük egymás között ezeket, mint egykor a rongybabákat az ágyaink között, míg valahogyan mégiscsak hasonlítani kezdtek egymásra. Az élet ugyanis megtanított minket arra a nagy igazságra, hogy rosszból és jóból egyaránt csak korlátozott mennyiséget visel el az ember, s jobb, ha emlékezetünk képernyőjén olyan filmet nézegetünk, ami se nem fekete, se nem fehér, hanem hol nagyon színes, hol meg elmosódott, nem telepszik rá teljes súlyával a lélekre, mégsem hagy senkit és semmit érintetlenül.

Lám, dunnába hajlik az este, lepihenhetünk, mondaná anyai nagyanyánk. Szerbül, persze.