Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő Daniel Melingo, énekes-zeneszerző már gyerekkorában a tangó és az előadóművészi pálya hatása alá került: nevelőapja a kor egyik legismertebb tangózenekarának vezetője, Edmundo Rivero menedzsere és jóbarátja volt. A fiatal Daniel kezdetben klasszikus zenét (gitárt, klarinétot és szaxofont tanult), zenetanári diplomát szerzett, miközben a hetvenes években rockzenét játszott, később pedig a brazil zene egyik ikonja, Milton Nascimento zenekarában tűnt fel. Az argentin katonai diktatúra idején ellenzéki színtársulatok muzsikusa volt, majd a Falkland-szigeteki háború befejeztével tevékenysége legálissá vált: elsősorban színházi zenekarok vezetőjeként és szaxofonosaként működött.
A kilencvenes évek elején hosszabb időt töltött Spanyolországban, s érdekes módon itt talált vissza az eredeti argentin tangóhoz. Egy tangó-blog szerzője szerint „Melingo generációjának életéből a pop- és rockzene kultusza, illetve a Juan Perón-féle és azt azt követő diktatúrák megpróbálták kiszorítani azt a hihetetlen szabadságot, amit a tangó jelképez, de ez természetesen nem sikerülhetett, legfeljebb késleltette a visszatalálást.” Melingo már bőven elmúlt negyvenéves, amikor tangóénekesként koncertezni kezdett. Mivel spanyol, olasz, francia és brazil motívumokat is használ, hazájában kissé idegenkedtek szokatlan stílusától.
Az is meglepte a közönséget, hogy a feledés homályából előbányászta a lunfardo nevű tolvajnyelvet, amely olasz és spanyol szavak, valamint a városi szleng sajátos elegye. Jó tíz év kellett, amíg ez a filmszerű képekben gondolkodó, egyedi hatású produkció befutott, s a Buenos Aires hangfestőjének is nevezett művész külföldön is mind jelentősebb sikereket aratott. Budapesti koncertje mindenképpen csemege a latin kultúra szerelmeseinek.
