A Beszélő című, akkor még illegális folyóirat különszámaként jelent meg 1987 nyarán a „Társadalmi szerződés — A kibontakozás ellenzéki programja”című röpirat. Szerzőiként Kis Jánost, Kőszeg Ferencet, Solt Ottiliát nevezik meg a források, hozzátéve, hogy a szállóigévé vált, döntő mondata Haraszti Miklóstól származik. Ez a szöveg – ellentétben az alcímével – nem az egész ellenzék, hanem csak a demokratikus ellenzék nagy szellemi műve volt, de mind a lakiteleki, mind a monori találkozókon, amelyeket a későbbi Magyar Demokrata Fórumot alkotó, úgynevezett népi ellenzék dominált, szintén elhangzott, elfogadott átvételként a röpirat legismertebb tétele.
„Egyetlen dolog van, amiben ma munkástól pártkáderig mindenki egyetért: Kádárnak mennie kell... Kádár személy szerint felelős a vezetés tehetetlenné válásáért, ő volt az, aki 1983-ban kijelentette: nem lesz második reform. 1984-ben ő követelte a hetedik ötéves terv felelőtlen gazdaságélénkítési programját, ő vezényelte az 1985-ös pártkongresszust, amely egyszerre ígért több beruházást, nagyobb fogyasztást, kiegyensúlyozottabb fizetési mérleget és mérséklődő inflációt. Döntő része volt abban, hogy a társadalom elől eltitkolták a bajok nagyságát s hogy a kiútról folyó vitákat eltiltották”.
Vannak csodatévő mondatok. Az egész XVIII. század arról szólt, hogy a felvilágosult gondolkodók, Voltaire, Diderot, Rousseau, illetve az enciklopédisták és szellemi folytatóik, Condorcet, Robespierre, Marat briliáns dolgozatokban bizonyították a feudalizmus erkölcstelen és tarthatatlan voltát, és tettekre buzdítottak a szabad, polgári, demokratikus állam megteremtése érdekében – aztán egy műszaki tiszt, egy százados, név szerint Claude Joseph Rouget de Lisle írt egy indulót, és amikor ötszáz marseille-i önkéntes elindult Párizsba, ez az ötszáz embert ezt a dalt énekelte. Vajon hányan tudnánk fejből megnevezni a szerzőt? Nekem meg kellett nézni pontos nevét a lexikonban. Mégis, az ő általa leírt sorok, ez a rövidke ének tanította meg a világot arra, miért nagyszerű a forradalom. Ez a dal a La Marseillaise. „Ellenünk tört a kény uralma / Vérben áztatja zászlaját. Halljátok! Már küldi a zsarnok / Vad, bősz ölni kész rab hadát, / Letörnek népet és hazát, / Bosszút állnak ifjon s gyönge lányon, / Hajrá, fegyverbe hát!”
A Marseillaise csodatevő szöveg. Akkor egy világot rengetett meg és a mai napig megdobogtatja az ember szívét.
Ilyen csodatévő mondat volt az idézett Társadalmi szerződés egy sora: „Kádárnak mennie kell”. Nem vitatta, hogy milyen szerepet töltött be Kádár János korábban a magyar történelemben. Nem értékelte érdemeit és nem hánytorgatta fel a Rajk-perben és az 56 utáni megtorlásokban játszott szerepét. Nem nevezte sem történelmi személyiségnek, sem muszkavezetőnek, egyszerűen csak megállapította, hogy a továbblépéshez Kádárnak mennie kell. A röpirat nem a múltra, hanem a jövőre összpontosította a figyelmét.
Ez a mondat telitalálat volt, minden rendszerváltó erő egyetértett vele. Bizonyára ma is szükség volna egy ilyen mondatra.
Az nyilvánvaló, hogy mindazok az emberek, legyenek akár politikusok, akár nem, akik valóban felelősséget éreznek Magyarország sorsáért, vélekedjenek bármennyire különbözőképpen, egy ilyen mondatban meg tudnának egyezni. És ahogy joggal beleértettük az 1987-1990 közötti időben a rendszerváltás kivitelezői közé a reformkommunistákat, a mai MSZP rendszerváltó előképét, ma ugyanígy a demokratikus rend lehetséges visszaépítői közé kell sorolnunk azokat a fideszeseket is, akik akár hosszú távú érdekeik felismerése miatt, akár a jogállamot egyre súlyosabban fenyegető lépésektől visszariadva, de készek az együttműködésre egy Európa-barát fordulat ügyében. Tapasztalatom, meggyőződésem és egy kicsit hitem is, hogy fontos nemzeti kérdésben, a magyarság sors-ügyeiben képesek lehetünk szót érteni egymással, és most éppen ennek jött el az ideje.
A rendszerváltást nem okozta, de bizonyára segítette az öreg Kádár lelki és testi összeomlása, majd halála 1989-ben. Amikor 1932-ben Gömbös Gyula Magyarország miniszterelnöke lett (igaz, erős olasz fasiszta, valamint később német náci hátszéllel, de mégiscsak független magyar kezdeményezésként) el is kezdte kiépíteni a totális államot, de mielőtt kiderülhetett volna, sikerül-e neki, meghalt valamilyen betegségben, talán vesebajban. Ez nagy szerencse volt, de ép erkölcsi érzékkel mégsem kívánhatjuk, hogy a biológia szabadítsa meg az országot. Bizonyára megteszi egyszer, de ezt időnk kivárni nincs. Nem az embertől kell megszabadulni, hanem a közéleti szereplőtől. Az embernek kívánunk hosszú életet és jó egészséget. Magyarországnak pedig azt kívánjuk, hogy ez az ember tűnjön el a történelem színpadáról.
Vannak politikusok, akik tehetségesek, ambiciózusak, munkabíróak és sikeresek, de bár ne lennének azok, mert mindazzal, amit tesznek, egyre nagyobb kárt okoznak, és mennél eredményesebben működnek, annál súlyosabb a kár. Egy karizmatikus vezetőnél nagyobb csapás nincs, ha hibás irányt követ. Régi tapasztalat: őt kulturált módon leváltani csak belülről kiindulva lehet. 1988-89-ben a reformkommunisták többek között azzal váltották meg belépőjegyüket a demokratikus Magyarországra, hogy sikerült nekik nyugdíjba küldeni Kádár Jánost.
Ez bizonyára beszédes tanulság.
