Koncz Zsuzsa – címben idézett – dalszöveg részlete az őszbe szürkülő lelkeket biztosan megérintette. Mert az ő korosztálya - a „hetvenkedők” - tömegei kérték, várták évtizedeken át azt az ígért, áldásos napsütést, de mindhiába, mert valahogy mindig elodázódott. (Hányszor hallották: ezt a kis időt, vihart, szelet bírd ki még, hozz áldozatot, aztán majd minden jobb lesz?!) Olyannyira, hogy végül maguk is elhitték, hiába a JÓ-ra várni, az nem jön el soha. S mire ezt megértették, már úgy szólt a sors: a JÓ neked már nem is jár.
A mai hetvenesek, az idős nemzedék derékhada, furcsa kettősségben élik meg mindennapjaikat. Vannak ünnepek, amikor kivételes kegyben részesülnek, köszönettel illetik őket fiatalabb honfitársaik, olykor még a hála hangja is utat tör magának. A korosztály érdemeinek méltatása azonban gyakran álságos, önös érdekek által vezérelt. A „tisztellek azért, hogy ha én is odajutok, engem is tiszteljenek” gondolat mögött megbújó mentalitás oly messze áll a természeti népeknél még fellelhető valódi megbecsüléstől, mint amilyen távol áll egymástól a társadalmi szolidaritás elve és hazai gyakorlata. És vannak a szürke hétköznapok, veszteségekkel, nyűggel, kirekesztéssel, olykor megaláztatással.
1. Napjaink ellenséges megnyilatkozásairól
Idős embernek lenni ma egyre nagyobb tehertétel. Itt most nem elsősorban arról van szó, hogy az életkorral együtt járó fizikai, lelki-mentális megpróbáltatások, anyagi, és szellemi korlátok kikezdik az „öreg” egészségét, hanem inkább arról, hogy a társadalom milyen játszi könnyedséggel mond le az idős ember hordozta értékekről, és nyilvánítja korosabb embertársát feleslegesnek, élősködőnek, haszontalannak, esetleg nyűgnek. Az az öreg, akit „megcsap” ennek az ítéletnek a szele, akit megérint a kritikátlan szembenállás, az olykor megpróbál kitörni a megaláztatásból, demonstrálva a „tudok még használni, ne dobjatok el” keserű meghasonlását.
Hazánkban lassan külön „irodalma” kezd kialakulni azoknak a megnyilatkozásoknak, amelyek az idős társadalmat „bűnösnek” bélyegzik. Frei Tamás ominózus „gondolatébresztő” cikke (Tolvajok generációja, Metropol, 2013. aug. 10.) lassan ötödik éve rendszeresen, újra és újra slágerré válik a neten, a közösségi oldalakon, hol a kortársi döbbenet tárgyát képezve, hol pedig fordítva, az időseket becsmérlő környezetben érvanyagként. Folytathatnám botcsinálta bloggerek uszításainak idézésével is, de inkább a legújabb „szakirodalmat” citálom ide, amely mindent felülmúl: az USA-ban megjelent könyvében (A Generation of Sociopaths: How the Boomers Betrayed America - Szociopaták generációja: Hogyan árulták el Amerikát a baby boom korosztály tagjai) Bruce Cannon Gibney - a negyvenes éveiben járó generáció nevében - hadat üzen a 60-70-évesek korosztályának. Szerinte a klímaváltozástól kezdve a fiatalok munkanélküliségéig a világ minden bajáért ők a felelősek, szociopaták, akik nem ismerik a lelkiismeret-furdalást.
A napjainkat megkeserítő ellenséges megnyilatkozások közepette merek én időskori értékekről szólni? Nos, az egyszer biztos, vannak ilyenek, amelyek nélkül - kis túlzással élve - megállna a világ, ha nem is a nagy, egész, de a mikrokörnyezetünk, családunk életvilága a legtöbb esetben igen. Erről győzött meg az a mintegy 500 fős mintán végzett kutatás, amelyet szövetségünk - épp a pár évvel ezelőtt megjelenő közhangulati támadásokra válaszul - készített, és amely például bizonyította, hogy három nyugdíjasból kettő legalább havi 60 órát tölt családja számára nélkülözhetetlen munkával, gyermekgondozással, főzéssel, betegápolással, beszerzéssel, stb.
De az értékek tárháza ennél sokkal tágabb: a manapság oly ritkán emlegetett együttműködés, az önkéntesség, a munka iránti tisztelet, a takarékosság, a szolidaritás, a kitartás - és még sorolhatnám tovább - oly megkopott értéke ennek a korosztálynak sokatmondó gyakorlatot jelentett, és máig érvényes, követendő igazságot.
2. A hatalom hálójában
Nem segíti az időskori létet a hazai politikai és hatalmi környezet sem. Mindaz, amit a mai hatalom az idős- és a nyugdíj-politikában - de a szociálpolitikában és az egészségügyben is - tesz, vagy nem tesz, az káoszt, bizalmatlanságot és bizonytalanságot, olykor feszültséget kelt a korosztály közérzetében, aminek következtében egyértelműen állíthatjuk: az idős emberek biztonsága veszélyben van ma Magyarországon, számos területen deficit mutatkozik, és a lét-küzdelmekben a legtöbb fronton vesztésre állnak az idős emberek.
Vegyük csak sorba - tényszerűen - ezeket a frontokat:
- Aggodalomra ad okot a nyugdíjrendszer állapota. Viták szólnak arról, meddig tartható fenn a mai állapot, meddig finanszírozható a nyugdíjak kifizetése a mai rendszer szerint, a felosztó-kirovó metódus alapján, amikor jönnek a Ratkó-korszak nyugdíjasai tömegesen, magas (jogszerű!) induló nyugdíjjal, a fiatalok pedig elmennek. Mindemellett szégyenteljes nyugdíjemeléssel kompenzálják csupán azt, amennyit romlott a pénzünk.
- Veszteségként éljük meg a társadalombiztosítás lényegi felszámolását, az alaptörvényből való kikerülését.
- Nem sok jót ígér, hogy az átszervezések részeként megszűnt az ún. nyugdíjkassza. Ugyanis a járulékok már nem ebben a „kaszában” gyűlnek, hanem adó formájában bekerülnek a „nagy kalapba”. Mint egyfajta adónem - bármikor átírható, átalakítható a mértéke, a beszedés módja, és nem kötelez semmilyen ellenszolgáltatásra, pláne nem állami felelősségvállalásra. És mi erről azt halljuk, hogy biztonságot ad és kiszámítható a rendszer!
- A problémák jelentős körét hordozza a szociális ellátórendszer, ahol ma már szinte mindenért fizetni kell. Nekünk, vagy már a gyerekeinknek is. Az idősotthoni ellátásért, a házi gondozásért. (Félre ne értsék, a fő gondot nem az jelenti, hogy fizetni kell az ellátásért, hanem az, hogy nem ez volt az élet-ígéret.) Egyébként pedig miféle időskori biztonságot jelent az, ha valakinek arra kell várnia, hogy kihaljon egy másik ember az otthonból, hogy neki jusson férőhely?
- Az egészségügy állapotát csak éppen megemlítem, mert túl hosszasan lehetne sorolni a gondokat, amelyek leginkább az idős társadalmat érintik. Tudják, az orvoshiányról, a várólistákról beszélek, meg például az időseket szándékosan a sor végére soroló mentalitásról.
- Van itt egy látszólag kisebb feszültség: a város és a vidék, kelet és nyugat ellentéte, vagy inkább úgy fogalmazok: az ott élők életviszonyai közötti óriási jövedelem különbségek. Az, hogy ki, hol éli idős napjait az országban, nem jelent egyenlő esélyeket sem jövedelem, sem ellátás tekintetében, és a probléma tovább sokszorozódik abból adódóan, hogy az időskori mobilitás szinte megoldhatatlan.
- Nem hagyhatom ki a felsorolásból a civilség elleni támadások megemlítését. Azzal a tudattal kell végeznünk önkéntes, ingyenes érdekvédő munkánkat, hogy hamarosan az irántunk való bizalmatlanság odáig vezet, hogy a zsebünkben, a pénztárcánkban fognak kutakodni.
- Itt kell megjegyeznünk a korosztályos érdekvédelem nagy deficitjét: az Idősügyi Tanács működésének megszűnését.
- Végül a sorban egy nagy veszteségről hadd szóljak: a demokrácia deficitjéről. Viszonylag újkeletűek azok az elképzelések, amelyek az idős emberek választójogának csorbításáról szólnak. Most olvastam: aki egész életét egy kertészetben a virágai gondozásával töltötte, ne akarja megítélni az ország makrogazdasági mutatóit. Ne adjunk neki lehetőséget a döntésre! Felháborító!
3. A társadalom hálójában
Tudósok évtizedekkel ezelőtt vizionálták: az idősödő társadalmakban az idős ember önrendelkezését egyre inkább korlátozni fogják, és ebben a helyzetben el kell döntenie az embernek, mit választ: hagyja, hogy útja egy modern Taigetosz felé vezessen, vagy inkább megpróbálja saját kezébe venni sorsának irányítását. Nem csak magáért, hanem kortársaiért, és az utánuk jövőkért. Szerintem ezzel a döntéssel nagyon időszerű most foglalkozni.
Környezetünk gyakran esik abba a hibába, hogy - olykor jó szándékkal, de gyakran szándékosan - hátrányos megkülönböztetésben részesít minket. Csupán a korunk okán szavakban, vagy cselekedetek által ítéltetünk meg - kárunkra - munkahelyünkön, lakóhelyünkön, családunkban, az egészségügyi intézményben, vagy a médiában. Számunkra sem lehet közömbös, hogy ráleljünk: mi okozhatja, hogy a társas környezetünkben egyre inkább utat tör magának az életkor szerinti negatív diszkrimináció, mai fogalommal élve az "ageizmus"?
A mostanság napvilágot látott írások közül számomra Einspach-Tisza Kata, az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának kutatója elképzelései (A pánikról, az előítéletekről, a stigmákról és az élhető öregkorról) a leginkább elfogadhatóak. Az ő meglátása szerint a hátrányos megkülönböztetést alkalmazó egyént a haláltól, az elmúlástól való saját félelme inspirálja. Nagyban hozzájárul a közgondolkodásban tapasztalt fiatalságkultusz, és teljesítmény-kényszer (amelyben értelemszerűen gyakran alulmarad az idős ember), a gazdasági kiszolgáltatottság, a fiatalabbak részéről mutatkozó megelőzési vágy, vagy az egzisztenciális pozíció megszerzése iránti vágy, de az időskorral kapcsolatos előítéletek (pl. az öregség=betegség, fogyatékosság, halál) és félreértések is sok kárt okozhatnak.
Pedig - és ezt egy ilyen elkötelezett írásban fontos idézni - a Yale Egyetem 2002-es kutatása szerint átlagosan 7,5 évvel tovább élnek azok az idősek, akiknek pozitív énképük van, akiket nem diszkriminatív környezet vesz körül, s ezért nem kell folytonos harcban lenni a környezetükkel, vagy éppen beletörődni a sorsba. Akarjuk? Akarják? Érdemes? Így?
4. A történelem hálójában
A ma idősei magukon viselik a történelem nyomát is, annak minden jó, de inkább minden rossz következményével együtt. Én magam épp „lekéstem” a nagy világégést, és a forradalmat, bár amikor tanultunk róla, még nem így hívták. (Hányféle múlt is van?) Viszont a fülembe csengenek a kortársak közti „nagy öregek” szlengjéből való mondások háborúkról és bombázásokról, menekülésről és újjáépítésről, no meg a vékony borítékról, vastag adóról, a vidám barakkról, a szamizdatról, a hangulatjelentésekről és a Gorenje-túrákról. Nem tudom, és nem is akarom mindazt felsorolni, amit erre a generációra mért a történelem. E helyütt csupán annyit, amit legtöbbször megfogalmaznak, s aminek ma különös jelentősége van: a gondok elől annak idején nem elmenekültek, hanem megoldották: újjáépítették az országot, amelyet aztán jórészt eladtak a fejük felől, és amelyből aztán nem ők, nem a nagy többség gyarapodott. Ezt a tényt ők a nemzet nagy adósságaként fogják fel.
Azok, akik megéltek világégéseket, és láttak több rendszert is működni, minden hibájukkal együtt, tudják, hogy mit kockáztatnak, tudják, hová fajulhatnak a dolgok, hogy minek mi lehet a következménye, és ez a döntés felelősségére is figyelmeztet. Vétkes könnyelműségnek tartom ma, hogy az idős embereket nem hívják a hatalomba, hanem inkább taszítják! Az idős ember a politika-csinálásban olyan lehetne, mint egy élő felkiáltójel!
5. Bűneink?
Hosszabb ideje, már vagy 15 éve végzem önkéntes munkámat az idős-mozgalomban, és kezdetektől fogva megfigyeltem azt a jellemző időskori mentalitást, amit a meghunyászkodás szóval tudok legjobban jellemezni.
Egy jellemző történetet mesélek el. Az Idősek Világnapja tiszteletére meghívott az osztrák nyugdíjas szövetség Bécsbe, ahol a városháza átalakult Szenior Centerré, minden iroda kínált valami elfoglaltságot, tanított valami újat, kezdve a nordic walkingtól, a számítógép használaton át, a bridzsig. Aki akart, szórakozott, aki akart tanult, barátkozott, de mindenképp tett valamit - aktívan. Másnap itthon volt ünnep, 2000 nyugdíjas egy nézőtéren ülve meghallgatta az ügyeletes szubrettet, majd két pogácsával a zsebében, és egy ajándék törölközővel hazavonatozott. Hogy ő mit tett? Hallgatott. Semminek nem volt aktív részese. Amikor megkérdeztem őket, hogy elégedettek-e ezzel a programmal, a válasz az volt, hogy legalább gondoltak ránk.
Ebből a történetből is jól érzékelhető a mentalitás: beérjük mi ennyivel, köszönjük, hogy egyáltalán eszetekbe jutunk. Majd: köszönjük, hogy élni hagytok.
Nos, én itt látom a legnagyobb bűnt, amit elkövettünk: hagytuk, hogy így legyen.
6. Lázadásaink
Nyugdíjas szövetségünk múltja és jelene nagy becsben tartja mindazt, ami az időskor életvitelében nóvumot, innovációt eredményez, és ami a modern kor kihívásaival szemben a korosztály sikereit idézi. Apró kis lázadások sorára gondolok, hogy sítáborokat szerveztünk, vagy tőzsdei ismereteket oktattunk. De meggyőződésem, hogy messze alulteljesítünk lázadás tekintetében.
Azt mondják, a forradalom a fiatalok műfaja. Én pedig azt vallom, hogy az idősek társadalmának is meg kell vívnia azt a csatát jogos jussáért, a kiérdemelt méltó, biztonságos időskorért - a sajátjáért, és az utána jövőkéért –, amelyet megkövetel egy becsülettel ledolgozott életút.
U. I.: A generációk szolidaritása európai napjának - április 29. - apropójából azért írtam le gondolataimat, hogy lássák az utánunk jövő, fiatalabb generációk, milyen öreg-sors vár rájuk, ha hagyják. Milyen küzdelmeket kell megvívniuk majd, ha nem vívják meg elődeik – helyettük is? És talán azért is, hogy ki-ki világosabban lássa: az áldott napsugár, amire mindannyian vágyunk, néhányunktól nagyon-nagyon távol van.
