Egy közöletlen cikk története

Ha valaki arra kíváncsi, ki volt Erdélyi József, hogyan lett a szegény-sorsú, de a Nyugat és a baloldal többszörösen díjazott költőjéből 1937-től a nyilas mozgalom vezér-énekese, erről keveset tudhat meg a magyar irodalom hivatalos történetéből. Ezért tartottam nagyon hasznosnak Nyerges András oknyomozó írásait Erdélyiről a nemrégen megjelent Színünk és viszályunk című kötetben, s erről eszembe jutott egy történet 1954-ből, abból az évből, amikor a kommunista kultúrpolitika újra keblére ölelte Erdélyit, aki így „visszatérhetett” az élő magyar irodalomba.

Kezdjük azzal, hogy 1954-ben irodalmi estet szerveztem az ELTE bölcsészkarán, ahol emlékezetem szerint heten léptünk fel, költők és elbeszélők, meglehetős sikerrel. Az estről Bóka László tanárunk elismerően nyilatkozott, és jelen volt az Esti Budapest című lap újságírója, aki azon nyomban verset kért lapjának, kettőnktől, Hárs Györgytől és tőlem. Mivel volt egy lengyel témájú versem (Erdő a Westerplattén), ami a második világháború kezdeti lengyel katonai ellenállást ünnepelte romantikus felhangokkal, ezt adtam az Esti Budapest-nek, hamarosan meg is jelent. Ezen felbátorodva éles hangú cikkel jelentkeztem a lapnál, utóbbi azonban már nem került közlésre.

Ez az írás ugyanis Erdélyi Józsefről szólt, akinek, miután írt egy „bűnbánó” verset korábbi „eltévelyedése” miatt, kiadták újabb verseskötetét. Sokunk emlékezetében még élénken élt Erdélyi ocsmány „vérvádas” antiszemita verse, a "Solymosi Eszter vére", amit természetesen egy nyilas lap, a Virradat közölt 1937 augusztusában. Jobb ízlésű emberek előtt Erdélyi József ezzel az egyetlen verssel kiírta magát a magyar irodalomból. Későbbi védelmezői azt hajtogatták, nem lehet egyetlen vers miatt elfelejteni az addigi életművet. Ha csak valóban ez az egyetlen harciasan hazug antiszemita vers jelent volna meg Erdélyitől, még lehetett volna vitatkozni irodalomtörténeti megítélésén. De hát mit szólunk akkor az egy évvel később írott klapanciához, hogy „Nyilas Jóska az én nevem – Nyilaskereszt a mellemen!” (Idézi Nyerges, 266 o.). Erdélyi még 1944 nyarán is hitt a német győzelemben és hangosan uszított nyilas lapokban, akkor, amikor már a vidéki zsidóságot (öregek, nők és gyerekek százezreit) „sikerült” a magyar csendőrség hathatós közreműködésével haláltáborokba deportálni. 1947-ben, amikor nem bírta tovább a bujkálást, Erdélyi önként jelentkezett és hét évi uszításért három év börtönbüntetést kapott, amiből 14 hónapot töltött le. Az irodalmi lexikonok nem számolnak be arról, miből élt a következő hat évben, valószínűleg nyomorgott.

Hosszan tartó nyilas kötődéséről persze nem tudtam akkor, amikor Erdélyi „Visszatérés” c. kötete felbukkant a könyvesboltokban. Láttam viszont valahol egy kiállítást az 1945 előtti irodalomról, ahol a többi közt szerepelt annak a cikknek a fakszimiléje, amit Erdélyi József írt József Attiláról. 1943-ban. A két költő életrajzában vannak hasonlóságok: Erdélyi apja is román volt, mint Attiláé, őt Árgyelánnak hívták. A fiatal József Attilára biztosan hatott Erdélyi „Ibolyalevél” című első kötetének friss hangvétele. De Erdélyi képtelen volt felfogni, a nála jóval tehetségesebb József Attila miért írt marxista verseket, s hogyan foghatott össze a Szép Szó baloldali antifasiszta szerkesztőivel, egyáltalán: hogyan „tévedhetett” ez a tehetséges költő a balliberalizmus „rossz útjára”? „Nyilas Jóska” ezt az eltévelyedést annak tulajdonította, hogy szerinte – Attila anyja, Pőcze Borbála zsidó volt! Ezen feldühödve írtam meg pamfletemet Erdélyi ellen.

Radnóti Miklós Napló-ja csak 1989-ben jelent meg, így 1954-ben még nem tudtam, mit jegyzett fel tizenegy évvel korábban a Meredek út költője Erdélyi förtelmes cikkéről. Érdemes felidézni: „Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna? Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből?” Lényegében hasonlókat írtam Erdélyit támadó szövegemben. Sokáig nem kaptam választ, közlik-e írásomat - lehet, hogy a lap egyik szerkesztőjének tetszett, de még a főszerkesztő sem merte vállalni a felelősséget közléséért. Mint később megtudtam, végül is az akkor még nagy hatalmú Andics Erzsébet döntött, mondván „ez nem adható le, mert ellenkezik a Párt politikájával”.

Erdélyi Józsefnek megbocsájtott a Magyar Dolgozók Pártja és én is tanultam valamit az egészből; a Párt nem csak a kisnyilas párttagokat, a bocsánatot kérő vadnyilas költőket is kedveli, ha azok beleillenek az aktuális pártvonal mentén alakított kulturális politikájába.