Előfizetés

Pánikra semmi ok

Nézem a képet, és próbálom elképzelni a fekete foltot belülről. Szinte teljesen kerek, mintha kiradíroztak volna a felvételből egy borsószemnyi darabot. Öt milliméterszer hat milliméter, mutatja a szaggatott vonal – „echoszegény, körülírt, szolid képlet a jobb mell külső-alsó kvadránsának szélén”.

Ez áll a papíromon, amit remegő, jéghideg ujjakkal szorongatok a rendelő előtt, aztán begyűrök a táskámba, mintha azzal legalábbis semmissé tehetném. A telefonban összefüggéstelenül, el-elcsukló hangon beszélek, hogy vért fognak még venni meg tumormarkereket néznek, de pánikra semmi ok, bármi is ez, még időben elkapták. Csak azt a furcsa villanást az orvos szemében, amikor egy pillanatra megállapodott az ultrahang vizsgálófeje, azt tudnám feledni, gondolom, miközben a lecsorgó könnyeim langyos, alapozószínű mázzal vonják be a telefonom kijelzőjét.

Pánikreakcióként berohanok az első drogériába, és veszek egy vörös rúzst. Korábban sosem viseltem ilyesmit, de most valahogy ez tűnik az egyetlen racionális megoldásnak: egyszerűen nem halhatok meg anélkül, hogy lenne egy vörös rúzsom meg egy azzal tökéletesen harmonizáló színű körömlakkom. Este megállok meztelenül a tükör előtt, és ahogy nézem magamat, arra gondolok, milyen lennék egy mellel.

Az ezt követő hetekre csak homályosan emlékszem. Vizsgálatok, vérvétel; loholok és várok. Lefotózom magam zöld kórházi köpenyben; a vörös rúzs miatt nem feltűnő a sápadtságom. A belgyógyász eleinte nem akarja beikszelni a tumormarkereket a laboros lapomon – fiatal vagyok, semmi szükség rá, hajtogatja –, aztán a kezébe nyomom a leleteket. Ugyanazt a villanást látom a szemében, mint az ultrahangos orvosnak, és már jelöli is be az összes létező rubrikát.

A vérképre sokat, heteket kell várni. Minden negatív, mondja végül a belgyógyász a telefonban, egyelőre nem vesznek szövetmintát. Hallom a mosolyt a hangjában, de hozzáteszi: figyeljek oda. A hírnek mindenki örül. Igazolva látják magukat: gyakori az ilyesmi, sokszor elmúlik magától, mintha ott sem lett volna. Túlparázom. Lehet. De ettől csak még idegesebb leszek.

Mert épp a lényeget nem értik. Hogy a borsószemnyi feketeség kegyetlen őszinteséggel harsogja a pofámba negyedévente: nincs hatalmam a saját testem fölött. Egyszer és mindenkorra elveszítettem azt a nyugodt bizonyosságot, hogy nem érhet baj, mert majd begyógyul, visszanő, összeforr, elmúlik. Valami történt bennem a tudtom nélkül és akaratom ellenére, amit nem tudok visszacsinálni. Akárhogy is fordulok, a húsz derékalj, s húsz pehelydunna alatt is ott érzem a rohadt borsószemet.

Azóta negyedévente ugyanaz a koreográfia: belépek a rendelőbe, rövid állapotfelmérés után szótlanul vetkőzni kezdek, és reszketve várom a számokat. Hány milliméterszer hány milliméter. Mondjuk, hogy a jéghideg ultrahangzselétől remegek. Az orvos csinál néhány felvételt, én meg úgy bámulom őket, ahogy mások a születendő gyereküket szokták: ők nagyobbra, én kisebbre próbálom szuggerálni a borsószemet.

Fordulóponton

Ha az ember kinéz a mai magyar politika ablakán, valami mást lát, mint a megelőző kilenc évben bármikor. A lakosság körében egyre erőteljesebben jelenik meg az elégedetlenség és a változás igénye – a hatalom körében pedig az eddigi önhitt bizonyosság mellett megjelent a kétely. Lezárult egy korszak, ha nem is a hatalmi rendszer kemény vonásaiban, de az azt körülvevő magatartásformák jellegében.

Mi történt? Még nem történt semmi – de megjelent egy esély.

Kezdjük még mélyebbről. Magyar történelmünknek az volt a baja, hogy a nagy válságok, szabadságharcok, világháborúk után nem mi magunk döntöttünk magunkról, hanem a nagyhatalmak, hol Jaltában, hol Máltán, hol másutt. És mindig úgy, hogy egy nemzetieskedő, populista vonásokkal is rendelkező autoriter rendszert emeltek hatalomra, Ferenc József, Horthy, Rákosi, Kádár vezetésével. Arisztotelész tiranniának nevezte az ilyen népieskedő diktatúrát. Bibó István erre az egész folyamatra használta a zsákutca kifejezést. Az Európai Unióban pedig jelenleg kétfajta tagországról beszélnek, az egyik gyorsan, a másik lassabban fejlődik. Nem szükséges kérdezni, hogy mi hova tartozunk.

Ebben a helyzetben nem volt rossz ötlet a sorstól, hogy 2010-ben, majd 14-ben a választók maguk választották a populista tiranniát. Mert így megnyílt a történelmi lehetőség, hogy magunk válasszuk magunknak a demokráciát. A jelen kormány eddigi hét éve alatt azonban úgy látszott, hogy be van betonozva a hatalomba, a társadalom nagyobb része pedig tűri.

Most két vonatkozásban történt radikális változás.

Az első az, hogy a kormány és benne a sokak által imádott Vezér más megvilágításba került. Drasztikusan kifejezve, mind több ember számára válik nyilvánvalóvá, hogy a vezér meztelen.

Eddig a legtöbben úgy látták, hogy a Vezér fő, sőt/vagy egyetlen igyekezete, hogy a társadalom sorsát javítsa. Ezt hirdették a nagy propaganda szólamok, amelyek a beszédekben, újságokban, televízióban megjelentek. De egyre világosabbá válik (és ebben a CEU-ügy sokat segített), hogy van egy ennél fontosabb „projektje” is. Nem elég egy ilyen kis országban birtokolni a hatalmat: részt kell szerezni, és egyre nagyobb mértékben kell részt szerezni a világ hatalmi rendszeréből.

Igen sok jel-morzsa mutat erre, amelyek nagy gombóccá állnak össze. Közülük első az Európai Unióval való ellentmondásos viszony. A támogató pénzösszegeket ugyan felveszi (nélkülük összeomolna a magyar gazdaság), de közben az újságokban és mindenütt hirdeti, hogy állítsuk meg Brüsszelt. És jól tudjuk, hogy számos kérdésben vitában áll az EU-val, még a felsorolásuk sem férne bele egy cikkbe.

Ez lehetett az indító ok arra, hogy másfelé is forduljon. Kézen fekvő volt, hogy először is Putyinhoz, hiszen ő még példát is mutat arra, miként lehet a modern eszközöket felhasználni a nem a legfeljettebb országok közé tartozó tiranniában is. Putyin értékelte is a magyar vezér jelentkezését - lásd budapesti látogatását, Paks kettőt és így tovább. A sajtó nyíltan beszélt arról, hogy ez csak a külszín, belül nem csak ennyiben állapodtak meg.

És ha már Oroszország megvan, akkor jöjjön az Egyesült Államok is. A demokratáktól és Clintontól nem várhatott semmit, de Donald Trump alkalmas partnernek látszott, ezért már a választás előtt leadta kérelmét, hogy várja Trump meghívását. Látni lehetett az igyekezetet, hogy ő legyen az első. Trump azonban csalódást okozott a jobboldalnak, és kiegyensúlyozottabb politikát folytat, mint vártak tőle - és ő is hirdetett. Ezért nem siet a Vezérrel találkozni, még kevésbé vele együttműködni.

Mindez együtt azt jelenti, hogy a Vezér „kinőtt” abból, hogy Magyarország istápolásának szentelje energiáit. Ő ennél nagyobbra tör: ő Putyin és Trump segítségével (és őket összekötve) rendkívüli hatalmi szerepet akar szerezni Európában. Akkor majd többet segít az ő kis Magyarországának is.

A dolog pikantériája, hogy éppen az Amerikához való törleszkedés igénye vezetett ahhoz, hogy Magyarországon elindult az ébredés.

Mert mi volt az értelme a Vezér hirtelen támadásának a CEU ellen? Kultúrpolitikai oka nem lehetett, mert a CEU kiválóan működött, jó hírét vitte Magyarországnak. Soros vezérgondolata, a Popper által kifejtett „nyílt társadalom” voltaképpen a demokrácia egyik megfogalmazása, részben kiszélesítése. Semmiképpen sem ellentétes az 1990 utáni Magyarország alapelveivel. A Soros Alapítvány magyarországi működése pedig nem jelentett veszélyt a Vezér uralmára sem.

Miért kreáltak tehát ekkora botrányt a Soros-ügyből? Egyetlen oka lehetett: üzenni Trumpnak, mondván, ő üldöz mindenkit, aki az amerikai Demokrata Párthoz tartozik. Trump azonban erre a választás utáni légkörben már nem vállalkozott, meg azért sem, mert a Vezér támadása Soros ellen az egész világon negatív visszhangot ébresztett, és egyben Amerika-ellenes támadást is jelentett.

A CEU elleni harc értelmetlensége és dilettantizmusa Magyarországon is váratlan (pontosabban: a Vezér és hívei szemében váratlan) hatást keltett. Ahogy elvégezték: váratlanul, valójában indokolatlanul, de azonnal a legsúlyosabb következményekkel.

Az emberek elkezdtek gondolkozni, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy rájöjjenek: a Vezér meztelen! Azon nem gondolkodik, hogy miként húzza ki a bajból a hazai iskolákat, kórházakat, hogyan lépjen előre a magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem ügyeiben. Azon sem, hogyan hárítsuk el a magyar „zsákutca” következményeit, hogyan csökkentsük a mélyszegénységet, hogyan kerüljünk a dinamikusan fejlődő európai országok közé. Ehelyett abból csinált cirkuszt, hogy becsukja azt a világhírű intézményüket, amely a demokráciát képviseli, de semmiféle ellenséges lépést nem tett a kormánnyal szemben.

Eddig is egyre többen voltak, akik aggodalommal nézték az itthon történteket, de jobbára megmaradtak Adynál: „Itt valahol, ott valahol, / Négy-öt magyar összehajol, / Hogy miért is!” Most tízezrek jöttek össze, és nem csupán összehajoltak, de nyíltan kiálltak. Nemcsak a Vezér meztelen, de ruhátlan és jövőtlen a társadalom is.

Fordulóponton vagyunk, vagy pontosabban lehetünk. Hogy valóban ott legyünk, ahhoz meg kell találnunk egymást, és közösen kell fellépnünk.

Ne döntsön a nép

Tegyük föl, hogy Magyarország továbbra is jogállam - már amennyiben jogállamnak tekintjük azokat a helyeket, ahol legalább az alkotmányos jogok korlátozás nélkül érvényesülnek. A rendszerváltó alkotmány, a mostani alkotmánypótlékhoz hasonlóan, azt tartalmazta, hogy minden hatalom a népé (és mindkettő ebből a mondásból vezette le a népszavazáshoz való jogot), a szabályok toldozgatásával mára valahogyan mégiscsak eljutottunk odáig, hogy gyakorlatilag lehetetlen érvényes népszavazást tartani. A velejéig romlott és antidemokratikus "elmúltnyolcévben" háromszor is sikerült, a nemzeti együttműködés „elmúlthétévében” viszont egyszer sem – és nem azért, mert a nép nem próbált szavazni (csak Paks ügyében tizenhét kezdeményezést vertek vissza az illetékes szervek az elmúlt hetekben). A rendszer olyan tökéletesen zárja el a népet az akaratnyilvánítás lehetőségétől, hogy egyedül az említett szervekre befolyást gyakorolni képes, korlátlan mozgósítási és kampányolási lehetőségekkel rendelkező kormány tudott (a kvótanépszavazás ügyében, a médiatörvény és a köztisztviselői törvény sorozatos megsértésével, a Brexit-kampány költségvetésénél is több adót elköltve, az önkormányzatok sokaságát megzsarolva) egy eredményes, de érvénytelen voksolást összehozni. Senki másnak nem volt és nincs rá esélye sem. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke nagy biztonsággal kijelenthette: az egy év múlva esedékes országgyűlési választásig már nem is fog a nép szavazni.

Vagyis a minden hatalmat birtokló nép legfontosabb jogával kapcsolatban valakik – a népet soha meg nem kérdezve – olyan hatékony jogszűkítést hajtottak végre, amely elvonta a népszavazás eredeti funkcióját: már nem a közvetett hatalomgyakorlás korrekciójának alkotmányos módja, hanem hatalmi eszköz a kormány és a kormánytöbbség kezében, mindenki más elől gondosan eldugva.

Ha lenne még Magyarországon független alkotmánybíróság, ezzel a helyzettel biztosan lenne dolga. Önjáró AB-nk már nincs, van viszont közpénzen kitartott Alapjogokért Központunk: fogadni mernénk, hogy a népszavazást kizáró népszavazási szabályozás szerintük úgy tökéletes, ahogy van.