Gyomorszájon rúgtak képletesen a norvégok, és utána rugdostak még módszeres alapossággal, az Amerikai Elektra előadása közben. Ritkán van az úgy, hogy az emberben a nézőtéren megáll az ütő, levegőhöz is alig jut, beleszorul a szusz rendesen, szóval kikészül. Aztán utólag lehet magyarázni, hogy ezt a szónak a jó értelmében mondom, de fészkes fenét, ez akkor éppen, hogy rossz, mert tényleg zaklatottá, felajzottá válok. Előttem egy srác, aki különben előremeredve a színpadra tapad, és később eszelős energiával tapsol, le-lehajtja a fejét, és evidensen nem azért mert un bármit is, hanem már nem bírja nézni azt, amivel kénytelenek vagyunk szembesülni az Oslóból érkezett Det Norkse Teatret produkciójában, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzeti Színházban.
A két testvér (Torbjorn Eriksen, Kirsti Stubo) lenyúzza egymásról a bőrt Fotó: Erik Berg
O' Neill modern kori tragédiájában egy család tagjai, akik anyagi szempontból remekül élhetnének, szinte a szó szoros értelmében lenyúzzák egymásról a bőrt. Totálisan kiborítanak, halálba üldöznek maguk körül mindenkit, és menthetetlenül ők is padlóra kerülnek, elfojtott konfliktusok, kiéletlen szexuális vágyak, apa, anya komplexusok, féltékenység, önzés, szeretettelenség, túlzott imádat miatt. Eirik Stubo karizmatikus rendezésében a szereplők csaknem a zsigereiket is kiteszik a deszkákra, miközben roppant kifinomult a mimikájuk, sok ezernyi árnyalat kifejezésére képes, amit gyakran még kamerával felnagyítva is láthatunk. Egy három tagú trió remek muzsikusai csaknem egyfolytában játszanak, a jelenetek hangulatának megfelelően a visszafojtott halkságtól a tomboló dühkitörésig ugyancsak rengeteg tónus kifejezésére rátermettek. A mindent tudó színészekkel együtt százezer hőfokon égnek.
Nagy-nagy előadás, amivel ritkán találkozik az ember.
