Hét évvel ezelőtt annyi konkrétumot lehetett tudni az épp kormányra kerülő Fidesz-KDNP oktatásügyi terveiről, hogy lesz Wass Albert a Nemzeti Alaptantervben, meg hogy ismét meg lehet majd buktatni az elemistákat. Mindaz, amivel addig a konzervatív fordulat "arca", Hoffmann Rózsa körbeturnézta az országot, meglehetősen ijesztő volt; előrevetítette, hogy - legalábbis a deklarációk terén - kiradíroznak mindent a történelemből, amit a leliberálisozott (valójában: gyermekközpontú) oktatáspolitika elért. De legalább lehetett bízni abban, hogy miként évtizedek óta mindig, a hétköznapokban majd győz a józan ész. A sok ezer Kati néni becsukja a háta mögött az osztályajtót, és tanít, ahogy tudása és tapasztalata alapján hasznosnak és jónak látja.
Hét év után azonban azt látjuk, hogy egyrészt az elemisták mellett a NER oktatásügye is megbukott, másrészt nagyon sok Kati néni már nemcsak az osztály-, hanem az iskolaajtót is becsukta a háta mögött. Ebben a tanévben négyezer pedagógus hagyta ott a pályát, és az most mindegy is, hogy helyettes államtitkárnak állt vagy feketemosogatónak Londonban, a tény tény marad: egyszerűen elege lett abból a hivatásból, amelyet választott, amelyért tanult.
Igen, mondhatják erre, hogy kevés a fizetés. De az nagyjából hetven éve kevés, eddig mégis volt elegendő tanár az iskolákban. Az igazi baj a kilátástalanság: hogy más értelmiségi pályákon ismeretlen az ilyen mérvű kiszolgáltatottság és a felülről vezérlés. Az iskolák eszetlen államosítása, a kreativitást megölő kötelező tantervek, az egyetlen tankönyv, a megalázó portfólió-töltögetés, a mindent eluraló félelem egyszerűen felőrölte azt az örömöt, ami abból fakad, hogy az ember látja, amint szeptembertől júniusig a korábbinál okosabbá, rátermettebbé válnak a gyerekek.
A kockás inges mozgalom az előző tanévben még adott némi reményt. Lehetett hinni, hogy változik valami, lehetett újra büszkének lenni. De erre az évre kiderült, hogy a kormány csak az időt húzza, megállapodni esze ágában sincs. Meg is lett az eredménye - számokban mérhető.
