Abban a családban, ahol felnőttem, hittek Istenben, de a templomba járás, hogy is mondjam, nem számított szenvedélynek. Esti misékre csak nagypapa járt, ő is csak azért, hogy ott kiénekelhesse magát, s főként, hogy oda-vissza útba ejthesse a kocsmáját egy fröccsre. Anyám, a nővére, meg annak a férje évente kétszer mentek a Margit körúti templomba, húsvétkor és karácsonykor. Megnézni a „díszletet”.
Ehhez képest anyám, akinek a trafikja (nem az övé, hanem a Dohánybolt Vállalaté) kőhajításnyira volt a régi Kossuth-híd lábánál levő Anna templomtól és számos vásárlója akadt az atyák közül, elküldött engem ministrálni. Ez úgy ’56 táján lehetett. Nem emlékszem, hittem-e abban, amit csinálok, de szorgalmas voltam, mert aranyos gondozónk, dr. Edelényi atya pontozott. Akinek a legtöbb „szereplése” volt – főként a májusi litániákon –, az annak megfelelő óraszámban használhatta a plébánia első emeletén levő pingpongtermet. Barátommal és ministráns-társammal, Petri (akkor még Perl) Gyurival egész nyáron át ütöttük a labdát, ez volt a fő szórakozásunk.
Nem állhatom meg, hogy ide ne írjam: már 14 éves fővel észleltem, hogy 1958-ban „kivirágoztak” az egyébként felvilágosult, doktori címet viselő atyák, tudniillik ekkor választották pápának XXIII. Jánost, akitől komoly reformokat reméltek, nem alaptalanul. Nekünk ugyan erről nem beszéltek, de a suttogásaikból, félszavaikból értettem, nagy dolgok vannak készülőben a nemszeretem XII. Pius után. Ők ebben hittek.
Anyám meg abban, hogy a „protekció” mozgatja a világot. Olyan világban nőtt fel, ahol minden az összeköttetéseken múlott. Arra tanított engem – poloniusi monológokban – hogy „protekcióra” csak az számíthat, aki mindenkivel jóban van és alkalmazkodik. Ő történetesen különleges „protekciót” kapott – egyetlen egyszer. Bekéredzkedett a rózsadombi Rajk-villába (1946), hogy gyerekkori barátnéjától, a belügyminiszter feleségétől, Júliától támogatást kérjen trafikengedély tárgyában beadott hadiözvegyi kérelméhez. Megkapta. A Szabadság téri Pénzintézeti Központ (akkor talán már nehézipari minisztérium) földszintjén telepedhetett meg, ahonnan aztán Zsofinyecz miniszter dobta ki 6 évvel később.
Anyám, nagy- és kereszt-szüleim, akikkel egy fedél alatt éltünk, se pártnak,se szakszervezetnek nem voltak tagjai. Azaz politikai hitük egyáltalán nem volt, a rendszert nem szidták, de nem is védték, biztonságos és takarékos életen kívül másra nem vágytak. Jegyezték a békekölcsönöket, kifizették, amit kellett, átkozódást csak akkor hallottam, amikor szegény kereszt-szüleimre kirótták a gyerektelenségi adót. Viszont a kispolgáriságukért soha nem kezdték ki őket. A mából visszagondolva azért valami leszivárgott az agyukba a Rákosi-rendszer kíméletlen propagandájából, mert a filmekben kötelezően megjelenő „reakciós” figurákat a keresztapám (apám helyett apám) „reakcijóskáknak” mondta és jókat kacagott hozzá.
Anyámék bátyja volt egyedül párttag, talán titkár is a Postánál, de ’56 után nem lépett be az MSZMP-be. (Nálunk ilyen probléma nem volt, mert se a forradalom, se az ellenforradalom nem mozdította meg a szüleimet.) Ő abban hitt, hogy össze tud barkácsolni egy magnetofont, végtére is rádióműszerész volt. Sikerült is neki, több éve ment rá, de a készülék kiválóan működött. Akkor ez nagyon nagy dolog volt. A felesége hite (mint az én anyámé is) arra koncentrálódott, hogy egyetlen fia, az unokatestvérem egyszer majd egyetemre megy, mert olyan még nem volt a családban. Nálunk se. Csaba és én simán bekerültünk az ELTE-re, ún „első generációs” értelmiségiek lettünk.
Nagyanyám, Bözsi abban hitt, hogy jókat tud főzni a családnak és kevesebbet fog veszekedni 70 felé közeledő férjével, aki, mi tagadás, kötekedő hajlamú ember volt, a sózásból csinált botrányt nap mint nap. Meg mindenből, amiből tudott. Nagypapa hite roppant szerénynek bizonyult: csak abban kellett hinnie, hogy valahogy bejut a zsebébe a napi kétszer két forint a fröccsökre.
Ott, a Frankel Leó utca 9. szám alatt számos zsidó szomszédunk volt, jómódúak és szegények, származásukat rejtegetők, buzgó kommunisták és teljesen apolitikusak. Az én szüleim egyáltalán nem hitték, hogy abban a „szalonzsidózásban”, amit műveltek, bármi rossz is lett volna. Boldogan elengedtek a „libás” Karcsi bácsival focimeccsekre, akinek a parasztlány feleségétől, a másodiktól két, velem majdnem egykorú gyereke volt. Az első házasságáról soha nem beszélt: felesége és két pici gyereke pusztult el Auschwitzban, amit nem kötött se a mi, se a saját gyerekei orrára. Csak úgy „kiderült”.
Érdekes, hogy oldalágon a „nagy családban” jó néhány igazi kommunista akadt, hívő és meggyőződéses emberek, Rákosi-mellszobrokkal és Sztálin-képekkel, általában vezető pozícióban. (Ők voltak a „vadak” – de ha protekció kellett, anyám nem átallott hozzájuk fordulni.) De kb. ugyanennyi „horthysta” is, akik ráadásul tele voltak nosztalgiával a régi világ, sőt a németek iránt és ezt a hitüket átörökítették az utódaikra is. Szenvedni azonban emiatt egy kicsit se szenvedtek, mert tudtak magukra vigyázni, s ha úgy hozta a sors, akár zsidókkal is házasodtak. Mindvégig özvegy anyám vagy 20 éven át volt kitartó barátja is „horthysta” volt, sokszor hajba kaptunk a II. világháború ürügyén, én kommunista szólamokat ismételgettem, ő – egyetemi docens létére – mindig annak a világnak a visszajövetelében hitt, ahol szerény miniszteriális tisztviselőségig tudott emelkedni. Egyenlőtlen párbajok voltak. Ma már tudom, sokszor neki volt igaza, amit én soha nem ismertem el.
Hát talán ilyenek voltunk/vagyunk mi, magyarok.
