Leállt az OTP netbank

Publikálás dátuma
2017.05.01. 19:09
FOTÓ: Népszava
Egy, az interneten terjedő adathalász (phishing) levélben ismeretlenek az OTP Bankra hivatkozva próbálnak meg személyes internetbelépéshez szükséges adatokat kicsalni ügyfeleinktől - olvasható az OTP honlapján. Az OTP egyik számlacsomagjához, a Simple-höz tartozó netbanki felület nyitóoldalára egyelőre be sem lehet lépni - írja a penzcentrum.hu.

Az OTP adathalász levélre figyelmeztet, az ebben található hivatkozásra kattintva egy adathalász oldalra vezetik a csalók az ügyfeleket. Az OTP Bank leszögezi, hogy soha nem kért és nem kér e-mailben ügyfél adatokat vagy a szolgáltatás megerősítését. 

Szerző

Kimegyek a fényre (10.)

Publikálás dátuma
2017.04.29. 09:25
Fotó: Thinkstock

Múlt szombaton szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, de ezúttal nem álltam meg ott sokáig, kicsit továbbmentem, s még ragyogóbb fényességbe jutottam: a könyvfesztiválra a Millenárison. Nem tudom, hogy a fejemben az irodalom miért kapcsolódik a fényesség fogalmával össze (alkalomadtán tanácsot kellene kérni ebben az ügyben Nádas Pétertől, feltéve persze, ha nem csak írásban, de személyesen is merészelnék tőle efféle bornírtságot kérdezni), de mondom, ha az agyamban fölsejlik ez a szó, hogy irodalom, akkor mindig fényesség támad körülötte. Tán azon egyszerű oknál fogva, hogy sötétben sem írni, sem olvasni nem lehet – pontosabban szólva lehet, csak nekünk, látóknak, kissé macerás, amint azt vakok elbeszéléséből tudjuk.

Ott kóvályogtam hát a Millenárison egy fényképezőgéppel – mert a magam örömére írókat és irodalmárokat fotóztam, de teleobjektívvel, hogy ne vegyék észre –, és igyekeztem jól érezni magamat, ami könyvek között viszonylag gyorsan megy, írók között viszont nem megy, nem tudom, hogy miért. Erről is Nádast kellene megkérdezni, erről a zavart feszélyezettségről, ami azonnal elfog, ha írót látok. Nem kell ahhoz „nagy" írónak lennie, hogy én zavarba jöjjek tőle, elég „kicsi" írónak lennie. Szorongok tőle, hogy van egy közös témánk, az irodalom (úgy értem, az életünk), amiről egy íróval beszélni nem lehet, pontosabban szólva lehet, csak kissé macerás, szóval van egy közös témánk, s azt, éppen azt, a legfontosabb témát nem lehet szóba hozni, az irodalmat. Azt meg tudom kérdezni egy írótól, hogy helló, hogy vagy, de azt nem tudom megkérdezni tőle, hogy milyen mondatokat csinálsz a fejedben, pedig ez érdekelne csak, semmi más, az érdekelne, hogy milyen mondatokat csinál a fejében, és főleg: miért. Miért éppen azzal foglalkozik, amivel. Idétlenség volna megkérdezni, azt hiszem, még nem is kérdeztem meg komolyan senkitől, mert ez olyan lenne, mintha azt kérdezném tőle: miért élsz? Miért nem halsz meg inkább? Miért írsz, miért nem hagyod abba inkább? Pontosabban miért nem tudod abbahagyni, miért nem tud felmerülni benned a lehetősége, hogy abbahagyd? Egy író attól író, hogy a szervezetében, a fejében, az agyában, a lelkében nincsen más opció. Nincsen olyan opció, hogy nem-írás. Vagy ha van, az a nem-levéssel azonos. Ha egy író nem író, akkor halott.

Mondom, nézelődtem a standok között, néha lefotóztam ezt-azt, s igyekeztem elslisszolni az írók elől, hogy ne kelljen sokat beszélgetni velük, s ne kelljen megint zavarba jönnöm tőle, hogy nekem vadidegen emberekkel közös az életem, amikor a tömegben egyszerre csak megláttam az Olvasót. Azért írom nagy betűvel, mert megérdemli.

Igen öreg ember volt az Olvasó, szerintem jóval túl a nyolcvanon, s nem tartotta jól magát, a teste betegesnek és fáradtnak tűnt, kimerültnek és ziláltnak, de: olvasott.

Megbűvölten néztem. Uramisten, ez az idős ember erőt vett magán, s szemmel látható rozzantsága dacára idejött a Millenárisra, megvette azt a bizonyos Könyvet, amit kinézett magának, s nekiült olvasni rögtön. Körülötte örvénylett a sokaság, de nem törődött senkivel, föl se nézett a kezében tartott vaskos kötetből, csak olvasott, méghozzá igen gyorsan olvashatott, hiszen igen gyorsan lapozott. Mondanám, hogy lázas sietséggel, de sosem értettem ezt az idiómát, egy lázas ember nem siet, aki lázas, az legszívesebben csak lustán elhever. Úgy olvasott az öreg Olvasó, mint aki valamit gyorsan meg akar tudni. Mint aki nem ér rá. Mint aki tudja, hogy neki már nem lesz holnap, ezt a könyvet, amit olvas, még ma végig kell olvasnia.

Átvillant rajtam, hogy odamegyek hozzá, és mintegy csevegve megkérdem tőle, hogy miért olvas olyan gyorsan, de egyszerre elszégyelltem magam. Mit is válaszolna? Azt válaszolná, hogy azért, kedves ifjú barátom, mert halálos beteg vagyok? Mert öreg vagyok? Mert lejárt az időm? Mert közel a vég? Kilencven felé mindennap elragadhat a halál, azért olvasok. Ezt mondaná?

Néztem ezt az öreg embert, és érzelemmentesen megállapítottam magamban, hogy nemsokára meg fog halni. Közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, s láthatólag nincsen jó bőrben szegény. De olvas, méghozzá milyen izgatottan, gyorsan és mohón. Nem akartam a saját szememnek hinni. Gondoltam, lefényképezem, hiszen úgysem venné észre, a teleobjektív csodákra képes. A szemem elé emeltem a gépet, ráélesítettem az arcára, kicsit néztem, de nem exponáltam, mert megláttam a tekintetét.

A tekintete egy fiatal emberé volt.

Ragyogott a szeme, és élénk volt, izgatott, derűs.

Ennek az öreg embernek elfelejtett megöregedni a tekintete. Pontosabban szólva olyan maradt, amilyen volt. Az Olvasónak olvasó-szeme volt, okos és villogó szeme. Minek fotózzam le vajon? Hiszen érvényét vesztette minden kérdésem, ami őrá vonatkozott. Ha kérdezném is, legyintene, mert magát a kérdésemet sem értené. Ragyogó szemmel nézne rám, s nem értené, hogy mit akarok tőle. Hiszen ő nem csinál semmi különöset. Azt csinálja, amit mindig is szokott. Él.

Szerző

Kimegyek a fényre (10.)

Publikálás dátuma
2017.04.29. 09:25
Fotó: Thinkstock

Múlt szombaton szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, de ezúttal nem álltam meg ott sokáig, kicsit továbbmentem, s még ragyogóbb fényességbe jutottam: a könyvfesztiválra a Millenárison. Nem tudom, hogy a fejemben az irodalom miért kapcsolódik a fényesség fogalmával össze (alkalomadtán tanácsot kellene kérni ebben az ügyben Nádas Pétertől, feltéve persze, ha nem csak írásban, de személyesen is merészelnék tőle efféle bornírtságot kérdezni), de mondom, ha az agyamban fölsejlik ez a szó, hogy irodalom, akkor mindig fényesség támad körülötte. Tán azon egyszerű oknál fogva, hogy sötétben sem írni, sem olvasni nem lehet – pontosabban szólva lehet, csak nekünk, látóknak, kissé macerás, amint azt vakok elbeszéléséből tudjuk.

Ott kóvályogtam hát a Millenárison egy fényképezőgéppel – mert a magam örömére írókat és irodalmárokat fotóztam, de teleobjektívvel, hogy ne vegyék észre –, és igyekeztem jól érezni magamat, ami könyvek között viszonylag gyorsan megy, írók között viszont nem megy, nem tudom, hogy miért. Erről is Nádast kellene megkérdezni, erről a zavart feszélyezettségről, ami azonnal elfog, ha írót látok. Nem kell ahhoz „nagy" írónak lennie, hogy én zavarba jöjjek tőle, elég „kicsi" írónak lennie. Szorongok tőle, hogy van egy közös témánk, az irodalom (úgy értem, az életünk), amiről egy íróval beszélni nem lehet, pontosabban szólva lehet, csak kissé macerás, szóval van egy közös témánk, s azt, éppen azt, a legfontosabb témát nem lehet szóba hozni, az irodalmat. Azt meg tudom kérdezni egy írótól, hogy helló, hogy vagy, de azt nem tudom megkérdezni tőle, hogy milyen mondatokat csinálsz a fejedben, pedig ez érdekelne csak, semmi más, az érdekelne, hogy milyen mondatokat csinál a fejében, és főleg: miért. Miért éppen azzal foglalkozik, amivel. Idétlenség volna megkérdezni, azt hiszem, még nem is kérdeztem meg komolyan senkitől, mert ez olyan lenne, mintha azt kérdezném tőle: miért élsz? Miért nem halsz meg inkább? Miért írsz, miért nem hagyod abba inkább? Pontosabban miért nem tudod abbahagyni, miért nem tud felmerülni benned a lehetősége, hogy abbahagyd? Egy író attól író, hogy a szervezetében, a fejében, az agyában, a lelkében nincsen más opció. Nincsen olyan opció, hogy nem-írás. Vagy ha van, az a nem-levéssel azonos. Ha egy író nem író, akkor halott.

Mondom, nézelődtem a standok között, néha lefotóztam ezt-azt, s igyekeztem elslisszolni az írók elől, hogy ne kelljen sokat beszélgetni velük, s ne kelljen megint zavarba jönnöm tőle, hogy nekem vadidegen emberekkel közös az életem, amikor a tömegben egyszerre csak megláttam az Olvasót. Azért írom nagy betűvel, mert megérdemli.

Igen öreg ember volt az Olvasó, szerintem jóval túl a nyolcvanon, s nem tartotta jól magát, a teste betegesnek és fáradtnak tűnt, kimerültnek és ziláltnak, de: olvasott.

Megbűvölten néztem. Uramisten, ez az idős ember erőt vett magán, s szemmel látható rozzantsága dacára idejött a Millenárisra, megvette azt a bizonyos Könyvet, amit kinézett magának, s nekiült olvasni rögtön. Körülötte örvénylett a sokaság, de nem törődött senkivel, föl se nézett a kezében tartott vaskos kötetből, csak olvasott, méghozzá igen gyorsan olvashatott, hiszen igen gyorsan lapozott. Mondanám, hogy lázas sietséggel, de sosem értettem ezt az idiómát, egy lázas ember nem siet, aki lázas, az legszívesebben csak lustán elhever. Úgy olvasott az öreg Olvasó, mint aki valamit gyorsan meg akar tudni. Mint aki nem ér rá. Mint aki tudja, hogy neki már nem lesz holnap, ezt a könyvet, amit olvas, még ma végig kell olvasnia.

Átvillant rajtam, hogy odamegyek hozzá, és mintegy csevegve megkérdem tőle, hogy miért olvas olyan gyorsan, de egyszerre elszégyelltem magam. Mit is válaszolna? Azt válaszolná, hogy azért, kedves ifjú barátom, mert halálos beteg vagyok? Mert öreg vagyok? Mert lejárt az időm? Mert közel a vég? Kilencven felé mindennap elragadhat a halál, azért olvasok. Ezt mondaná?

Néztem ezt az öreg embert, és érzelemmentesen megállapítottam magamban, hogy nemsokára meg fog halni. Közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, s láthatólag nincsen jó bőrben szegény. De olvas, méghozzá milyen izgatottan, gyorsan és mohón. Nem akartam a saját szememnek hinni. Gondoltam, lefényképezem, hiszen úgysem venné észre, a teleobjektív csodákra képes. A szemem elé emeltem a gépet, ráélesítettem az arcára, kicsit néztem, de nem exponáltam, mert megláttam a tekintetét.

A tekintete egy fiatal emberé volt.

Ragyogott a szeme, és élénk volt, izgatott, derűs.

Ennek az öreg embernek elfelejtett megöregedni a tekintete. Pontosabban szólva olyan maradt, amilyen volt. Az Olvasónak olvasó-szeme volt, okos és villogó szeme. Minek fotózzam le vajon? Hiszen érvényét vesztette minden kérdésem, ami őrá vonatkozott. Ha kérdezném is, legyintene, mert magát a kérdésemet sem értené. Ragyogó szemmel nézne rám, s nem értené, hogy mit akarok tőle. Hiszen ő nem csinál semmi különöset. Azt csinálja, amit mindig is szokott. Él.

Szerző