Szégyent hoztak Prohászka Ottokár fejére. Nem mintha a kurátori bevezető nem felelne meg a püspök-hitszónok nézeteinek, netán opponálná őket, de a szövege főfalon-katalógusban olyan színvonalú, amilyet a főpásztor az egyházmegye legvidékibb káplánjától sem tűrt volna el.
Mindez Fehérváron, a Prohászka emléktemplomtól néhány saroknyira. Tóth Norbert bevezetője együgyű, zavaros, és az amatőrizmus agresszivitása jellemzi. „Mi magyarok, Mária Országában” [csupa nagybetű] és „az ősi seregekkel megerősítve” fordulunk benne elő, s hála kivételes helyzetünknek, „a fenevad tombolását megállíthatjuk”. Nem babra megy a játék, mert „a fenevadat kiszolgáló, névtelen globális pénzhatalom világuralma a küszöbön áll.” Amikor pedig világuralomra jut (vagy jutott?) „az ateizmus világnézetté válik”, a szépséget pedig „száműzik a művészetből egy soha meg nem valósuló modernizmus nevében”
Hát, a Kultúra és terror szerzője kilencszáztizennyolcban nem ezen a színvonalon érvelt. És ha bárki arra gondolna, hogy könnyű önkényes interpretálással nevetségessé tenni bármely emelkedett szöveget is (egyébként: tényleg könnyű), lássa a kurátori nívó minősítését magában a kiállításban. Amelynek a címe A döntés, mert megalkotója szerint a néző feladata – még mindig egy idézet – „dönteni a szépség, jóság, igazság, szentség vagy a megalkuvásokba kényszerítő vétkek és bűnök kísértése között .”
Az utóbbit, a kárhozatosat Párkányi Raab Péter szobrász óriásfotói képviselik. Hatvanhat manipulált busó fotográfia, amelyek szarvakkal és vicsorgással fölszerelve sem indítanak sem a bűnbánatra, sem a penitenciára. Hogyan is tehetnék, a busójáráshoz sokkal evilágibb képzetek tapadnak; az elrettentőnek szánt kombinációk éppen csak nem nevetségesek a feketével borított, színpadiasan világított térben.
Maradna Somogyi Győző művészete, mint szépség, jóság, igazság, szentség. De leginkább: mint alkalmazott festészet. Somogyiról köztudott, hogy amióta odahagyta súlyos, fekete-fehér litográfiáját, amióta nem műveli egyszervolt, szociálisan is, képileg is nagyszerű grafikáját, azóta illusztrál. Mindegy, hogy balatoni hajózást, Árpád-házi szenteket, vagy magyar hősök arcképcsarnokát, vásznai a lényegüket tekintve nem mások, mint kifestett didaktikus rajzok.
Mint ilyenek, felettébb ismeretterjesztők. A késői Somogyi nemcsak érzelmileg kötelezte el magát a nemzeti múlt, benne a hazai katolikus múlt mellett, hanem alapos tanulmányokat is végzett e múlt hiteles ábrázolásához. Kétség nem férhet hozzá, hogy vásznain Kemény Simon pajzsa, Ozorai Pipo páncélja autentikus, hogy Simonyi óbester sapkarózsája, báró Fejérváry Géza Mária Terézia-rendje és vitéz nagybányai Horthy Miklós epolettje teljesen megfelel a korabeli előírásoknak. Ennyi a szellemi plusz: az ismeretterjesztés. Somogyi ábrázolásai nem többek és nem kevesebbek, mint az egykor volt Kolibri Könyvek szemléltető rajzai.
Hogy miként lenne ebből a fenevad ellentéte, A döntés szakrális tárgya, azt magunk igazán nem tudjuk eldönteni.
Utóirat: tudjuk viszont, hogy miként kerülhetett ez a nemzeti-szakrális handabandával leöntött műkereskedelmi aktus a fehérvári Csók István Képtárba, ötven év nagy, merész és történelmi súlyú kiállításainak helyére. Éppen egy esztendeje kongatta meg a sajtó a vészharangot, látva, hogy a városvezetés egyetlen festőkomisszárra, ruházta az addig legendás fehérvári művészeti élet irányítását.
A művészettörténész szakma rémálmokat vizionált. A rémálmok beteljesedtek.
Bővebben itt.
Infó
A döntés. Csók István Képtár, Székesfehérvár 2017. május 20-ig