Esélyt a szavazóknak!

Elvileg háromféle választási rendszer létezik, ebből az elmúlt évtizedekben kettőt próbáltunk ki. Az elsőt - az egyéni képviselőset – az egypártrendszer determinálta. A másodikat – az 1990 óta élő vegyes rendszert – az időkényszer és az ellenzéki kerekasztal. S ha tényleg sikerülne most kikényszeríteni a harmadikat – az arányosnak és igazságosnak nevezett csak listásat -, ahogy a tavaszi tüntetések idején felmerült, már annak népszavazásos megerősítésére se lenne idő, és persze kormányzati akarat.

Közelebbről megnézve a háromféle szisztémát, azt állapíthatjuk meg, hogy az első a legigazságtalanabb, s ennek megfelelően a harmadik a legigazságosabb. Számokkal alátámasztva ez azt jelenti, hogy a csak egyéni körzetes rendszerben - bármekkora is a részvételi arány -, a voksoknak a legjobb esetben is csak a fele lehet termékeny, a másik fele (a vesztesekre adott összes voks) elvész. S ez a veszteség még a vegyes rendszerben is felülről közelíti az 50 százalékot. Itt az elveszett szavazatok másik részéért a választási küszöb a felelős. A csak listás választáson azonban a voksoknak maximum az 5 százaléka veszhet el. Miért? Ez a következő fiktív példából kiderül. Egy elképzelt ötmilliós (62 százalékos) részvétel mellett 25000 voks kellene egy mandátumhoz. Egy (indulási küszöbbel lehetővé váló) tízlistás választáson csak 10-szer 24999, vagyis max. negyedmillió szavazatból nem lesz mandátum. Ha kereken kétmillió voks lenne a mai kormánypártoké, egymillió a Jobbiké, s kétmillió a többi ellenzéki párté, akkor 80-40-80 körüli a három oldal várható mandátuma. Ha azonban sikerül aktivizálni egymillió eddig passzív polgárt, s elérni a 75 százalékot, akkor 30000 voks kell egy mandátumhoz, s ha a plusz egymillió szavazó többsége a demokratikus ellenzék listáira szavaz, akkor esély van az egyszerű többség megszerzésére. De így is csak 5 százalék az elvesző voksok aránya.

Fotó: Vajda József

Hogyan működne egy így létrejövő parlament, működne-e egyáltalán? Ezt csak a praxis tudná eldönteni, bizonyítani vagy cáfolni. A szavazások előtt persze nem lenne elég egy-két nap a beterjesztéstől számítva ahhoz, hogy az egyes törvények vagy módosítások többséget kapjanak. Hosszas vitákra, egyeztetésekre kellene felkészülni, s végső soron mindig kompromisszumok kötésére. Az is lehetséges, hogy egy cikluson belül ki sem csiszolódna ez a fajta működési rend, hosszabb tanulóidőre lenne szükség. És még valamire. Arra, hogy a nyolcmillió, választásra jogosult állampolgár halmazában minél többen legyenek azok, akik folyamatosan figyelik a parlament munkáját, s a soron következő újabb választásokig el is tudják dönteni, hogy egyrészt melyik tábor képviselte addig az ő igazi érdeküket, s másrészt, hogy érdemes-e, szükséges-e az így szerzett tapasztalatot az újabb választáson a saját (megerősített vagy korrigált) szavazattal újra kinyilvánítani.

Miért tartom mégis reménytelennek ennek megvalósulását? Több okom van rá.

Csak pedzegetik mostanában a közszereplők, hogy ettől a rendszertől miért tartanak. Leginkább azért, mert kiszámíthatatlannak vélik, olyan összetételű parlament veszélyét látják benne, amely egyrészt nem tud többségi kormányt alakítani, másrészt az esetlegesen megköthető többségi koalíciót nem gondolnák időtállónak és kormányválságokat vizionálnak. Ez persze lehetséges is, de nem szükségszerű. S még ki nem mondva, de tán látensen az is ott van az ellenérzések motívumrendszerében, hogy így nehezen biztosítható az a látszat, hogy a képviselők lefedik a teljes ország területét. Ha nincs egy városnak vagy régiónak helyi képviselője, akkor kisebb az érdekérvényesítő képessége, akkor kevesebb autóút vagy stadion épül a régióban? Ezek manapság nem az objektív szükségletek szerint, hanem az erős képviselők lobbitevékenysége eredményeként létesülnek? Ugye, hogy nem? Akkor ettől se kellene tartani. Bizonyára ebben a rendszerben is megfelelne a pártok erősorrendi listája a területi elvnek is, a többi fontos elv (pl. életkori, nemi és szakterületi arányosság) mellett.

A mai kormánypártok eddigi ténykedése pedig, azaz a választójoggal összefüggő három lényegi módosítás (körzetátrajzolás, egyfordulóssá tétel, megfelezett parlament), a három nagy visszavonulás (netadó, vasárnapi zárva tartás, olimpiai pályázat) mindegyike negatív tett volt, valaminek a meg-nem-tevése, elvonása. A választási törvény ilyen irányú módosítása pozitív tett lenne. A parlamenten belüli elérésére nincs esély.

Ha sem az ellenzék, sem a kormányoldal nem látszik érdekeltnek az arányos rendszerre való áttérésben, akkor maradna a kétoldali nyomásgyakorlás. Egyrészt a civil mozgalmak folyamatos fellépésével, másrészt uniós megerősítéssel. Ehhez azonban arra van szükség, hogy minden választópolgár tájékozott legyen a saját szerepét, lehetőségeit illetően. Hogy tudatában legyen annak, hogy csak ebben a harmadik választási rendszerben van 95 százalékos esély arra, hogy az ő egyéni szavazatából is mandátum legyen.