Esélyt a szavazóknak!

Elvileg háromféle választási rendszer létezik, ebből az elmúlt évtizedekben kettőt próbáltunk ki. Az elsőt - az egyéni képviselőset – az egypártrendszer determinálta. A másodikat – az 1990 óta élő vegyes rendszert – az időkényszer és az ellenzéki kerekasztal. S ha tényleg sikerülne most kikényszeríteni a harmadikat – az arányosnak és igazságosnak nevezett csak listásat -, ahogy a tavaszi tüntetések idején felmerült, már annak népszavazásos megerősítésére se lenne idő, és persze kormányzati akarat.

Közelebbről megnézve a háromféle szisztémát, azt állapíthatjuk meg, hogy az első a legigazságtalanabb, s ennek megfelelően a harmadik a legigazságosabb. Számokkal alátámasztva ez azt jelenti, hogy a csak egyéni körzetes rendszerben - bármekkora is a részvételi arány -, a voksoknak a legjobb esetben is csak a fele lehet termékeny, a másik fele (a vesztesekre adott összes voks) elvész. S ez a veszteség még a vegyes rendszerben is felülről közelíti az 50 százalékot. Itt az elveszett szavazatok másik részéért a választási küszöb a felelős. A csak listás választáson azonban a voksoknak maximum az 5 százaléka veszhet el. Miért? Ez a következő fiktív példából kiderül. Egy elképzelt ötmilliós (62 százalékos) részvétel mellett 25000 voks kellene egy mandátumhoz. Egy (indulási küszöbbel lehetővé váló) tízlistás választáson csak 10-szer 24999, vagyis max. negyedmillió szavazatból nem lesz mandátum. Ha kereken kétmillió voks lenne a mai kormánypártoké, egymillió a Jobbiké, s kétmillió a többi ellenzéki párté, akkor 80-40-80 körüli a három oldal várható mandátuma. Ha azonban sikerül aktivizálni egymillió eddig passzív polgárt, s elérni a 75 százalékot, akkor 30000 voks kell egy mandátumhoz, s ha a plusz egymillió szavazó többsége a demokratikus ellenzék listáira szavaz, akkor esély van az egyszerű többség megszerzésére. De így is csak 5 százalék az elvesző voksok aránya.

Fotó: Vajda József

Fotó: Vajda József

Hogyan működne egy így létrejövő parlament, működne-e egyáltalán? Ezt csak a praxis tudná eldönteni, bizonyítani vagy cáfolni. A szavazások előtt persze nem lenne elég egy-két nap a beterjesztéstől számítva ahhoz, hogy az egyes törvények vagy módosítások többséget kapjanak. Hosszas vitákra, egyeztetésekre kellene felkészülni, s végső soron mindig kompromisszumok kötésére. Az is lehetséges, hogy egy cikluson belül ki sem csiszolódna ez a fajta működési rend, hosszabb tanulóidőre lenne szükség. És még valamire. Arra, hogy a nyolcmillió, választásra jogosult állampolgár halmazában minél többen legyenek azok, akik folyamatosan figyelik a parlament munkáját, s a soron következő újabb választásokig el is tudják dönteni, hogy egyrészt melyik tábor képviselte addig az ő igazi érdeküket, s másrészt, hogy érdemes-e, szükséges-e az így szerzett tapasztalatot az újabb választáson a saját (megerősített vagy korrigált) szavazattal újra kinyilvánítani.

Miért tartom mégis reménytelennek ennek megvalósulását? Több okom van rá.

Csak pedzegetik mostanában a közszereplők, hogy ettől a rendszertől miért tartanak. Leginkább azért, mert kiszámíthatatlannak vélik, olyan összetételű parlament veszélyét látják benne, amely egyrészt nem tud többségi kormányt alakítani, másrészt az esetlegesen megköthető többségi koalíciót nem gondolnák időtállónak és kormányválságokat vizionálnak. Ez persze lehetséges is, de nem szükségszerű. S még ki nem mondva, de tán látensen az is ott van az ellenérzések motívumrendszerében, hogy így nehezen biztosítható az a látszat, hogy a képviselők lefedik a teljes ország területét. Ha nincs egy városnak vagy régiónak helyi képviselője, akkor kisebb az érdekérvényesítő képessége, akkor kevesebb autóút vagy stadion épül a régióban? Ezek manapság nem az objektív szükségletek szerint, hanem az erős képviselők lobbitevékenysége eredményeként létesülnek? Ugye, hogy nem? Akkor ettől se kellene tartani. Bizonyára ebben a rendszerben is megfelelne a pártok erősorrendi listája a területi elvnek is, a többi fontos elv (pl. életkori, nemi és szakterületi arányosság) mellett.

A mai kormánypártok eddigi ténykedése pedig, azaz a választójoggal összefüggő három lényegi módosítás (körzetátrajzolás, egyfordulóssá tétel, megfelezett parlament), a három nagy visszavonulás (netadó, vasárnapi zárva tartás, olimpiai pályázat) mindegyike negatív tett volt, valaminek a meg-nem-tevése, elvonása. A választási törvény ilyen irányú módosítása pozitív tett lenne. A parlamenten belüli elérésére nincs esély.

Ha sem az ellenzék, sem a kormányoldal nem látszik érdekeltnek az arányos rendszerre való áttérésben, akkor maradna a kétoldali nyomásgyakorlás. Egyrészt a civil mozgalmak folyamatos fellépésével, másrészt uniós megerősítéssel. Ehhez azonban arra van szükség, hogy minden választópolgár tájékozott legyen a saját szerepét, lehetőségeit illetően. Hogy tudatában legyen annak, hogy csak ebben a harmadik választási rendszerben van 95 százalékos esély arra, hogy az ő egyéni szavazatából is mandátum legyen.

A tüntetések hiábavalóságáról

Az elmúlt hónapok politikai tüntetései érdemben nem befolyásolták a pártok támogatottságát.  Így a CEU-melletti budapesti demonstrációk sem rengették meg a Fideszt, bár márciushoz képest a teljes népességen belül egy százalékponttal csökkent a kormányzópárt szavazótábora – derült ki két közvélemény-kutató intézet minap közzétett egybehangzó megállapításaiból. És ez akár lefegyverzőleg is hathat mindazokra, akik az utcai demonstrációktól általában többet várnak. Akik épp ezért mintegy  bizonyítva látnák a tüntetések „hiábavalóságát”.

A történések fényében azonban nem osztom e pesszimista próféciát. Hiszen gyakran „a teljes népességen belül” mért, apró, hibahatáron lévő mozgások is indexként jelezik a mélyreható változásokat, a politikai folyamatok irányát. Mielőtt megtelik, és az utolsó csepp kicsordul a pohárból. Másrészt, mert Budapest példája történelmünk folyamán mindig is komoly mozgósító erővel bírt az ország egésze számára. Adott esetben a majdani választási részvételre is hatással lehet, noha ez még értelemszerűen nem tükröződik „a teljes népességen belül” mért mai számokban.

A közvélemény „mérnökeinek” pillanatnyi látlelete hitelesen mutatja az általános közhangulatot, de akaratlanul is elfedi a területi különbségeket. Következésképp rejtve maradnak a választók politika mozgósításában rejlő további „tartalékok”; ami a parlamenti választásokon induló pártok számára igazi kihívás.

Tény: a választási részvételi arány csökkenése országos tendencia. A megyénkénti arányokat vizsgálva kiderül, 2014-ben nem akadt olyan megye, ahol többen járultak volna az urnákhoz, mint 2010-ben. És nyitott kérdés, hogy  2018-ban megfordítható-e ez a tendencia.  Ebből a szempontból már ma fokozott figyelmet érdemel Budapest különleges szerepe és eddigi progresszív választási „előélete”. A fővárosban ugyanis a részvételi arány hagyományosan jóval meghaladja az országos átlagot. Legutóbb megközelítette a 70 százalékot, miközben országos szinten a jogosultak 61,73 százaléka járult az urnákhoz. Sőt Borsodban, Zemplén, Békés, Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megyében a jogosultaknak mindössze 57-59 százaléka adta le voksát.

A választók mozgósításnak tehát valóban vannak komoly tartalékai.  Jószerivel épp ott, ahol ennek objektív akadályai tornyosulnak! Példának okáért a 10 ezer fő alatti települések lakóit igen nehezen éri el a független sajtó. Ma a tájékoztatás minden hullámhosszán a kormány-közeli média uralja a vidéket. Hovatovább a konyhai falvédőről is ők szólnak hozzájuk. Ehhez képest Budapest üdítő kivétel. Itt manapság valahogy messzebbre hangzik az utca, a fiatalság hangja...Mi több: rezonál is erre a főváros lakossága. Így nem véletlen, hogy ma a fővárosban gyorsabban amortizálódik a Fidesz támogatottsága.  

Márpedig, ne feledjük: ma Budapesten él és 2018-ban itt fog szavazni az ország minden ötödik nagykorú polgára. És a friss közvélemény-kutatási adatok szerint „Magyarország szíve” már korántsem dobban egyszerre a kormánnyal. Sokak szemében Budapest az igazi európai mérce. És Magyarország ezt a mércét többé nem adhatja ki a kezéből!

Turkáló

A Fidesz által előszeretettel alkalmazott egyik Finkelstein-féle elmetrükk: tiltakozz ellene, majd csináld meg magad, de undorítóbban. Ha ezt bárki rád süti, tagadd le és vetítsd vissza a vádlóra. Más szemében a szálkát észrevenni, a magadét pedig kompletten kigerendázni. Majd elmagyarázni: a gerendának semmi köze a szálkához, hisz előbbi jó, utóbbi rossz. A nem túl bonyolult logikai ördöglakattal bármi és annak az ellenkezője is elhitethető, lenyelethető. Teszik is az öregfiúk, nap mint nap. A nép meg nyel.

Itt van például a népszavazások ügye. Aszódi Attila kormány(nem)biztos kikezdhetetlen logikával magyarázza, miért értelmetlen a 3 (6? 9?) ezermilliárdos paksi atomberuházásról népszavazni. E bonyolult szakkérdést ugyanis nem lehet kiragadni az energiaellátás szövedékéből. Noha a svájciak ettől még vígan voksoltak a témában, fogadjuk el: magyar ember bonyolult szakkérdésről nem szavaz. (A népszavazást az Orbán-Putyin-féle trollpaktumra hivatkozva elutasítani oly komolytalan, hogy azzal ne is foglalkozzunk.)

Aztán beesik a postaládánkba egy "nemzeti konzultáció". A milliárdokból kinyomtatott színes-szagos papír már első látásra is olyan elvont szaktémákban "kérdez", mint az energiaárak, az adók vagy a bevándorlás. Ráadásul egy 3 éves szintjén szólít meg, körülbelül úgy, hogy "megeszed a spenótot, vagy elvigyen a zsákos ember?" Ugyanúgy elvont szakkérdésekben kérik a véleményemet, ráadásul együgyű, tahó stílusban.

Lázár János szerint azért nem kell Paks-ügyben népszavazni, mert 2014-ben már választott a nép. Lázár János szerint azért kell rezsiügyben nemzeti konzultálni, mert szükség van a nép megerősítő visszajelzésére. Lázár János szerint nem illendő őt a közpénzmilliárdokkal kitömött Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István ügyeiről felkérdezni, mert nem turkálunk vállalkozók zsebében. Majd még ugyanabban a mondatban beletúr a Fidesz-akol pénzvályújától elhajtott Simicska Lajos vállalkozó zsebébe.

Félek, ezt már nem fogják megúszni egy sima kézmosással.

Szerző
Marnitz István