Elvert illúziók

Csak a hivatalos küldöttséggel lehet menni, vagy ha van lefoglalt szállás – közölte kissé morcosan 1973 egy szép nyári napján az Engels téri NDK Centrum magyar alkalmazottja. Nem szívesen szakítom félbe magam, de már a 30-as korosztály sem igen tudja, mi volt az NDK. (Talán azt is csak kevesen, ki volt Friedrich Engels, vagy magyarosan Engels Frigyes.) A betűszó a Német Demokratikus Köztársaság nevét rejtette, amiből leginkább csak a „Német” volt igaz.

Misi barátommal azonban nem adtuk fel ilyen könnyen. Ha agyonvernek sem emlékszem már arra, melyikünknek jutott eszébe, hogy menjünk ki a berlini VIT-re. Mármint Kelet-Berlinbe. A fiatalok kedvéért a rövidítés a Világ Ifjúsági Találkozót jelenti. Ahogy 1944-ben Pelikán József "akkor még nem sejtette", hogy Galván Tivadar a Horthy-rendőrség spiclije volt, akkor még mi sem tudtuk, hogy a VIT-et valójában a szovjet titkosszolgálat, a KGB fedőszerve, a Demokratikus Ifjúsági Világ Szövetség (DIVSZ) szervezte.

Nem rettentünk vissza, mert sejtettük, hogy rengeteg lány lesz ott a világ minden tájáról és ilyen csajozási lehetőséget nem hagyhattunk ki. Ráadásul az NDK-s lányok különösen erős vonzalma a magyar fiúk irányába közismert volt a hazai dolgozó és a nem dolgozó ifjúság férfiivarú köreiben.

Megvettük hát a vonatjegyünket és nekivágtunk. Közben kiderült, hogy már csak én lehetek persona non grata a szocializmust építő kelet-német fővárosban, mert Misi kapcsolatok révén egy helyi családnál kapott szállást. A kaland és a „nő illata” azonban erősebbnek bizonyult az aggodalomnál.

És lám, ismét bebizonyosodott, hogy aki mer, az nyer. Vagy veszít. De valamelyik bejön. Leszálltunk az Ostbahnhofon és a kutya nem törődött velünk. Beballagtunk Kelet-Berlin központjába, az Alexanderplatzra, népszerű nevén az Alexre és rögtön a buli közepébe csöppentünk. Tényleg rengeteg csaj volt és mire észbe kaptam, már volt is szállásom. Egy kedves német lánynál leltem ideiglenes otthonra egy másik német lány és egy roppant udvarias és szeriőz arab fiatalember társaságában. További részleteket a kint tartózkodásom eme szakaszáról nem kívánok megosztani a nyilvánossággal. Legyen elég annyi, hogy mindent megtettem a szocializmust építő demokratikus Németország és a lenini úton haladó Magyarország népeinek barátságáért.

Mivel már megfordultam az NDK-ban, megdöbbentett, hogy sehol sem láttam egyenruhás rendőröket. Ezzel szemben mindenfelé szabadon vitatkozó fiatalok, ének, tánc, barátkozás. Életemben se előtte, se azóta annyi autogramot nem adtam piros nyakkendőkre, képeslapokra, kecses női karokra. Persze a valóság szele kezdett megérinteni. Időnként a náci korszak parádéira emlékeztető dobpergéssel az NDK-s ifjúsági szövetség (FDJ) tagjai vonulgattak zárt alakzatban le s föl, harsány "Frieden-Freundschaft-Solidarität" kiáltásokkal. Vagyis elvileg a szabadságról, barátságról, szolidaritásról jelszavaltak. Na, ezekből nem sokat tapasztaltam.

Egyik este Misivel sétálgattunk a Brandenburgi kapu környékén egy szép, parkos részen. Egyszer csak az egyik bokorból, de mint a filmeken, elénk pattant két géppisztolyos katona és barátságtalanul ránk förmedtek, hogy húzzunk el, de gyorsan. Akkor vettük észre a sötétben a Falat. Hát, mellbevágó volt. A másik döbbenetes élmény egy étteremben ért, ahol egy részeg fiú próbált oroszul kapcsolatot teremteni két német lánnyal. Nem állítom, hogy különösebben rokonszenves volt az asztalra hanyatló srác, de az az elemi, zsigeri gyűlölet, ami a lányokból áradt, megriasztott. Hát ennyit a népek barátságáról.

Esténként az Alexen mi magyar „partizánok” egymás nyakába ülve hangosan kiáltoztunk: „Magyarok ide! Magyarok ide!” Egyszer csak odajött egy formaruhás csoport egy magas fickó vezetésével, aki agresszíven felelősségre vont minket, hogy milyen alapon magyarkodunk, amikor ők a hivatalos magyar küldöttség. Akadtak köztünk csepeli, kőbányai vagányok is, akik fizikai ráhatással magyarázták volna el, hogy kissé zavarják a bulit, de ezt sikerült valahogy megakadályozni, főleg mert a küldöttség, élén a langalétával menekülőre fogta.

A VIT befejezését követő napon szembejött velünk a rendszer valósága. Szokás szerint többedmagammal az Alex szökőkútjában gyors samponos hajmosásomat végeztem, amikor - egy hét után először - egyenruhás rendőrök bukkantak fel. Kiparancsoltak a vízből és igazoltattak mindenkit. Minket, külföldieket csak elzavartak, de a helyi srácokat szó szerint végigrugdosták, ütötték a téren.

Úgy éreztem, azok a rúgások, gumibotütések nekem is szóltak. Akkor hozták nyilvánosságra, hogy meghalt Walter Ulbricht, Moszkva helytartója, akit jellegzetes szakálla miatt a helyiek csak Kecskének hívtak. Nem éreztem részvétet.