Ami alább következik, legsúlyosabb adósságom törlesztése. „Családregényemben” mindenkiről írtam, csak a legnevezetesebbről, apai nagyapámról nem. Talán azért, mert csak fényképen láttam, rég nem élt, amikor én megszülettem.
Aki rákattint a Wikipédián az Aczél Endre névre, mindjárt kettőt is talál. Az egyik én vagyok, a másik a nagyapám. Vélhetően apám óhajára kaptam ugyanazt a nevet mint ő, tisztelgés gyanánt egy kilenc éve halott, jelentős személyiség előtt. Megsejtette volna apám, hogy ugyanúgy újságíró leszek mint az ő apja? Hívogató és talán nem alaptalan feltételezés.
Aczél Endre (valójában dr.Aczél – erről egy hátrahagyott zománcozott névtábla tanúskodik, akkortájt még nem éltek „schmitti” diploma-trükkökkel) Ungváron született 1865-ben. Neve akkor még - 1896-ig - Alter volt, ráadásul nem is Endre, hanem Ármin. Magyarosított és a gyerekei már Aczélnak születtek.
Meséltem már, hogy anyám legalább 12-13 éves koromig titokban tartotta előttem apám zsidóságát. Olyannyira, hogy amikor gyerekfejjel a konyhakredencben rábukkantam egy „Tartsunk össze mi Alterek” feliratú bögrére, megkérdeztem anyám, ugye ez azt jelenti, hogy „Tartsunk össze mi öregek”? (Ennyit már tudtam németül.) A válasz igenlő volt.
Dr.Aczél Endre még jogot tanult Budapesten és Bécsben, amikor alig túl a húszon fejest ugrott az újságírásba. Kiugró sikerrel. Elszegődött kora vezető vicc-, azaz élclapjához, a Borsszem Jankóhoz, amelyben mindmáig a polgári humor megteremtőjét tiszteljük. Kitalált magának egy önálló rovatot, amely egy nemlétező falu, Mucsa nevét viselte. Oda írta epés karcolatait, amelyekben a vidéki Magyarország műveletlenségét, parlagiasságát, kultúraidegenségét, tahóságát, fölényérzetét, sírva vigadását gúnyolta – de nem a kétkezi földművelőkét, hanem az „urakét”, a szolgabírótól a dzsentrin, a gazdag-paraszton át a zsidó kereskedőig. De nem a nála 14 évvel fiatalabb Ady modorában. Olyan mondatokat nem találni nála, mint hogy…”Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk.” Nem, ő a korszellemhez talán jobban igazodó Mikszáth gyöngéd, megbocsátó, inkább nevettető mint lesújtó modorában gúnyolódott.
Akármilyen hihetetlen is, már 23 éves korában a Borsszem Jankó „hősének” számított, a lap úgy tisztelgett előtte a maga vicces módján, mintha már évtizedes múltja lett volna. Szó, mi szó: sokan a Mucsa miatt olvasták a lapot.
Két tárgy maradt rám nagyapám után; mindkettő évtizedek óta a dolgozószobámat díszíti. Az egyik egy hatalmas, tölgyfából készült, 9 fiókos, módfelett praktikus íróasztal, amelynek csak a megrepedezett fedőlapját kellett néhány éve restaurálni, a többi vagy 120 éve érintetlen. A fedőlap akkora, hogy elfér rajta a számítógépem hatalmas monitorja, a nyomtató, tucatnyi könyv, kézirat és papír, egy lámpa, kis hangfalak, gyógyszerek miegyéb. A jobb- és baloldali felső fiókból – ha a fedőlap nem volna elég – két kihúzható falap nyúlik ki; mindkettőt tele lehet pakolni papírokkal és könyöktámasznak is jók. Egyszóval: remek egy alkotmány, kiválóan szolgál engem (is). Ahogy elnézem, még a fiam is használni fogja a dédapai örökséget.
A másik tárgy az íróasztal mögötti falfelületen látható. Ez egy „Paláver Mucsán” feliratú gúnyrajz, ahol a Borsszem Jankó szerkesztőségének tagjai „magyaros” tolldíszekkel ékesített fűszoknyába öltözve, afféle bennszülött jelmezben szemlélik az előttük táncoló vagy fejen álló derviseket. A szerkesztőségi közönség közepén egy kövérkés bennszülött ül egy óriási székben, egyik társa pálmaernyővel hűsíti. Nos, ő Aczél Endre. A képaláírás pedig így hangzik: „Aczél Endrének, Mucsa nagy fiának a hálás Borsszem Jankó. Budapest, 1898 nov.4.”
Állíthattak volna szobrot a nagyapámnak (legalább egy mellszobrot), de akaratlanul is ő állított - képletesen - magának. Kevéssé gondolhatta – bár élete végén már inkább –, hogy a „mucsai” kifejezés, annak minden mögöttes tartalmával, olyannyira leszivárog a magyar köznyelvbe, hogy ha valaki „tahónak”, „parasztnak”, faragatlan bugrisnak akarja nevezni az ellenségét, az nemes egyszerűséggel „mucsainak” mondja. És ugyanezt a szálat tovább gombolyítva: gondolhatta-e a jelző megalkotója, hogy halála után 55 évvel egy magyar filozófus és közíró egyenesen a magyar jövő (egyébként nem létező) dichotómiájába illeszti Mucsát? TGM írta az első szabad választás hajnalán:” Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.”
Ami azonban roppant sajnálatos: legfeljebb egy maroknyi magyar tudja, hogy a Mucsa, mucsai kifejezések kitől származnak. Engem szíven ütött, hogy Buzinkay Géza sajtótörténész a „Borsszem Jankó és társai” c. enciklopédikus művében Mucsát megemlíti ugyan, de Aczél Endre nevét sok száz oldalon egyszer sem. Mintha nem is létezett volna. Pedig létezett. Olyannyira, hogy kezdő újságíró koromban a MÚOSZ-ban összeakadtam egy agg kollégával, aki nem csak ismerte őt, azt is tudta, hogy a színész-színigazgató Várkonyi Zoltán neves újságíró apja, Várkonyi Titusz az ő tanítványa volt. Hú! (Folytatjuk)
