Ismét Irene Angelicóról beszélek – nem kell már bemutatnom őt, hiszen előző írásomból ismeri Irene-t az olvasó.
Három éve egy szép, napsütéses montreali tavaszi délután meghívást kaptam a Temple Emanu-El-Beth Sholom-ba, egy soron kívüli széder estével összekötött könyvbemutatóra, és dedikálásra. Irene és szerzőtársa új Hagada olvasókönyvet szerkesztettek. De nem egyszerűen egy másik Hagadát. A „Third Seder” a Shoáról szól.
Ahogy az ismert spirituálé mondja, kezdetben volt, hogy:
When Israel was in Egypt’s land, / Let my people go!
Oppressed so hard, they could not stand, / Let my people go!
Yes, the Lord says: go down, Moses, / Way, down in Egypt’s land,
Tell ol’ Pharaoes to / Let my people go!”
Tíz elemi csapással kényszerítve az ellenszegülő Fáraót, az Úr Mózessel kivezette az ő népét a rabságból.
De aztán a huszadik században az egyiptominál sokkal gonoszabb, véresebb és borzalmasabb rabságba került a zsidó nép, a nácik fogságába. És az Úr a Shoá, a krematórium lángjai közül is kiszabadította Izrael népének maradékát, a túlélőket, és ezt olvassuk föl a Harmadik Széder Estén. Köszöntjük a túlélőket és gyászoljuk a meggyilkoltakat, ünnepeljük a szabadságra született zsidó nép újabb megszabadulását, és elmeséljük gyermekeinknek, hogy soha ne merülhessen feledésbe, mi történt és hogyan történt, és Izrael népétől soha senki se vehesse el a szabadságát többé!
Erről szól az új Hagada olvasókönyv, Irene Lilienheim Angelico és társszerzője, Yehudi Linderman alkotása. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is részt vehettem ezen a szertartáson a többi idős zsidó túlélő között, mint a Shoá egy tanúja. Amikor megértettem, miről van szó, beleborzongtam az egész vállalkozás megrendítő szépségébe és nagyszerűségébe.
A Third Seder-t, az új Hagadát Irene Lilienheim Angelico úgy írta és szerkesztette meg, hogy a saját családja a példa benne. Volt egyszer egy szerelmespár Lengyelországban, két sugárzóan szép fiatal. És szerelmük hajnalán, akár a tornádó, rájuk tört a holokauszt forgószele és elszakította őket egymástól. Külön-külön járták végig a poklok legmélyebb bugyrait de megmaradtak. Egy szál maguk, egyedül. Mindkettőjük családját, összes hozzátartozóikat és barátaikat kiirtották a nácik, de őket, mint túlélőket kivezette a Shoá rabságából az Úr.
És újra egymásra találtak. Mindenük odaveszett, de a szerelmük megmaradt, és megtöretett testüket, lelküket, szenvedés barázdálta arcukat újjávarázsolta a szívükben fölparázsló szerelem. Az ő állhatatos szerelmük gyümölcse Irene, aki a saját szülei történetét meséli el az Új Hagadában.
Nem rideg számokról olvasunk itt, nem egyszerűen hatmillió emberáldozatról, hanem hús-vér, igazi, egykor létezett emberekről. Olyanokról akiknek arcát valaki a tenyerébe fogta, akiknek a lehelete megsimogatta valaki bőrét, akiknek teste melegét szeretteik érezték még ölelő karjaikban, akiknek a hangja emléke visszhangosan cseng még mindenki fülében, aki ismerte és szerette őket. Sorsuk egyéni sors, létező emberi sors, a vérük melegen lüktetett, könnyeik és verejtékük sós ízét a száján érezte még, aki egykor megcsókolhatta őket. Ettől csodásan szépek az új Hagadában olvasható történetek. Ettől tudjuk átélni őket minden idegszálunkkal, egész lényünkkel. És mindenki, akikről külön és együtt megemlékezünk, néven szólítható, valódi, egykor létezett hús-vér személy, akiknek szíve egykor vágyat érlelt, akik nem egyszerűen kartoték adatok. Bravúrosan tudták a szerzők általánossá növelni a könyv konkrét szereplőinek a sorsát, szenvedését, pusztulását, túlélését, és a túlélők gyermekeinek sorsán át fölmutatni a zsidó nép újjászületésének történetét.
Ezt is el kell mesélni gyermekeinknek, hogy az emléke örökké fönnmaradjon, és az emlék ereje megvédjen, és ez soha ne történhessen meg újra. És nem csak velünk, zsidókkal, de hasonló gyalázat soha, egyetlen néppel se történhessen meg.
A halál nem mesélhető el. A halál csak megállapítható. A halálhoz vezető utakról szólnak ezek a történetek, azoknak az utaknak emberi ésszel szinte fölfoghatatlan, emberi érzékekkel alig is átélhető kínjairól, gyötrelmeiről.
A holokauszt a rabság legizzóbb pokolkemencéje volt: nem csak rabigába hajtották, de tudatosan mind egy szálig ki akarták irtani és ipari módszerekkel bedarálni valamennyi testvérünket, aki fogságba került. De előbb, amíg mozdulni képes volt, rabszolgamunkára fogták. Aki munkára eleve alkalmatlan volt: a gyerekeket az öregeket belökték a gázba, a tűzbe rögtön fogságba esésük pillanatában. És utánuk küldték a halálba azokat is, akik később a rabszolgamunkába belerokkantak. A zsidó nép – iszonyú áldozatok árán – ezt is túlélte; az Úr kivezette az ő népét a genocídium lángjai közül, a Shoából.
A választott nép sorsa a világ minden népe számára tanulságul szolgálhat – akinek szeme van a látása, láthatja, akinek füle van a hallásra, hallhatja.
A Third Seder ezért világjelentőségű kezdeményezés. Ennek gyorsan túl kell repülnie a montreali zsidó közösség határain, mindenhová el kell jutnia, új hagyományként kell meggyökeresednie mindenhol, ahol zsidók és emberhez méltóan gondolkodó emberek élnek.
És különösen napjainkban, amikor a világ legkülönbözőbb tájain - döbbenetes erővel éppen az én szülőföldemen, Magyarországon - éled újra a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, a holokauszt megismétlésének vágya és egyúttal a letagadása is annak, hogy megtörtént.
