Attila és Teréz

Egy kicsit azért remélem, hogy a perkátaiak végül úgy szavaznak, Attila szobrát szeretnék látni falujukban, a Sport és a Dózsa György utca sarkán. Mindig is érdekelt, hogyan festhetett a hun vezér, akinek nemcsak legendás koporsóját, hanem hiteles ábrázolását sem sikerült mindmáig fellelni. De persze ugyanilyen esély van rá, hogy Hunyadi Jánost, Szent Istvánt, Győry Teréziát vagy a Turult (így, nagy T-vel) választják, ha már egyszer Horthy Miklós szoborba öntésétől eltántorította vezetőiket a józan ész.

A szavazás önmagában is nagy eredmény, hiszen az ország negyedik Horthy szobra kis híján megvalósult anélkül, hogy a perkátaiakat egyáltalán megkérdezte volna fideszes polgármesterük, óhajtják-e őfőméltóságát a Sport és a Dózsa sarkára. Somogyi Balázs persze gondolhatta, hogy - Lázár János is így vélekedett Paksról - a szobor ügyében nincs szükség konzultációra, pláne szavazásra, elvégre a falu döntött, amikor őt választotta meg polgármesternek. De ennél érdekesebb, hogy mikor végül eldőlt, a faluban immár szoborállításra előirányzott keretet nem a Perkátát messzire elkerülő kormányzó emlékére áldozzák, hogyan állt vajon össze a szavazásra bocsátott névsor. Attila? Szent István? Hunyadi? Turul?

Tudják, hol lesz ez a szobor? Ahogy már mondtam, a Sport és a Dózsa György utca sarkán, ami nem más, mint a Győry-kastély parkjának csücske. A Győry grófok voltak Perkáta birtokosai a XVIII. század végétől, s az uradalom vezetőjeként és emberbaráti tevékenysége révén is kiemelkedett közülük a hosszú életet élt, nem sokkal a II. világháború előtt elhunyt Győry Terézia. Helyben könyvtárat, Budapesten egy komplett jezsuita hitéleti központot köszönhettek a koldulórendeket lepipáló pénzgyűjtő buzgalmának a kortársak.

"Évtizedek óta húzódik" a Győry Terézia-szobor ügye Perkátán, jelzi a település honlapja, amely nem mellesleg "a falu jótevője"-ként emlékezik meg az asszonyról. Ugyaninnen tudjuk azt is: a néhai grófnővel, már ha mellette voksol a többség, sokkal könnyebb dolga lesz a szobrásznak, mint versenytársaival. Maradt fenn ugyanis róla fénykép.

Szerző

Charles Gati: Gondolkodni jó

Előítéletem van azokkal szemben, akik mindenben azonosulnak a mindenkori pártvonallal. Nem a politikusokra gondolok; számukra a partyijnoszty még demokratikus körülmények között is érthető és támogatható. Elvégre a parlamenti pártrendszer felelősséggel és fegyelemmel jár. A vezetőség határozatait illik komolyan venni. Egyetértés hiányában pedig le lehet – le kell – mondani.

Másra gondolok. Nekünk, akik nem vagyunk aktív politikusok, hanem afféle drukkerek, akik ezt vagy azt a pártot, ezt vagy azt az ideológiát valljuk magunkénak, nem kell mindig beállnunk a sorba. Sőt, roppant fontos pártunk, értékeink, vagy éppenséggel függetlenségünk és önbecsületünk szempontjából, ha néha eltávolodunk a pártvonaltól, elvbarátaink bosszúságára.

Saját példával kezdem. Ugyan nem vagyok természetbarát, inkább afféle aszfaltbetyár, aki jobban érzi magát Pesten vagy New Yorkban, mint bárhol a természet ölén, ennek ellenére támogatom a zöldek környezetvédelmi törekvéseit. Igazuk van: túl sok autó van a városokban, a forgalom tűrhetetlen, a levegő bár javult, de egészségtelen. Mit tegyünk? Washingtonban a bicikli manapság a „megoldás”. A nagyobb utcákon már szinte mindenhol van egy sáv, amely csak az övék. A baj az, hogy a sávval nincsenek megelégedve. Az autók között is helyt keresnek, időnként a járdát is elfoglalják. Önelégült, terjeszkedő banda! Ám ha kiderül, hogy „elhajló” lettem, a zöldek biztos kiközösítenek, esetleg kérdőre vonják liberális gondolkodásomat is.

Érdekesebb példa Konrád Györgyé. Szegény Gyuri (nekem ő az, mert valaha gimnáziumi iskolatársak voltunk) megértően nyilatkozott tavaly a kormány menekült-ellenes fellépéséről. Jól ki is kapott azoktól, akiknek a véleményét máskülönben osztja, és dicsérték azok, akikkel nem ért egyet. Kritikusai szerint Konrád nem veszi észre, hogy Magyarország történelmében akkor volt sikeres, s ugyanakkor erkölcsileg is példamutató, amikor hajlamos volt a befogadásra és nem hagyta magát az elzárkózás népszerű indulatától vezérelni. Alighanem figyelembe vette viszont, hogy az Istenadta Nép nagy többsége Európában és itt, Amerikában is (bár Kanadában nem) az elzárkózást támogatta. Részben azért, mert nem akart sötétbőrű szomszédot, részben azért, mert a kormánysajtó ezt harsogta éjjel-nappal.

Én mégis a kritikusokkal értek egyet, s nem csak morális megfontolásból. A menekültek kimagaslóan járulnak hozzá új országuk sikereihez. Munkakedvük páratlan. 2016-ban hat amerikai kapott Nobel-díjat. Mind a hat itt él, itt dolgozik, de nem itt születtek. Egyikük sem. Bár főleg ezért nem osztom tehát Konrád konklúzióját, függetlenségét annál inkább csodálom. Áthágta a politikai polarizáció íratlan szabályait. Azt mondta, amit gondolt, nem azt, amit elvártak tőle. Mert önállóan gondolkodni, ellenállt az alkalmazkodás csábításának.

A legfontosabb feladat

Lenne egy üzenetem a demokratikus ellenzéki pártok és tágabban az értelmiség számára. Nem, nem az, hogy fogjanak össze a 2018-as országgyűlési választásokra. Ez láthatóan megoldhatatlan feladat elé állította az ellenzéket már 2014-ben is, és most sem látszik, hogy egy évvel a választások előtt más lenne a helyzet. A kérésem az lenne, hogy induljon párbeszéd (horribile dictu: nemzeti konzultáció) arról, hogy a liberális demokrácia milyen változata lenne megfelelő és tömegesen fogyasztható Magyarország számára.

Demokratikus ellenzéki hírfogyasztóként ugyanis a következő jelenséggel szembesül az ember. Kinyitja a TV-t, a rádiót, az online portálokat, a Facebookot, és azt tapasztalja, hogy az ellenzéki hírek túlnyomó többsége a kormány aktuális vétkeivel, korrupciós ügyeivel, Orbán Viktor pálfordulásaival foglalkozik. Paks 2 az orosz befolyást növeli, Mészáros Lőrinc ebbe meg abba vásárolt be olcsón, Orbán régen imádta Sorost, most meg ugye… A pozitív felhangú megszólalások kimerülnek abban, hogy mi Európához szeretnénk tartozni, elég volt az elhibázott keleti közeledés stratégiájából.

Ez sajnos vajmi kevés. Félreértés ne essék, a pártok, a sajtó, a civil szervezetek, de a jóérzésű állampolgárok számára is a hatalom ellenőrzése, a hibák, bűnök, önellentmondások, hátsó mozgatórugók feltárása elengedhetetlenül fontos feladat. Nem ez ellen érvelek. Ez azonban nem elég. Az jól látszik, hogy a kormányt ért támadások a társadalom jelentős részének már nem érik el az ingerküszöbét. Van, aki haszonélvezője a rendszernek, van, aki elhiszi a kormány narratíváját a különböző egzisztenciális fenyegetettségekről. De gyanítom, hogy a társadalom egy jelentős része egyszerűen csak apatikus: “beárazta”, hogy ez a rendszer ilyen, s mivel alternatívát nem lát, ezért túlél, ahogy tud, mint ahogy tették ezt korábbi generációk évtizedeken keresztül a Kádár-rendszer alatt.

Mert sajnos azok, akik a korrupció felszámolását és az Európához való tartozás fontosságát hirdetik, nem veszik észre, hogy sokak számára ezzel nem kínálnak igazán vonzó alternatívát. Sőt ha a polgárokat illetően kicsit empatikusan nézzük meg a dolgot, akkor a demokratikus ellenzék retorikája milliók számára taszító. Ugyanis a kormány támadása nem jár együtt a rezsim által cinikusan felnagyított és gerjesztett, de mindenképpen létező félelmek elismerésével.

Mert miért ne szemlélhetné valaki szkeptikusan a Nyugat válságát anélkül, hogy emiatt EU ellenes, illiberális vagy antidemokratikus lenne? Miért ne tarthatna jogosan a migránsoktól anélkül, hogy embertelen lenne? Miért ne sajnálhatná őszintén, hogy a globalizáció és az európai uniós tagság erodálta Magyarország szuverenitását és nemzeti identitását anélkül, hogy demagóg nacionalista lenne? Ne keverjük össze Orbán képességét a társadalom félelmeinek kihasználására azon félelmek jogos (vagy akár nem jogos) meglétével. Tanuljunk Hillary Clinton példájából, aki a sok bonyolult összetevő mellett – meggyőződésem szerint – azért vesztett Donald Trumppal szemben, mert képtelen volt elismerni az emberek jogos problémáit, összemosta Trump populizmusát a választók - ha tetszik, ha nem - meglévő félelmeivel, és emiatt nem is tudott azokra adekvát megoldásokat kínálni.

Vegyük példának az Európához való tartozás kérdését. 1989-ben, a rendszerváltás idején a transzatlanti szövetségrendszerhez való csatlakozás egyértelmű vágyálom volt, majd tömegesen elfogadott alternatívája lett az összeomló szocialista rendszernek. A NATO védelmet jelentett a Szovjetunió (majd Oroszország) ellen, az EU pedig a régóta áhított gazdasági felzárkózás történelmi lehetőségét csillantotta fel.

Ma azonban mi a helyzet? A NATO-tagság jelentette katonai biztonság és az EU-tagságból fakadó gazdasági előnyök (valami nem várt kormányzati hiba vagy a szokásosnál markánsabb EU-s fellépés esetét leszámítva) nem forognak veszélyben. Viszont az EU gazdasági-társadalmi berendezkedését meghatározó liberális demokrácia mély válságban van. 2008-ban megremegett a nemzeti identitást háttérbe szorító globális kapitalizmus rendszere. A határok nyitottsága, a migránsválság – érzelmi húrok pengetése nélkül is – komoly etikai és logisztikai dilemma elé állítja Európát. Nagy-Britannia épp most hagyja ott az EU-t, Olaszországban elbukott az establishment reformkísérlete, Ausztria majdnem megválasztott egy szélsőjobboldali elnököt, Franciaországban Marine Le Pen az elnökség elvesztése ellenére a Nemzeti Front eddigi legnagyobb sikerét érte el, és pártjával tényezőként kell számolni a júniusi nemzetgyűlési választásokon is. Európa-szerte megerősödtek az EU-szkeptikus és populista politikai erők.

Bár jómagam erősen bízom az EU megújulásában és a liberális demokrácia rendszerének fensőbbrendűségében, mindazonáltal teljesen meg tudom érteni azokat, akik az EU válságát látva szkeptikusan hallgatják a “Tartozzunk Európához” rigmusok skandálóit. A 2008-as pénzügyi válság, Görögország összeomlása, a migráns probléma, a Brexit, a párizsi, brüsszeli, londoni és egyéb terrorcselekmények után Európa másolása ma sokaknak egész egyszerűen nem elég vonzó perspektíva. Vajon a demokratikus ellenzék nem érti, hogy még azok számára is, akik látják a kormány bűneit, teljesen elégséges, akár szimpatikus is lehet a Fidesz húzd meg ereszd meg taktikája, amellyel maximális előnyt próbál meg kisajtolni a transzatlanti szövetségekből minimális elkötelezettség mellett?

A demokratikus ellenzéknek egy vonzó jövőkép részeként ki kell találnia, hogy milyen típusú társadalmi-gazdasági berendezkedés tud megfelelni Magyarországnak, ami nemcsak egy kisszámú városi értelmiséget, hanem milliókat tud megszólítani, és amely orvosolja azokat a valós problémákat és félelmeket (gazdasági lecsúszás, nemzeti szuverenitás és identitás erodálódása, migráns-kérdés, xenofóbia), amelyekre a FIDESZ, a maga torz értékrendszerével, de mind ajánl megoldásokat. Megfelel-e nekünk a nyugati típusú kapitalizmus és társadalmi rendszer egy az egybeni átvétele? Ha nem, mi a sajátosan magyar verzió? Milyen EU-hoz szeretnénk tartozni (föderalista vagy erős nemzetállam)? Hogyan reagáljunk az Unió különböző lehetséges forgatókönyveire (egysebességes, kétsebességes, szétesik, stb.)? Mi a hosszútávú megoldása a migráns problémának? Milyen értékrendszer mentén szeretnénk újraszervezni a magyar társadalmat (szolidaritás vagy öngondoskodás, erős független magánszektor vagy paternalista gazdaság, jogbiztonság vagy állami kézivezérlés, stb.)?

Ennek a vitának mihamarabb el kellene indulnia. Nem feltétlenül azért, mert így könnyebb lesz 2018-ban leváltani a rezsimet, bár meggyőződésem, hogy e feladat elvégzése nélkül csak annak saját magátóli összeomlására lehet várni. Inkább azért, mert bármikor bukik is meg Orbán rendszere, nem mindegy, hogy mi jön utána. Azt már látjuk, hogy a szélsőjobb kész lenne a maga megoldásait alkalmazni. Ha ennek alternatívát akarunk állítani, akkor csak ebből az intellektuális vitából nőhet ki egy olyan program és egy olyan új elit, amely képes lehet tömegeknek vonzó alternatívát nyújtani Magyarország súlyos problémáinak megoldására.

Szerző