Anyámról, apámról csak morzsákat hullajtottam el ebben a családtörténetben. A napokban, egészen véletlenül, feleségem ráakadt egy piros zsinórral átkötött levelezőlap-csomagra, amely apámnak, néhai Aczél Györgynek a munkaszolgálatból írt levelezőlapjait tartalmazta. És néhány más iratot is. Bizarrnak gondolom, hogy 72 évesen kellett megtudnom dolgokat, amikről anyám soha nem beszélt.
Pro primo, nem tudtam, hol és mikor ismerkedtek meg. De egy F.J. (Fehér János) monogrammal ékesített kis borítékból kiderült, hogy valószínűleg a Vasadi&Vértessy „irodában”, mely apám - több nagy német papír- és írószercég magyarországi képviselője - ügyfele volt. F.J. odacímezte „Molnár Gitta úrleánynak” írott leveleit, melyekben örök szerelméről biztosította anyámat, majd szomorúan búcsút intett neki, idővel azonban könyörgőre, pontosabban „fohászkodóra” fogta a dolgot, hogy térjen vissza hozzá. A dátumokból kiolvasható, hogy 1936 az ideiglenes búcsú éve, vélhetően az az év, amikor anyám megismerkedett apámmal, és kiadta az őt éveken át házassággal hitegető Jancsi útját. (Jancsi, eredetileg nem Fehér, hanem Weisz, jóképű bokszbajnok volt, a szép Gittába őszintén szerelmes, de a szülei egy szegény keresztény lányt sehogy se akartak befogadni. Óh, ezt már megírtam talán…)
Tehát 1936 a kulcsév. Az udvarlás kezdete, már ami apámat illeti. Akkortájt térhetett vissza Németországból, ahol egy szeretőt és egy törvénytelen gyereket hagyott maga után. Arról, hogy anyám mit csinált a Vasadi&Vértessy cégnél, fogalmam sincs. Nyilván papírmunkát. Apám részéről szerelem volt első látásra. Izgalommal teli évek következtek, mert anyám az istennek se akart az ő Jancsijához visszamenni, ki aztán nem őhozzá, hanem Gyurihoz (apámhoz) kezdett fohászkodni, eredménytelenül. Apám, hogy elvehesse anyámat, 1938-ban az izr. vallásból kitért, és 1940-ben összeházasodtak. Mint római katolikusok. A kiváló német cégek, amelyeket - élükön a híres Faber-Castellel - apám képviselt, a háború dacára is, vagy épp azért, prosperáltak, ilyenformán anyám az Izabella utcai szoba-konyha után megismerhette a szerény polgári jómódot.
A vicc az, hogy megdolgozott érte. „Beszállt” az üzletbe. Lévén sokkal gyakorlatiasabb és rámenősebb, mint a férje – aki nem kereskedőnek született, bár, hogy minek, azt meg nem mondom –, idő múltán ráunt (ez az ő magántörténelme), hogy apám órákig toporog egy cég vagy üzlet előtt, míg erőt vesz magán, hogy bemenjen és fölkínálja a portékáját, berontott tehát a férje helyett és előkapta (az egyébként gyönyörű) mintaérték-készletet. Az ügyfelek előbb-utóbb megszokták, hogy Aczélnéval kell tárgyalniuk. (Vele, aki nem volt zsidó. Nem apámmal, aki viszont az. Mi is az a kereskedelem?) A bolt alighanem jól ment, mert szüleim szép lakást béreltek a budai Nagyszombat utcában, modern bútorokkal rendezték be, és elég sokat költöttek mindkettejük kedvtelésére: vendéglőkre, evés-ivásra, delikatesz-vásárlásokra. Anyám szerint százszor megesett, hogy egy jól sikerült üzleti körséta után Pestről átsétáltak a Margit hídon Budára, a híd lábánál levő csemegeüzletben vettek egy kiló finom kolbászt, némi kenyeret, és ezt a zsákmányt elharapdálták, amíg, ugyancsak gyalog, hazaértek. Kedvenc éttermük a közeli Sipos halászkert volt, gyakran ott vacsoráztak, anyám imádta halat, a baráti társaságukat is odahívogatták. Ebből a társaságból kiemelkedett apám legjobb barátja, Gortvai (Grün) György, a neves orvos - fia később belgyógyászként a Kútvölgyiben teljesített kormányszolgálatot -, aki a numerus clausus miatt Brünnben szerzett diplomát, és ott ismerte meg Litvániából való feleségét. (Jellemző módon: Gortvai, aki - talán még Grün néven - sokszoros síkfutó-bajnok volt, épp úgy túlélte a holokausztot mint a bokszoló Weisz Jancsi. Apám nem volt sportember.) Gortvai annyira szerette apámat, hogy anyámat, nagyanyámat a Rákosi-korszakban Andrássy úti magánrendelőjében, ahol saját röntgengépe is volt, ingyen kezelte. Tehette, mert a Párt kedvence volt, kórházigazgató.
Apámat csak 1942 júniusában hívták be munkaszolgálatra. Ilyenformán szüleim boldog házasélete alig kér évig tartott, bár van valami, aminek sehogy sem bukkantam a nyomára. Tudniillik a levelezőlapok, amiket elolvastam, mind 1942-es keletűek, 1943-ból semmi sem maradt fenn. Most találgatok. Annak van nyoma, hogy apám anyámmal még ’42-ben a 101/14-es K.M.Sz. (kiegészítő munkásszázad) kötelékéből az illetékes hadtest-parancsnokságához beadványt íratott, leszerelését kérve. Egy levélben, amelyet Sárospatakról írt, valamely ismeretlen ismerőse hivatali papírján (Fonciére biztosító) megadta a „koordinátákat”. Bátorítást az adott neki, hogy egyik bajtársát, akinek „őskeresztény” volt a felesége (apám írta így), valóban leszerelték. Eszerint: anyámnak meg kell írnia, hogy a férje itt és itt szolgál; hogy ő maga őskeresztény és magyar; férje tartja el; mindketten vagyontalanok; férje támogatja az ő idős szüleit, így szabósegéd apját is; háztartást kell vezetnie a bevonult férj 70 éves, beteg édesanyja helyett.
A kérvény nyilván megszületett, de hogy mi lett a sorsa, fogalmam sincs. Viszont érdekes részletre bukkantam. Apám javasolta anyámnak, hogy keresse fel hajdani osztálytársát, Szegedy-Maszák Aladárt, ki akkor a külügyminisztériumban vezető pozícióban volt, s akit régi barátjának tekintett. Érdekes volna megtudni, sikerült-e? Tudniillik ennél rosszabb ötlete apámnak nem is lehetett, hiszen az, hogy Szegedy-Maszák exponálja magát „egy zsidóért”, az ő helyzetében nem látszott nagyon opportunusnak, mivel maga is „foltos” volt: Kornfeld Hannát vette feleségül, azaz a neje egyáltalán nem volt árja. Csak a dúsgazdag Kornfeld-Weiss-Chorin család tagja. Így vagy úgy, az egyik levlap szerint apám Nagykátára került, a később joggal fellógatott szadista Murai Lipót alezredes keze alá, aki azonban nem az egyik orosz transzportba, hanem Sárospatakra irányította őt. (Folytatjuk)
