Legalább Ausztriáig menekülne a magyar

Miközben évek óta komoly gondot okoz a magyar gazdaságnak az elvándorlás, a külföldi munkavállalás családokat szakít szét, egy most publikált nagyszabású kutatás szerint a folyamat nem ért véget. 

A fiatalok és a középkorúak jelentős hányada elvágyódik Magyarországról, sokan már szervezik is külföldre költözésüket. Ha terveiket valóra váltják, pár éven belül további 370 ezer ember hagyhatja el az országot. Összevetésképpen: ennyien laknak a Budapest utáni két legnagyobb városban, Debrecenben és Szegeden - írja a Magyar Nemzet.

Még ennél is ijesztőbb azoknak a száma, akik álmodoznak a költözésről: a 18–40-es korosztályból 680 ezren, minden harmadik ember gondolkodott már azon, hogy más országban folytassa az életét – derül ki a KSH Népességtudományi Kutatóintézet (NKI) által most publikált elemzésből. Lényeges, hogy nem a külföldön élők motivációit vizsgálták, hanem azokét, akik még itthon vannak, de elégedetlenek, ezért menni szeretnének.

Pedig már most is sokan élnek külföldön. Az eddigi legalaposabb – igencsak óvatos – becslést készítő NKI négy évvel ezelőtt 335 ezerre tette a külföldre költözött magyarok számát, ami akkor a 18–49-es korosztály 7,4 százalékát tette ki. Abban az évben még ennél is ijesztőbb adatot dobott be a köztudatba az akkori nemzetgazdasági miniszter: Matolcsy György félmillióra becsülte a külföldre költözöttek számát. 

A már most is munkaerőhiánnyal küzdő magyar gazdaságra újabb csapást hozhat, hogy a magas piaci értékű, egyetemet végzett magyarok 33 százaléka, a szakmunkások 34, az idegen nyelven magas szinten beszélők 55 százaléka fontolgatja – ha átmeneti időre is –, hogy külföldre költözik.

A most publikált tanulmány szerint a migráció motorja az elégedetlenség.  A távozást tervezők 43 százaléka mondta azt, hogy azért menne külföldre, mert nem úgy alakult az élete az elmúlt években, ahogy korábban elképzelte. „A negatív változást észlelők nyilvánvalóan elégedetlenek a mindennapi életüket meghatározó társadalmi, gazdasági körülményekkel, és ez migrációs terveikben is tükröződik. Azok körében, akik úgy vélték, hogy Magyarország helyzete az elmúlt három évben sokkal rosszabb lett, 41 százalék a migrációs potenciál” – jegyzi meg a tanulmány.

Szerző

Nem hagyjuk

A világ legszuverénebb országa alighanem Észak-Korea – most éppen az USA-t és Japánt fenyegeti atomcsapással, amihez azért viszonylag keveseknek lenne bátorságuk -: senki sem szólhat bele, hogy mit csinál, bár ettől az észak-koreaiak nem feltétlenül lesznek boldogabbak. A szuverenitás a fenti példa alapján aligha tekinthető olyan abszolút értéknek, aminek érdemes alárendelni az államműködést –, de tegyük fel, hogy mégis: hogy Orbán Viktornak van igaza, és Magyarországnak annál jobb, minél nagyobb az önállóságunk. Ez nem csupán gondolatkísérlet: a miniszterelnök azt fejtegette péntek reggeli igehirdetésében, hogy a sorozatos európai konfliktusaink tétje a nemzeti önrendelkezés. „Mi akarjuk megmondani, kikkel éljünk együtt, kikkel nem. Mi akarjuk megszabni az energiaárakat, hogy mekkorák legyenek az adók, ezt a jogot nem adjuk át Brüsszelnek” - így fogalmazta meg a krédót, utalva rá, hogy Magyarország 2010 óta az ő vezetésével a saját útját járja, az alávetettségtől a szabadság felé.

Létezik azonban a történetnek egy másik olvasata is, amely arról szól, hogy ha Vlagyimir Putyin orosz elnök Budapesten, nyilvánosan ripakodhat rá Orbánra, amikor a magyar kormány föl meri vetni, hogy esetleg mégsem vennénk föl a piaci kamatok duplájáért a paksi hitelt; és ha Kína a kínai áruk terítését megkönnyítő (tehát semmilyen magyar gazdasági érdeket nem szolgáló) vasutat építtethet magának – csillagászati kilométeráron – kínai vállalatok kivitelezésében a magyar adófizetőkkel, akkor talán mégsem jutottunk túl messzire a hét éve megkezdett úton, vagy eleve rossz irányba indultunk el. Jól jönne ilyenkor egy valódi újságíró, aki megszakítja a kormányfői monológot, és föltesz néhány érdemi kérdést. Például: biztosan jobb-e, ha Kínától és Oroszországtól kapunk hitelt számunkra fölösleges projektekre (ismeretlen politikai felárral), mintha az EU-tól jön a forrás a törlesztés kötelezettsége nélkül, tőlünk függően akár hasznos célokra is, mindössze azzal az elvárással, hogy ne lopjuk szét az egészet? Melyik modell biztosítja a nagyobb fokú szuverenitást? És egyáltalán, mi indíthat egy kormányzatot arra, hogy az európai helyett az orosz-kínai elköteleződést preferálja (ha csak az nem, hogy neki teljesen mindegy, vissza kell-e fizetni a pénzt, vagy hogy mi épül belőle – a lényeg, hogy ő dönthesse el, ki nyúlhat bele a kasszába)?

Addig is, amíg a válaszokon töprengünk: élt errefelé valaha egy Klebelsberg nevű közoktatási miniszter – a jelenlegi hatalom az iskolákat vegzáló állami hivatalt nevezte el róla; annak idején ő fogalmazta meg és hajtotta végre azt az elképzelést, amely szerint az első világháború után megcsonkított Magyarországnak a kultúrfölény révén kell visszaszereznie egykori nagyságát. Azért hozzuk most szóba, mert a szuverenitásnak nem csak politikai, hanem kulturális aspektusa is létezik, és ott csaták helyett mintha lábhoz tett fegyverrel, a szervezett elbutítás stratégiájával próbálna teret foglalni a mindenható állam, mi meg – ugyanúgy, mint a lopást – szó nélkül eltűrjük. Eltűrjük?

Nem hagyjuk

A világ legszuverénebb országa alighanem Észak-Korea – most éppen az USA-t és Japánt fenyegeti atomcsapással, amihez azért viszonylag keveseknek lenne bátorságuk -: senki sem szólhat bele, hogy mit csinál, bár ettől az észak-koreaiak nem feltétlenül lesznek boldogabbak. A szuverenitás a fenti példa alapján aligha tekinthető olyan abszolút értéknek, aminek érdemes alárendelni az államműködést –, de tegyük fel, hogy mégis: hogy Orbán Viktornak van igaza, és Magyarországnak annál jobb, minél nagyobb az önállóságunk. Ez nem csupán gondolatkísérlet: a miniszterelnök azt fejtegette péntek reggeli igehirdetésében, hogy a sorozatos európai konfliktusaink tétje a nemzeti önrendelkezés. „Mi akarjuk megmondani, kikkel éljünk együtt, kikkel nem. Mi akarjuk megszabni az energiaárakat, hogy mekkorák legyenek az adók, ezt a jogot nem adjuk át Brüsszelnek” - így fogalmazta meg a krédót, utalva rá, hogy Magyarország 2010 óta az ő vezetésével a saját útját járja, az alávetettségtől a szabadság felé.

Létezik azonban a történetnek egy másik olvasata is, amely arról szól, hogy ha Vlagyimir Putyin orosz elnök Budapesten, nyilvánosan ripakodhat rá Orbánra, amikor a magyar kormány föl meri vetni, hogy esetleg mégsem vennénk föl a piaci kamatok duplájáért a paksi hitelt; és ha Kína a kínai áruk terítését megkönnyítő (tehát semmilyen magyar gazdasági érdeket nem szolgáló) vasutat építtethet magának – csillagászati kilométeráron – kínai vállalatok kivitelezésében a magyar adófizetőkkel, akkor talán mégsem jutottunk túl messzire a hét éve megkezdett úton, vagy eleve rossz irányba indultunk el. Jól jönne ilyenkor egy valódi újságíró, aki megszakítja a kormányfői monológot, és föltesz néhány érdemi kérdést. Például: biztosan jobb-e, ha Kínától és Oroszországtól kapunk hitelt számunkra fölösleges projektekre (ismeretlen politikai felárral), mintha az EU-tól jön a forrás a törlesztés kötelezettsége nélkül, tőlünk függően akár hasznos célokra is, mindössze azzal az elvárással, hogy ne lopjuk szét az egészet? Melyik modell biztosítja a nagyobb fokú szuverenitást? És egyáltalán, mi indíthat egy kormányzatot arra, hogy az európai helyett az orosz-kínai elköteleződést preferálja (ha csak az nem, hogy neki teljesen mindegy, vissza kell-e fizetni a pénzt, vagy hogy mi épül belőle – a lényeg, hogy ő dönthesse el, ki nyúlhat bele a kasszába)?

Addig is, amíg a válaszokon töprengünk: élt errefelé valaha egy Klebelsberg nevű közoktatási miniszter – a jelenlegi hatalom az iskolákat vegzáló állami hivatalt nevezte el róla; annak idején ő fogalmazta meg és hajtotta végre azt az elképzelést, amely szerint az első világháború után megcsonkított Magyarországnak a kultúrfölény révén kell visszaszereznie egykori nagyságát. Azért hozzuk most szóba, mert a szuverenitásnak nem csak politikai, hanem kulturális aspektusa is létezik, és ott csaták helyett mintha lábhoz tett fegyverrel, a szervezett elbutítás stratégiájával próbálna teret foglalni a mindenható állam, mi meg – ugyanúgy, mint a lopást – szó nélkül eltűrjük. Eltűrjük?