Cannes a terror árnyékában

„A filmművészet Manchesterrel van, ma este rájuk gondolunk” – mondta Pierre Lescure, a Cannes-i filmfesztivál elnöke a kedd este palotában megrendezett hetvenedik születésnapi gálán.

Az esti ünneplésre halandóként (értsd, nem neves művészként) szinte lehetetlenség volt bejutni, annyi híresség érkezett. Kellemes mellélhatás, hogy a palota környékén lévő éttermekben és szállókban nagyon sok mindenkivel össze lehetett futni. Például e sorok írója a kétszeres Arany pálmás Ken Loach-al, vagy az igen furcsa frizurával érkező Christoph Waltz-al futott kvázi szó szerint össze. Bár ünnepelni jöttek a világ legjobbja Cannes-ba, ezt a jubileumot igencsak beárnyékolta a legújabb terrortámadás ténye. De talán a legfontosabb gesztus itt az összefogás lehet. Így több mint szimbolikus, hogy a fesztivál által kiadott, az erőszakot elítélő közlemény mellett, kedd délután a sztárvendégek a fesztiválpalota vörös szőnyegének a tetején közösen egyperces néma csenddel emlékeztek meg az áldozatokról és a sérültekről.

A Cannes-i fesztivál mindig is politikus rendezvény volt. Ha mással nem is, a filmek terén, a művészet erejének felerősítésével, reflektorfénybe helyezésével biztosan. Így nem véletlen, hogy előzetesben mindenki azt várta, hogy az idei versenyprogramban több erős hangvételű mű lesz. Az orosz Andrej Zvjagincevtől kapunk majd egy erős Putyin kritikát, de Loveless megmaradt az orosz újgazdagok nihilista semmittevésük társadalmi parabolájának (a kritikusok szerint így is ő a legnagyobb esélyes a fődíjra), míg a kétszeres Arany pálma díjas Michael Haneke Happy End című, Calais-ban játszódó drámájában és csak szimbolikusan foglalkozik a migránskérdéssel. Értelmezésem szerint, sokkal inkább az európai kultúra és civilizáció végét prognosztizálja egy széthulló burzsoá család portréján keresztül. Ezt felvetettem magának Hanekének is, aki széles mosollyal csak annyit tett hozzá: ő aztán nem fogja magát elemezni.

A leginkább aktuálpolitikai alkotás érdekes módon Mundruczó Kornél rendezte Jupiter holdja, mely a magyar ítészeket lenyűgözte, de a nyugati, főleg francia kritikusok kíméletlenül támadják a művet a migráns téma „veszélyes kihasználása” miatt. A Screen International által felállított kritikusi listáján a második – alulról. Fogalmazzunk diplomatikusan: jelen állás szerint vegyes a Mundruczó mű fogadtatása. De ez persze, nem kell, hogy befolyásolja a művészekből álló zsűrit, melyben Almodóvártól Will Smith-ig eléggé változatos filmesek kaptak meghívót. Kritikus pedig egy sem.

Az Un certain regard nevű, kísérletezőbb műveket és feltörekvő tehetségek munkái bemutató szekcióban vetítek Kristóf György Out című filmjét, mely papíron ugyan szlovák többségi koprodukció (ők biztosították a költségvetés legjelentősebb részét), de kreatív és művészi szinten abszolút magyarnak tekinthetjük. Egyrészt, a rendezője szlovákiai magyar aki Enyedi Ildikó mentoráltja, operatőre Pohárnok Gergely, főszereplője Terhes Sándor, a társ-forgatókönyvíró a rendező mellett Horváth Eszter és Papp Gábor, az egyik vágó pedig Dunai László volt. De legjobb szó a műre a lírai univerzalitás lenne: nem igazán akar a rendező történetet mesélni, inkább egy életérzést akart jellemezni – ebből a szemszögből nézve, meg tökéletes „certain regard” műről van szó. Hőse, vagy inkább antihőse a Terhes Sándor alakította Ágoston, aki gyári hegesztői munkásként élte a napjait valahol Szlovákiában (a helyszín nyilván nincs nevesítve, ebben a korban már erodálódtak bizonyos határok), egészen addig, amíg ki nem rúgják. A hirtelen jött idő terhe alatt nem igazán képes lányával felvenni az emberi kapcsolatot, így egy hirdetés alapján elindul Rigába, gazdasági migránsként, a szebb jövő reményében. Azonban kiderül, hogy a világ ott is csak „kelet”, a hirdetés átverés volt, de némi korrupció után mégis kap munkát a hajógyárban. Majd onnan is mennie kell és innentől kedve, egyfajta Arizoniai álom-parafrázisként halat akar fogni. Mielőtt ez sikerülne, találkozik egy nővel, aki nála hagyja a kitömött nyulát és egy orosz újgazdag házaspárral – az asszonyban elég sok a „műanyag”. egyszóval az egész átmegy egy szürreális road movie-ba, mely természetesen nem kínál válaszokat. Különösen, hogy Kristóf György sokkal inkább egy vizuális utazásra invitálja a nézőt, mintsem egy párbeszédekkel teli kalandra. Ebben pedig, ismerjük el, sikeres Kristóf György.