Két nappal azelőtt, hogy behívták volna munkaszolgálatra – ez épp a magyar hadbalépés első évfordulója volt –, apám „Csak eltűnésem vagy halálom esetén felbontandó” borítékcímzéssel rövid levelet írt anyámnak, amelyben összegezte érzéseit és óhajait. „Lehet, hogy nem kerülök élve haza”. Feleségét „szerelemmel ölelte” és kérte, ne feledkezzék meg (özvegy) édesanyjáról, Heddáról. Továbbá biztosította afelől, hogy ha netán újból férjhez menne, azzal „emlékét nem sérti és csak boldogságot kívánhat neki”.
Valamennyi tábori levelezőlapja, amely a birtokomban van, 1942 júniusa és tele között íródott. Ilyenformán csak azt tudom - a Bővített kiadás első részében utaltam rá -, hogy a nagykátai hírhedt elosztóból - talán mert „árja párja” volt - nem sorozták be oroszországi transzportba a II. magyar hadsereg mellé, hanem hozzá hasonló bajtársaival együtt idehaza hagyták.
Minthogy a levelezőlapokon még utalás sem lehetett arra, hogy milyen munkára osztották be őket, milyen az élelmezésük, hány órát dolgoznak, milyen szállásuk van, hogyan tisztálkodnak etc., egy biztos fogódzóm van: a helyszín. Sárospatak. Onnan kapott apám egyszer félnapos kimenőt, és Sátoraljaújhelyre mentek – fürödni. Itt akadt rá egyik barátja rokonaira, akik „fényesen” megvendégelték, ő maga meg „évszázados piszkot” mosott le a testéről. Anyám az innen írott, magánúton Budapestre juttatott levélből - levelezni leragasztott levélben tilos volt! - értesülhetett arról is, hogy Sárospatakon a munkaszolgálatosok „pajtában” laknak. És ebből a „tilalmas” levélből tudhatta meg, hogy ha pénzt küld - általában 50 pengőt kért apám -, azt vagy varrja be valamibe vagy rejtse egy cigarettásdobozba, melynek érintetlennek kell tűnnie. 20 pengőt levlapon is lehetett kérni, a cenzor nem nyúlt hozzá a szöveghez. (Havonta egy db 5 kilós csomag juthatott a „muszosoknak”.)
Mit tudtam meg a levelezőlapokból? A szerelmet, amelyet apámban a „rabság” (mint írta) erősen felfokozott. Szinte nem tudta, hogyan becézze anyámat, az ölellek, csókollak sok szerelemmel kifejezéseket mivel egészítse ki? „Szerkállak” – meglehet, ez kettejük közös találmánya volt. És ez ismétlődött lapról-lapra. A sokszor, ezerszer kíséretében. És a megszólítás: „Putyu”, „Putyuci”. (Fogalmam sincs, ez miből eredeztetett, Csaba unokatestvérem szólította anyámat egyedül „Putyucinak” - apám halála után sok évvel…) De azért világibb dolgokról is esett szó. Anyám – úgy fest – olyan jól vitte a boltot, hogy apám javasolta neki: fogadjon fel kifutófiút. Tehát Aczél Györgyné Molnár Gitta nemigen éhezhetett. Ide tartozik, hogy, mint megírtam már, apám a legnagyobb, leghíresebb német papír- írószergyárak magyarországi képviselője volt, nem lehetett őt honnan kirúgni, egzisztenciájától megfosztani, lévén „magánzó”. „Árja” anyámat még kevésbé. (A Rákosi-korban gondot okozott, hogy hová soroltassuk be magunkat. A „magántisztviselő” látszott a legjobbnak, így lettem én negyedik kategóriás gyerek – a "munkás,paraszt,értelmiség" után eggyel lejjebb, ”alkalmazott”…)
Ebben az írásban sem oldom meg az 1943-as rejtélyt. Nincs tábori lap. Lehet, hogy apámat leszerelték még 1942 végén és utána nem hívták be? Lehet, hogy Szegedy-Maszák mégis segített? Egy biztos: 1943 telén otthon volt (akkor „alkottak” meg engem), sőt az 1944. március 19-i német bevonulást is együtt szemlélték anyámmal a Nagyszombat utcai lakás erkélyéről. Minden jel arra mutat, hogy apámnak 1943 „békeév” volt, még az is meglehet, hogy német pártfogói voltak. De a nyilas éra már egészen bizonyosan egy újbóli munkaszolgálatban érte, de itt, Budapesten. Egy darabig.
A „legszentebb” emlékem, ami őróla van, születésem után hat nappal (1944. szept. 8.) hozzám írott levele. Születésemkor nem látott, a keresztelőn se lehetett ott; amikor a levelet írta, akkor is anyám nővérétől értesült arról, hogy „szopikázol szorgalmasan, mert édes anyád szorgalmasan ellát tejecskével”.
Ez a levél tele van gyengédséggel, sőt – mi tagadás – gügyögéssel. Apám egy lebombázott Hungária körúti ház tetején gyűjtögette a téglákat, a törmeléket, s a romok között megbújva írt. Ilyeneket: örül annak, hogy legalább nem áll a kis ágyam mellett, nem kell „félősködnie”, ha köhécselek, nyöszörgök, mert ”tudod Bandikám én nagyon érzékeny ember vagyok, és sajnos most nagyon kemény az élet és a világ. Én azt szeretném, édes kis fiam, ha minden ember jó lenne egymáshoz, de sajnos minden ember rossz”.
Abban reménykedett, hogy hét végén a lakásunkban megnézhet „2-3 percre”. Ez a vágya teljesült, s noha sokat akart még nekem írni, se nem látott többet, se nem írhatott.
„Gyurim utolsó lapja” (anyám lábjegyzete) 1944. november 28-án került postára a Hungária körút 107-ből. „Megyünk és nekem is mennem kell.” Gyalogmenet volt. Fertőrákoson halt meg tüdőgyulladásban, most azt mondom, szerencséjére, mert az ő alkatával, mentalitásával Mauthausent és Gunskirchent, a haláltáborokat, ahová az életben maradt bajtárak kerültek, nem élte volna túl. A lelkének már az is sok volt, hogy én a babaágyban „nyögdécselek”.
P.S. Kihantolták, azonosították. Bekerült a „fertőrákosi mártírok” közé. Anyám csak egyszer vitt ki a sírjához, nem akart se emlékezni, se engem felzaklatni. Ha ma megkérdeznének, hol nyugszik apám, csak annyit tudnék mondani, a Kozma utcai zsidó-temetőben, közelebbit nem. Arrafelé se jártam vagy negyed évszázada, akkor se őmiatta. Temetésre, temetőbe nem járok, mert anyám nővérének urnája mellett rosszul lettem a Farkasréten, és rettegek annak a szívműtét (1987) előtti érzésnek a feltámadásától. Igyekszem nagyon őszinte lenni.