Könyvnap 1942-ben

Publikálás dátuma
2017.05.29. 08:22

A könyvnap minden esztendőben egy kissé megnyilvánulása is az író, a költő és a munkás párhuzamos útjának. Megfigyelhettük az elmúlt könyvnapokon és bizonyára megfigyelhetjük majd az idén is, hogy bár a munkásság a legkorlátozottabb anyagi erejű réteg, mégis leglelkesebb résztvevője a könyvnapnak, helyzetéhez képest a legtöbbet áldozza a könyvért és a legfinomabb érzékkel, legtöbb tájékozottsággal választja ki azokat a köteteket, amelyekért keservesen megkeresett pengőit áldozza. Ez a jelenség tanulságul kell hogy szolgáljon az írók és költők számára is. Mert eleven cáfolata ez a célzatosan és rosszhiszeműen elterjesztett babonának, hogy abban a társadalomban, amelyben a munkás vezető szerephez jut, nem becsülik meg a szellemi teljesítményt, háttérbe szorul az alkotó egyéniség. Minderről szó sincs, ennek az ellenkezője az igazság. A dolgozó tömegekben hallatlanul erős a művelődés iránti vágy és a legteljesebb mértékben kifejlődött az az érzékük, amely megtanítja őket az igazi érték fölismerésére akkor is, ha ez szokatlanul eredeti hangon, a múltétól elütő stílusban jelentkezik. Ennek bizonyítására elég utalnunk arra, hogy a 20. század két legnagyobb és legegyénibb hangú magyar költőjének, Ady Endrének és József Attilának szellemi erejét az elsők között ismerték fel a munkástömegek és megértették a költők mondanivalóját már akkor, amikor a polgárság zöme még idegenkedett a szokatlanul eredeti hangtól.

(...) 1942 könyvnapjain a magyar munkás talán még fokozottabb kultúréhséggel és haladásvággyal, mint a múltban, keresi a régi és új irodalmi alkotásokban saját eszméinek, saját küzdelme céljainak művészi megfogalmazását. Mert a háborús megpróbáltatások évadján, a sorsdöntő átalakulások idején időszerűbb és közelebb fekvő probléma az új világ, az új Európa, az új Magyarország felépítésének kérdése, mint csöndes időkben. Éppen ezért ma erőteljesebben és elevenebbül hatnak azok a gondolatok és célkitűzések is, amelyek évszázadok óta fűtik a magyar költészetet és irodalmat: a teljes emberi szabadság vágya és a nemzeti függetlenség eszméje.

Szerző

Magának építi?

Mészáros Lőrinc épp az imént vásárolta be magát abba a cseh vállalkozásba, amely a szakértelme, a referenciái miatt megkerülhetetlen szereplője lesz a paksi bővítésnek. Afelől valószínűleg a Putyin-Orbán egyezmény 2014-es megkötésekor sem volt senkinek kétsége, hogy a Fidesz-oligarchák aktuálisan legbelső köre szerepet kap majd a beruházásban. De az azért nagyon nem mindegy, hogy valaki vihet néhány talicska betont – még ha aranyáron is –, vagy kulcsalkatrészeket és magas hozzáadott értékű technológiákat szállíthat, vagyis az igazán nagy profittartalmú üzletekbe szállhat be.

A bővítés politikai a szempontból akkor veszítette el a szüzességét, amikor egy Tiborcz-közeli cég telephelyet jegyeztetett be a majdani új blokkok szomszédságában. Mészáros térfoglalása azonban a közvetlen előzményekhez képest is új minőség. Arról az emberről elmélkedünk, akit szoros üzleti szálak fűznek az Orbán-családhoz, aki egyetlen esztendő alatt 100 milliárd forinttal lett gazdagabb (nem a bevétele, hanem a vagyona nőtt ennyivel) kizárólag Orbán Viktor kegyelméből, állami javak és közbeavatkozások révén, és akit azért emleget a köznyelv a vezetékneve helyett pénztárosként, mert máshogy nem tudja feloldani az egykori gázszerelő vagyonosodása és mentorának vagyonbevallása közötti kognitív disszonanciát.

A paksi atomerőmű bővítését képtelenség gazdaságfejlesztési projektként értelmezni: akárhonnan nézzük, nem áll össze. Az elköltött pénz legnagyobb része kimegy az országból, tartósan megmaradó munkahelyet alig teremt (és nagyon drágán), a szükségességét és a költséghatékonyságát két év alatt sem sikerült igazolni az Európai Bizottság előtt. A korábbi ígéretekben szereplő 40 százalékos magyar részvételről pedig a szakminiszter jelentette ki, amit a vakhitű fideszeseken kívül mindenki évek óta tud: hogy esély sincs rá. A logikailag és közgazdaságtanilag is abszurd történet egyetlen esetben nyer értelmet: ha elhisszük, ami a nyilvánvalósága ellenére is nehezen felfogható – hogy aki kitalálta és azóta is minden döntést meghoz róla, az nem nekünk, hanem magának építi.

Szerző

Magának építi?

Mészáros Lőrinc épp az imént vásárolta be magát abba a cseh vállalkozásba, amely a szakértelme, a referenciái miatt megkerülhetetlen szereplője lesz a paksi bővítésnek. Afelől valószínűleg a Putyin-Orbán egyezmény 2014-es megkötésekor sem volt senkinek kétsége, hogy a Fidesz-oligarchák aktuálisan legbelső köre szerepet kap majd a beruházásban. De az azért nagyon nem mindegy, hogy valaki vihet néhány talicska betont – még ha aranyáron is –, vagy kulcsalkatrészeket és magas hozzáadott értékű technológiákat szállíthat, vagyis az igazán nagy profittartalmú üzletekbe szállhat be.

A bővítés politikai a szempontból akkor veszítette el a szüzességét, amikor egy Tiborcz-közeli cég telephelyet jegyeztetett be a majdani új blokkok szomszédságában. Mészáros térfoglalása azonban a közvetlen előzményekhez képest is új minőség. Arról az emberről elmélkedünk, akit szoros üzleti szálak fűznek az Orbán-családhoz, aki egyetlen esztendő alatt 100 milliárd forinttal lett gazdagabb (nem a bevétele, hanem a vagyona nőtt ennyivel) kizárólag Orbán Viktor kegyelméből, állami javak és közbeavatkozások révén, és akit azért emleget a köznyelv a vezetékneve helyett pénztárosként, mert máshogy nem tudja feloldani az egykori gázszerelő vagyonosodása és mentorának vagyonbevallása közötti kognitív disszonanciát.

A paksi atomerőmű bővítését képtelenség gazdaságfejlesztési projektként értelmezni: akárhonnan nézzük, nem áll össze. Az elköltött pénz legnagyobb része kimegy az országból, tartósan megmaradó munkahelyet alig teremt (és nagyon drágán), a szükségességét és a költséghatékonyságát két év alatt sem sikerült igazolni az Európai Bizottság előtt. A korábbi ígéretekben szereplő 40 százalékos magyar részvételről pedig a szakminiszter jelentette ki, amit a vakhitű fideszeseken kívül mindenki évek óta tud: hogy esély sincs rá. A logikailag és közgazdaságtanilag is abszurd történet egyetlen esetben nyer értelmet: ha elhisszük, ami a nyilvánvalósága ellenére is nehezen felfogható – hogy aki kitalálta és azóta is minden döntést meghoz róla, az nem nekünk, hanem magának építi.

Szerző