Előfizetés

Berlini végállomás

Angela Merkel a legkiélezettebb pillanatokban is igyekszik megőrizni hidegvérét, bár egyes sajtóértekezletein (amit például egykor Donald Trumppal vagy épp Orbán Viktorral tartott) nagyon is az arcára van írva, mit gondol a tárgyalópartneréről. Merkel azonban mintha az utolsó pillanatig bízna abban, hogy a világpolitika fenegyerekeit igenis jó útra lehet terelni. Abból indul ki: a felelős vezetők a diplomáciai realitásokat helyezik előtérbe, nem az érzelmeket, a populizmust. Ha már a német kancellár odáig megy, hogy azt mondja, Európának a saját kezébe kell vennie a sorsát, és utal arra, hogy az Egyesült Államok nem megbízható partner, akkor tényleg nagy a baj.

Az évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen partneri viszony hivatalosan is véget ért. Az amerikai elnök ugyanis képtelen megérteni a transzatlanti politika összefüggéseit, semmit sem jelent neki a NATO-beli együttműködés, a G7, és mit neki közös klímapolitika. „Nagyon rossznak” nevezi Németországot, ami egészen döbbenetes kijelentés a mindenkori amerikai elnök részéről. Trump kilencnapos körútja után elég nyilvánvaló: fogalma sincs az amerikai elnök nemzetközi kötelezettségeiről.

A kancellár nem vár a szeptemberi német választásig, a CDU szempontjából nagyon bátorító közvélemény-kutatások hatására elérkezettnek látja az időt, hogy a kezébe vegye az irányítást. Európa ugyan túl gyenge ahhoz, hogy a világpolitikában az Egyesült Államok versenytársa legyen, de ha rendbe tudja tenni az EU-t, s magára talál az euróövezet, akkor a közös Európa a mostaninál többre lehet képes.

Merkel határozottsága láttán aggódhat a magyar kormány. Orbán Viktor abban bízott, mi leszünk az Egyesült Államok illiberális vezetőjének szövetségesei, ám a brüsszeli NATO-csúcson készült felvételeken inkább ijedt kisfiú benyomását keltette, aki meg sem meri szólítani nagy példaképét.

Teljesen új helyzet állt elő az európai politikában. Ha alkalmazkodni akarnánk ehhez, a kormánynak 180 fokos fordulatot kellene végrehajtania. Mi azonban inkább vállaljuk az elszigetelődést. Különben ugyanis be kellene látni: Berlin és Brüsszel állított meg minket, s nem mi őket.

Hosszú oldal - Seregély a befőttesüvegben

Májusban, ha nem látja senki, a falu végén felállok a biciklin, és úgy hajtom bele magam a lét bodza- meg akácillatú könnyűségébe, mintha újra gyerek lennék. Néha belehajolok egy-egy kéttenyérnyi bodzatányérba: olyan mélyen szívom be az illatot, hogy egész évre elraktározhassam a tüdőmben, s közben csupa sárga virágpor lesz az arcom. Legjobban mégis az akácot szeretem. Talán, mert olyan megközelíthetetlen: ha azonnal vázába rakom is a frissen vágott gallyat, reggelre lekókad, elszáll az illata, a félig kinyílt virágok pedig örökre bimbósak maradnak. A pipacs is kényes teremtmény: szakítani nem lehet. Jön gyökerestül, s lelkiismeret-furdalást okoz, amiért egy egész tövet áldoztam fel szeszélyeim oltárán. Keserű szagú, sárga foltokat hagy a kezemen, ruhámon – a pipacsot mégsem tudom megállni. Minden évben szedek egy csokorra valót. Aztán másnap reggel, látva a piros szirmokat az asztalterítőn, emlékeztetem magam: a természetet kicselezni nem lehet.

Tízéves lehettem, amikor ezt egy életre megtanultam. Az utolsó szál gyöngyvirágok után kutattunk a kiserdőben, amikor hirtelen megmozdult előttem egy avarcsomó. Nem vagyok ijedős fajta, de mifelénk sok a vipera, megugrottam. Ám a lábam előtt egy félig csupasz madárfióka reszketett. Seregély. Odú sehol. Isten tudja, szegényke mióta kóvályoghatott a földön. Tollak helyett apró tokok ágaskodtak még csak a bőréből. Nem hagyhattam, hogy a rókák vacsorája legyen.

Apám megjegyezte: akár le is verhetném a szilvafákról a termést, pont ugyanannyi értelme van, mint seregélyfiókát nevelni. Aztán segített legyet fogni. Kimostam egy ötliteres befőttesüveget, abba raktam fészket a fiókának. Az értetlenkedőknek elmagyaráztam, hogy ez olyan, mint a járóka a gyereknek: a madár mindent lát, de nem rohangál körbe a szobában. Csipesszel adogattam be neki a rovarokat, gyümölcsöt, ő pedig türelmesen üldögélt az üvegben. Néhány nap múlva már pittyegéssel jelezte, ha megéhezett. A második héten arra ébredtem reggel háromnegyed hatkor, hogy az üveg száján üldögél, és teli torokból magyaráz. Napközben a jobb vállamon nézelődött, én meg elméleti repülésoktatást tartottam neki.

Az utcában híre ment, hogy van egy seregélyem, de mivel a széltől is óvtam, senki nem látta, senki sem hitte. A fióka szépen tollasodott. Másfél hónap elteltével úgy döntöttem, ideje bevezetnem a társaságba. Vasárnap délután volt, az utcabeliek néhány házzal arrébb, az árokparton üldögélve beszélgettek, a gyerekek játszottak. Odamasíroztam, vállamon a madárral, és büszkén álltam a kérdések hadát, mintha legalábbis a laboratóriumomban magam tenyésztettem volna ki a seregélyt. Aki egy jókora ugrással lent termett az árokban. Repülni még nem tud, kezdtem volna mondani, ám ebben a pillanatban a negyedik szomszéd macskája suhant el előttünk, s már vitte is a sipítozó madarat az árok betongyűrűjébe. Ordítva utána vetettem magam, mire ijedtében elengedte a zsákmányt, ám a madár nyakaszegetten, élettelenül feküdt a tenyeremben. Az egész nem volt több három másodpercnél, de egy életre belém égett, s ilyentájt, ha repülni tanuló madárfiókákat látok, emlékeztetem magam: a természetet kicselezni nem lehet.

Civil bélyeg

„Járkálj csak halálraítélt”, írta 1936-ban Radnóti. Néhány évvel később sárga csillagot kellett viselniük a zsidóknak, be kellett jelenteniük a vagyonukat, nyilvántartásba vették az üzleteiket, lakásaikat, értékesebb tárgyaikat. A bevallásra kötelezettek tették a dolgukat, mert a többségük törvénytisztelő ember volt. Még járkáltak a halálraítéltek, de már készítették a tehervagonokat, és hamarosan végrehajtották az ítéletet is.

A kormányzat nem titkolja, elhatározott szándéka, hogy eltakarítsa az útból azokat a civil szervezeteket, amelyek zavarják a köreit. Ehhez az első lépés lesz a regisztráció, nyilvántartásba veszik majd azoknak a szervezeteknek a „vagyonát”, amelyek évente 7,2 millió forintnál több támogatást kapnak külföldről. Más értelme nincs ennek, mint - most épp orosz mintára - idegen ügynöknek titulálni bizonyos civil köröket. Megbélyegezni őket, ahogyan annak idején az akkori kormányzat tette a zsidókkal is.

Ceglédi Zoltán politikai elemző ugyan nem húz párhuzamot a két „bélyeg” között, de egyértelművé teszi: azok a szervezetek, amelyek hajlandóak lesznek teljesíteni a regisztrációs kötelezettségüket, a saját halálos ítéletüket írják alá. Önként varrják magukra a bélyeget, s attól kezdve nyilvánosan mindenhol külföldi ügynöknek kell nevezniük önmagukat (pedig nem azok). És jól látja Ceglédi, a Fidesz által pénzelt sajtó azt szajkózza majd: hiszen ők mondják magukról, hogy ügynökök.

Ceglédinek igaza van, az volna a civil kurázsi, ha egységesen megtagadnák a regisztrációt. Akiknek annak idején nem fűlött a foguk a sárga csillaghoz, amíg tehették, emigráltak. A civileknek sem kellene tűrniük a megbélyegzést. Európa nyitott. A szervezetek működését nem korlátozzák már az országhatárok.