Emília a kórházi ágyon ül és cigarettázik. Nem kellene cigizned, mondom. Egyik szemöldöke a magasba szökik, így fejezi ki értetlenkedését az ostoba megjegyzésem miatt. Mindketten tudjuk, hogy teljesen mindegy, cigarettázik-e, vagy sem. Tüdőrákja van, áttéttel.
Pillantásom a kisasztalon álló üvegkancsóra siklik, mely színültig tele meggylével, és bevillan egy gyerekkori emlék.
A hatvanas évek vége felé járunk, Emi tizennegyedik születésnapját ünnepeljük a Katona József utcai lakásukban pár osztálytársunkkal. Milikém, hozd csak be a meggyszörpöt, kéri Sára néni a lányát, és Emi már szalad is, és olyan ügyesen lavíroz be a tálcával és teszi az asztalra a teli kancsót, hogy egyetlen csepp sem ömlik ki belőle. Házi szörp, édesanyám receptje szerint készítettem, mondja Sára néni, és mindenkinek tölt a mélyvörös szirupból, mely leginkább a köhögés elleni kanalas orvossághoz hasonlít. Sűrű és ragacsos, sötét csillogású, a felszínén fehéren habzik. Alig tudok egyetlen kortyot is lenyelni belőle, és látom, hogy a többiek is fintorogva szaglásszák, egyedül Emi az, aki mosolyogva emeli ajkához a teli poharat, a szája úgy nyílik szét, mint a szirmát bontó virág, és nagy kortyokban issza az cukorédes löttyöt. Kínlódva követem a példáját, kiürítem a méregpoharamat, mert magamon érzem Sára néni tekintetét, és biztos vagyok benne, hogy tetszésnyilvánítást vár. Nem akarom megsérteni, de émelygek, amikor az asztalra teszem az üres poharat, ahogy kissé émelyítőnek éreztem azt is, amikor „Milikém”-nek szólította a lányát. Sára nénit egyébként is furcsának találom. Finom arcvonásaitól elütően vastag a szemöldöke, középen majdnem összeér, és óriási, szürkéskék szemével úgy mustrálgatja az embert, mintha bele akarna látni a veséjébe. Amikor körbekínálja a csokoládétortát, csupa túlzás és ragyogás a mosolya, az arca mégis olyan, mintha sírna.
Egy pillanatra kettesben maradunk Emivel, aki odasúgja nekem: Rémes volt a meggyszörp, igaz? Mili mama miatt kellett meginnom. Ki az a Mili mama, kérdem. Emi egy fényképre mutat, amely a velünk szemben lévő falitükör márványlapján áll, több más gondosan elrendezett fotó társaságában, mint afféle házi oltáron. Tiszta tekintetű, finom tartású, dús hajú nőt ábrázol, magasan zárt, csipkés blúzban. Harmincöt, legfeljebb negyven éves lehet. A kép nagyon régi, cakkos a széle. A nagymamám volt, mondja Emi. Már meghalt, kérdezem, és közelebb lépek a képhez. Ilyen fiatal nagymamát még sosem láttam. Még jóval a születésem előtt, feleli. Anyu mindent az ő receptjei szerint készít, a meggyszörpöt is úgy főzi be, ahogyan Mili mama a háború előtt, rengeteg cukorral. Na, jöttök, kiáltja felénk valamelyik gyerek, és egyszerre vége szakad a beszélgetésünknek, és lényegében annak a félig-meddig barátságnak is, amit az általános iskola utolsó két évében ápoltunk.
Az elkövetkező években elsodródunk egymástól, más gimnáziumba és más egyetemre járunk, ritkán találkozunk, de azért tudunk egymásról. Emi férjhez ment, két fia született, az egyik Svájcban, a másik Angliában él. Akkor újítjuk csak fel a barátságunkat, amikor Emi férje két évvel ezelőtt meghal, s ő egészen magára marad. Amikor pedig végzetes betegségével kórházba kerül, meglátogatom.
Elkapja a kancsóra eső pillantásomat, és látom, hogy ugyanarra gondolunk.
Tudod, én emlékmécses gyerek vagyok, mondja. Anyám azért nevezett el Emíliának, mert így hívták az édesanyját, akit negyvenhárom éves korában Auschwitzba vittek, kopaszra nyírták, és beküldték a gázkamrába. Az ő fényképét láttad a tükör előtt. Ő Mili mama, a nagymamám, aki miatt meg kellett innom azt a borzalmas meggyszörpöt, és meg kellett ennem minden süteményt és tortát, amit anyám az ő receptjei szerint sütött meg. És anyu olyan büszke volt rám emiatt! Szerette olyannak mutatni a világot, ahol nincsenek katasztrófák, csak szép családi együttlétek, és engem mindig arra trenírozott, hogy mindaz legyek, ami Mili mama már nem lehetett. Tőlem várta, hogy életben tartsam benne az anyját, akitől el sem búcsúzhatott, mert ’44 telén külön bujkáltak. Olyan lettem, mint egy élő emlékmű, pedig azt sem tudtam, milyen nő volt valójában a nagymamám, kire is kellene hasonlítanom. Anyám világéletében jóakaratú ember volt, de ezzel olyan terhet rakott a vállamra, amivel képtelen voltam megbirkózni. Reggeltől estig játszanom kellett a rég’ meghalt nagymama szerepét, mert szegény anyu azt akarta, hogy Mili mama éljen, de mivel őt nem támaszthatta fel, valójában engem temetett mellé. Úgyhogy én nem félek a haláltól, mert tulajdonképpen nem is éltem. Még saját nevem sem volt.
Megrendülve hagyom el a kórházat. Évtizedek óta ismerjük egymást, de mindezt csak most mesélte el nekem.
Három héttel később a temetés után sétálok még a sírok között a lombos félhomályban, nézegetem a sírfeliratokat, de egyet sem találok az ő nevével, és reménykedve gondolok arra, hogy Emília, akinek az lett a sorsa, hogy a nagymamája után maradt űrt betöltse és hídként szolgáljon múlt és jövő között, talán mégis csak tévedett.
