Quaestor, avagy hogyan tűnt el a lé?

Publikálás dátuma
2017.06.03. 09:50
Fotó: Molnár Ádám

„Hol a lé, fiúk?” – kérdik újra és újra transzparenseiken a tüntető Quaestor-károsultak, s e kérdésre próbál választ adni Kasnyik Márton „A Quaestor-ügy” című, nemrég megjelent könyve is. Az írás annyira informatív, hogy tartalma e sorok írója számára – bár maga is az ügy kárvallottja – revelációként hatott. Hitelességét csak növeli, hogy - mint azt a szerző a bevezetőben elmondja - az ügy rendőrségi kihallgatási anyaga „regényes úton, több jó szándékú ember segítségével” eljutott hozzá, ami által olyan ismeretek birtokába került, melyekről más újságírók „csak álmodhatnak”. Hiszen a rendőrségi meghallgatások során a gyanúsítottaknak „muszáj volt igazat mondaniuk”. Már csak azért is, mert a nyomozók lefoglalták adatbázisaikat és elolvasták belső e-mailjeiket is.

Bár arra a kérdésre, hogy „Hol a lé?”, a könyvben nem kapunk – nem is kaphatunk - választ, arra viszont igen, hogyan tűnt el. (Gigantikus összegről, mintegy 260 milliárd forintról van szó!) Nos, a pénz egy részét a Quaestor vezetői szimplán ellopták. Mint Kasnyik írja, „egészen szégyentelenül jártak rá a csoport házipénztárára”. A főnök, Tarsoly Csaba például „egy pénteki napon kétszer is elvitt ötmilliót az egyik fiókból”. Amikor egyik beosztottja ezt számon kérte tőle, ő így válaszolt: „Hülye vagy, én vagyok a tulajdonos, enyém itt minden, saját magamtól nem tudok lopni."

De még mennyire, hogy tudott! Hiszen az, amit magához vett, nem a saját pénze volt, hanem a befektetőké. S amit ez az amúgy engedékeny főnök megengedett önmagának, azt megengedte vezetőtársainak is: azok is annyit loptak, amennyit nem szégyelltek. (És nem voltak szégyenlős természetűek.)

A másik csatorna, melyen keresztül a „lé” elfolyt, a minősíthetetlenül rossz gazdálkodás volt. A betétesek pénzét veszteséges projektekbe fektették, saját vállalkozásaik többségét pedig simán elbukták. De adjuk át a szót a szerzőnek!

”2010-hez közeledve az ETO Park és a győri focicsapat lett a Quaestor legnagyobb pénznyelője, ez a két cég nyolc év alatt vagy 16 milliárd forintot szívott el, miközben visszafelé semmi sem jött. Az ETO Park egy bevásárlóközpont lett volna, fel is épült, hogy aztán évekig tök üresen kongjon, és mindössze a Quaestor érdekkörbe sorolható, veszteséges üzletek legyenek benne. A focicsapat pedig évente eltüntetett nagyjából egymilliárd forintot.”

Így aztán nem azon kell csodálkoznunk, hogy a Quaestor csődbe ment, hanem azon, hogy ez csak 2015 márciusában következett be. Pedig már 2009 közepén bekövetkezhetett volna, amikor a cég addigi fő ügyfelei, a válságban megroggyant takarékszövetkezetek kivették a pénzüket. A Quaestor vezetői úgy segítettek magukon, hogy mindent a már korábban elindított kötvényprogramjukra tettek fel, vagyis a kisbefektetők pénzével pótolták ki a hiányt. A rájuk sózott kötvények nagyobbik részét nem fektették be semmibe: a befizetők egy papírfecniért adták oda megtakarításaikat. Ezek a papírfecnik voltak a kamukötvények. És hogy e piramisjáték ne dőljön be, a cég - a magas hozam reményével kecsegtetve - arra beszélte rá a kisbefektetőket, hogy ne realizálják „nyereségüket”, hanem hagyják nála. Többnyire sikerrel. E sorok írója még ma is legszívesebben a falba verné a fejét, mikor arra gondol, hogy a szolid banki környezet, a kulturáltnak tűnő ügyfélkezelés és persze a magas hozam ígéretének hatására több kötvényének lejártakor maga ajánlotta fel, hogy visszaforgatja a pénzét, és új kötvényt vásárol.

Nyilvánvaló volt, hogy e csaló konstrukciónak előbb-utóbb össze kellett omolnia, a kérdés csak az, hogy miben reménykedtek a Quaestor vezetői? Mint Kasnyik könyvéből kitűnik, leginkább abban, hogy az állam majd kimenti őket. Már csak azért is, mert annak illetékes szervei – előbb a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, majd a Magyar Nemzeti Bank – maguk is felelősek voltak a dolgok alakulásáért. Hiszen nyilvánvalóan nem ellenőrizték megfelelően a céget.

A Quaestor vezetői emellett bíztak „magasabb kapcsolataikban” is. Idézzünk ismét a könyvből! „Tarsoly sokat mozgott fontos emberek, politikusok társaságában. 2014 novemberében például azzal a Szijjártó Péter külügyminiszterrel vágta át a szalagot a Quaestor által üzemeltetett moszkvai magyar kereskedőház megnyitóján, akit már a kilencvenes évek vége óta ismert. Az utolsó években még parlamenti VIP-belépőt és diplomata útlevelet is kapott Szijjártótól.” (Mint később kiderült, a moszkvai kereskedőház – épp úgy, mint a többi – csak papíron létezett.) Ugyancsak „magasabb kapcsolatokra” utal, hogy „Tarsoly Csaba telefonlistáján csak úgy hemzsegtek a fideszes politikusok”.

Kasnyik a hatékony ellenőrzés hiányát teljes joggal azzal magyarázza, hogy „egy sor hivatalnok tudta a helyét: nem érdemes kötekedni egy olyan cégcsoporttal, amelyiknek ennyire jó politikai kapcsolatai vannak”.

Konklúziónk nem lehet más, mint hogy a magyar állam társtettessé vált 30 ezer kisbefektető kifosztásában.

(Kasnyik Márton: A Quaestor-ügy, Athenaeum Kiadó)

Bartók intenzíven és lagymatagul

Publikálás dátuma
2017.06.03. 09:45

Az intenzíven felzaklató koreográfiáiról nemzetközi szinten is híres Frenák Pál felzaklatta némiképp a Magyar Állami Operaház közönségét is. A fából faragott királyfi című balett bemutatójának százéves évfordulójára, a Bartók TáncTriptichon premierjére hathatósan újraálmodta a remekművet. Megsokszorozta a szereplőket és megosztotta a nézőket. Úgy körülbelül háromnegyedüknek tetszését elnyerte. A többiek mereven elutasítják, durcásan, sőt sértődötten néznek, amikor lemegy a függöny, tüntetően nem tapsolnak. Vagyis történt valami, nem a szokványos került színpadra, hanem rendhagyó, ami inspirálóan hathat. Emlékezzünk csak vissza, amikor a markáns egyéniségű Jurij Petrovics Ljubimov, a világhírű Taganka Színház alapító-igazgatója a Don Giovannit rendezte az Erkel Színházban, egyszerre támadt erős fütty és voltak hangos bravó kiáltások is - a produkció meglehetősen meghatározóvá vált.

Az, hogy a kortárs tánc ennyire erőteljesen betört a patinás falak közé, biztosan valamilyen szempontból megtermékenyítően hat. Összesimulnak a modernség művészei a klasszikus táncosokkal. Egységet alkotnak a produkcióban. Megtanulnak egy különös instrumentumon létezni, mozogni, játszani, élni. Frenáknál rendszerint van egy ilyen meghatározó, már-már önálló létező, a Fiúkban például egy levegőbe tartó kötélrendszer, a Birdie előadásában fémszerkezet konstrukció, vagy épp a MILAN-ban egy ember nagyságú, roppant kifejező bábu. A fából faragott királyfi esetében adná magát, hogy báb jelenítse meg a címszereplőt, évtizedekig ment a darab, amit külföldre is sokfelé elvittek, az Állami majd Budapest Bábszínházban, ahol a fabábú testrészeire, fejre, törzsre, lábakra, kezekre is tudott szakadni, és így tébolyultan vad vitustáncot járni. Gondolhattuk, hogy ezt élő szereplőkkel szinte lehetetlen megcsinálni. Frenák szerint viszont ugyan miért is ne lehetne? Megsokszorozza a szereplőket. Fából faragott királyfiként például heten is színre lépnek. Megmutatják ennek a gépies, de mégis megelevenedő lénynek a sokarcúságát, és ennyien persze szanaszét is tudnak szakadni, gurulni.

Az a bizonyos meghatározó instrumentum ugyanis ezúttal egy hatalmas, lejtős téglalap, ami mögött trambulinon dobbantva fel lehet tűnni, de le is lehet bukni a mélybe, lecsúszni, lehempergőzni a testeket visszatükröző és megsokszorozó sima felületen, s nyilván nagy nehézségek árán, fölfelé szaladni. Így képviselteti magát átvitt értelemben is a fent és a lent, és mint Frenáknál igen gyakran, a szédítő magasság szintén, hiszen egy heveder segítségével, melyen a Tündér, illetve ezúttal tündérek tanyáznak, a levegőbe is emelkednek szereplők, vagy éppen onnan le is taszíttatnak. Senki nem hihette, hogy Frenák a hagyományos módon, hatalmas, színes lepellel ábrázolja a jóságos, a Királykisasszonyt és a Királyfit próbára tevő, és végül révbe kalauzoló Tündért. Ez az égi szférában mozgó lény nem szelíden ide-oda lengedezik, tébolyultan, megveszekedett gyorsasággal pörög-forog a levegőben, van, akiket magával ránt, majd visszaenged a biztosabb, de közel sem biztos talajra. Káosszal teli, zaklatott világról beszél Frenák, aki a színpad baloldalán, fehérre meszelt arccal, mint valami bölcs Prospero Shakespeare A vihar című művében, megjelenik, és kétségbeesetten, de a dolgokra való rálátással, szemléli azt, ami történik.

A táncosok bedobnak apait-anyait, hihetetlen energiákat hoznak felszínre magukból, nem ritkán szédítő a tempójuk, a pokol legmélyére hatolnak, vagy éppen időlegesen a menyben járnak, arcukra is kiül az a széles érzelmi amplitúdó, amit átélnek. Szívvel-lélekkel, tehetséggel, hatalmas energiával vannak jelen, csaknem a zsigereiket teszik ki a deszkákra, és ez abszolút hat azokra, akik nem utasítják el maguktól a produkciót. A nézőtéren is sokan tűzbe jönnek, a Kovács János által megrendítően vezényelt, jó formát futó Magyar Állami Operaház Zenekarának hatására is, és lelkesen ünneplik az előadást.

Sajnos A csodálatos mandarin előadásán nem sok ünnepelni való akad. A zseniális Seregi László többször koreografálta a Mandarint, és tán ez az utolsó verzió, amit most felújítottak, eleve nem a legjobb változat. És bár a próbákon jelen volt Kaszás Ildikó, az öt éve halott Seregi állandó asszisztense, és Pongor Ildikó balettmesterként tevékenykedett, már a premieren fáradt, közel sem felvillanyozó teljesítményt láthattunk. Prostituált lányként, aki csavargók társaságában csábít, hogy aztán az áldozatot kirabolhassák, Kozmér Alexandra arca teljesen kifejezéstelenül rezzenéstelen. És az marad még akkor is, amikor az öreg gavallér meg a fiatal diák után maga a mandarin, az állhatatosság, a vágy, a fékezhetetlen őserő megtestesülése megjelenik, amit Bajári Levente elénk is tár rendesen. De Kozméron nem tükröződik, hogy az általa alakított lány is mágnesként vonzódik ehhez a végzetesen veszélyes, elementáris férfihoz. A táncosnő profi módjára lejárja a koreográfiát, de bennem semmit nem mozgat meg. Sokan emlegetik például, hogy a legendás Lakatos Gabriella hogyan táncolta ezt a szerepet Harangozó Gyula koreográfiájában, hát igen, ha belegondolok, évtizedek után is megborzongok tőle. A három csavargó, Szegő András, Szakács Attila, Melnyk Vladyslav esetében sem érzem az elszabadult, gyilkos ösztönöket. Sajnos ez a produkció se hús-se hal jellegűen vérszegény, miközben Kovács és a zenekar megint csak képviseli Bartók szellemiségét.

A Pest, Buda és Óbuda egyesülésének félévszázados jubileumára született Táncszvit a Duna Művészegyüttes közreműködésével, Juhász Zsolt koreográfiájával, a néptáncot hozza az Operaház deszkáira. Tizenhét percben üde színfolt, frissen kikeményített, szép jelmezekkel, jó ritmusban, nem kevesebb, de nem is sokkal több. Jó ötlet, hogy három táncfajta - klasszikus, kortárs és népi - egy este megjelenik a deszkákon, de sajnos a három egyfelvonásos produkció között semmilyen gondolati kapcsolat nem fedezhető fel. Így egyáltalán nem erősítik egymást.

Szerző

Téglagyári kapriccsó

Publikálás dátuma
2017.06.03. 09:40
Fotó: Thinkstock

Szimpla hétköznap volt, kora délután, mentem át busszal Budáról Pestre, mikor mögöttem a buszon egy ideges nő azt üvöltötte a telefonba egy bizonyos Erikának, hogy olcsó téglagyárat akar venni. Erika, tudsz olcsó téglagyárat eladót? Ezt kérdezte, de sajnos üvöltve. Nem lehetett nem meghallani. Elsőre kicsit elcsodálkoztam, másodjára már nem. Elvégre Magyarországon vagyunk 2017-ben, itt bármi előfordulhat. Még az is, hogy ez a bizonyos Erika tud egy eladó téglagyárat, méghozzá olcsót.

Hátranéztem, hogy megnézzem magamnak a leendő téglagyár-tulajdonost, de nem tűnt sem bolondnak, sem részegnek, sem drogosnak. Tényleg téglagyárat akart venni. Ezt onnan tudom, hogy a telefonba beleüvöltötte azon elképzelését is, miszerint felőle egy üres ipari ingatlan is szóba jöhet, amely alkalmas téglagyári kemencék fölépítésére, csak az a lényeg, hogy olcsó legyen, valahol Pesten, lehetőleg a város északi felén, közel a Megyeri-hídhoz az autópálya-csatlakozás miatt.

Úgy harsogott, mintha nem lett volna körülötte nyolcvan idegen ember, akit egyáltalán nem érdekel, hogy van a buszon valaki, aki téglagyárat akar venni olcsón. Kivéve engem, mert én ebben témát láttam, elővettem kicsiny jegyzettömbömet, s fölírtam magamnak, hogy szimpla délután volt, mentem át busszal Budáról Pestre, mikor mögöttem a buszon egy ideges nő azt üvöltötte a telefonba egy bizonyos Erikának, hogy téglagyárat akar venni. Erika, tudsz olcsó téglagyárat eladót?

Tűnődtem rajta, hogy az üvöltözést mikor állítja le valaki, de nem szólt közbe senki. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk semmit, pedig nagyon jól hallottuk, hogy a buszon egy nő a komfortzónánkat semmibe veszi, mert ő olcsó téglagyárat akar venni Pesten. Lehetőleg közel a Megyeri-hídhoz. Furcsa az ember. Meg se rezzentünk, mi sokat próbált, sokat látott, sokat hallott kelet-európai lakosok. Ennek a nőnek itt a buszon kell egy téglagyár, hát istenem, van ilyen. Kell neki, hát kell. De hátha tud neki segíteni ez a bizonyos Erika a vonal túlsó oldalán, és akkor az üvöltést abbahagyja.

Körülöttem néhány idős asszony ült rezzenéstelen arccal, meg se rándult a szemöldökük arra a bejelentésre, miszerint a leendő téglagyár-tulajdonosnak a beruházás céljára rendelkezésre áll a bankban 375 millió forintja. S mivel a vállalkozása hitelképes, további 50 milliót fel tudna venni hitelre.

Körbenéztem az utastársakon, ránézésre megsaccoltam az anyagi helyzetünket, s arra jutottam, hogy tizenöt év alatt sem tudnánk ennyi pénzt összeadni. Igaz, nem is akarunk téglagyárat venni.

Sok mindent megértek, sőt, elnézek, mióta rájöttem, hogy Abszurdisztánba sikerült beleszületnem, de azt azért nem nagyon értettem Budáról Pest felé menet, hogy vajon miért telefonon érdeklődik ez a nő. Sokkal diszkrétebben elintézhetné a dolgot az interneten odahaza. Be kell gépelni a megfelelő keresőszavakat (olcsó téglagyár Pesten), s biztosan kiad a varázsháló néhány találatot. Miért üvölt a fülünkbe ez a nő? Miért nem veszi észre, hogy nem egyedül utazik? Hátrafordultam, megnéztem alaposabban, végignéztem rajta tetőtől-talpig, s kiszúrtam, hogy kopott a cipője orra. Nahát.

Hiszen akkor emiatt ordít.

Furcsa az ember, ha kopott cipőben akar téglagyárat venni. S van rá 375 millió forintja. De kopott cipőben jár. Körbenéztem az udvariasan és türelmesen hallgató utazóközönségen, megnéztem a cipőket, s észrevettem, hogy szinte mindenkinek kopottas és viseltes a cipője. Nekem is. Kétéves, de még mindig új cipőnek hívom. S eszembe jutott, hogy amikor gyerekkoromban odahaza, Egerben német turistákat láttam, soha nem értettem, hogy mi olyan különös rajtuk. Felnőtt koromban jöttem rá Németországban, hogy a tehetősebb német középosztály nem hord viseltes ruházatot. Az osztrák sem. Minden cuccuk új. Mi kelet-európaiak évekig hordunk egy-egy nadrágot, sőt, úgy tartjuk, hogy minél régebbi, annál kényelmesebb. Ha kitérdeltük, úgy a jó. A német középosztály azonban nem jár több éves ruhában. Nem jár kitaposott cipőben, nem vesz föl kifényesedett térdű nadrágot, nem húz föl kinyúlt pólót, és nem vesz buszon téglagyárat. A kilencvenes évek elején, amikor forgószélként elkapott minket a kapitalizmus, úgy néztünk ki a málnaszín zakónkban, zöld nadrágunkban, cikornyás mintás nyakkendőnkben, mint a hülyék. De legalább ment az üzlet. Eltelt pár év, és olyan jól ment az üzlet, hogy valamikor 2000 körül azt éreztem, hogy a magyar középosztály kezd a némethez és az osztrákhoz fölzárkózni. Mármint ruházatban. Egyre jobb cuccokban jártunk. Akkoriban már és még nem lehetett olyan könnyedén megkülönböztetni egy kelet-európait egy nyugatitól. Most már megint könnyebb. Ránézel egy emberre, és már megint meg tudod állapítani, hogy nyugati-e, vagy keleti. Pár évig ezt nem lehetett tudni. Most már lehet megint. Megint odáig jutottunk, hogy a helyi járaton üvöltözünk, és kopott cipőben akarunk téglagyárat venni Pesten. De olcsót. Lehetőleg közel a Megyeri-hídhoz.

Szerző
Témák
téglagyár