Amiért a Jobbikkal nem...

Kitűnő barátaim, jeles szellemek, egyebekben a szabadságjogok elkötelezettjei is előállnak azzal: nincs mese, a demokratikus ellenzéknek össze kell fognia a Jobbikkal, csak így jön ki a matek a kormányváltáshoz. Ha hápogni kezdek, könnyen megkaphatom: pragmatikusnak kell lenni, meg különben is, csak egy időre, csak egy új választási törvényig, alkotmányig, médiaszabályzásig, csak az állami korrupció felszámolásáig, csak a fő bűnösök eltakarításáig… Butaság görcsölni elvek, ideológiák miatt – mondják olykor az eszmékkel hivatásszerűen foglalkozók is -, az emberek nem törődnek ilyesmivel. Az „ideológia” lassan éppúgy szitokszóvá válik, mint egy ideje már a politika. Képzett, okos fiatalok is ideológiamentesnek hirdetik magukat.

A Jobbikkal való Fidesz-ellenes szövetség ötlete az ideológiamentesség ideológiájának torzszülöttje. A remény és a reménytelenség mérgező kevercsében jött világra. A reménytelenségben, hogy a demokratikus tábor nem nő elég gyorsan, ma kevés a váltáshoz. És a reményben, hogy azért mégsem maradhat így, bármi áron, de valaminek történnie kell.

Kell, de nem ennek, nem a csöbör helyett a vödör korszakának. Milliószor hallottam már, hogy „akár az ördöggel is…”, meg hogy Churchill is szövetkezett Sztálinnal Hitler ellen, és így tovább. Sztálinnal igen, de Szálasival nem, mert ugyan mindegyik szörnyeteg, de Hitler és Szálasi ugyanannak a kórokozónak a hordozói, bármelyikükkel parolázol, ugyanazt a betegséget kapod el. És Sztálinnal sem kormányzott volna soha együtt.

Sem Orbánt, sem Vonát nem említeném egy lapon Hitlerrel, Szálasival. Nem ezekre hasonlítanak, hanem egymásra. Pláne, hogy a Jobbik elnöke a szélről kicsit beljebb húzná a pártját. Most már ugyanazon a mezőn állnak a sakktáblán, mint a Jobbik közönségére ácsingózó Fidesz. A politikájuk szabad szemmel már nem megkülönböztethető. „Tekeredik a Fidesz, Jobbik akar lenni”- írta az egyik online lap. Mire jó az egyik Fidesszel szövetkezni a másik ellen? Akármennyi az indulat, nem Orbán személyével kell leszámolni, hanem a politikájával. Sokan kimutatták, hogy a program nélkül győző Fidesz voltaképpen a Jobbik programjának javát valósította meg. Abban szerepelt a Szent Koronára hivatkozó alkotmány (amelyről a Fidesz a választás előtt egy szót sem ejtett), a kötelező hit- vagy erkölcstan, „az alternatív együttélési formákat”, vagyis az élettársi kapcsolatot is lefokozó családpolitika, a kettős állampolgárság, a szakképzést adó szakiskolák lebutítása, lerövidítése, az „iskolarendőr”, az „egyoldalú euroatlanti orientáció” helyett a „keleti nyitás”. Trianon június 4-i évfordulójának kultikus nappá nyilvánítása, a Károlyi- és a Lukács-szobor eltávolítása, a Roosevelt tér átkeresztelése, Nyirő József, Wass Albert, Tormay Cécile kultusza, a magánnyugdíjpénztárak elleni támadás, a halálbüntetés meglebegtetése. Ha nem Orbán mondja, akkor már rendben van?

A kurzus legnagyobb bűne, hogy országosan kicsíráztatta a gyűlölet és a megbélyegzés magvait. Most tűrjük, hogy egy másik párt a maga hasonló sztereotípiáival tovább locsolgassa őket? Ha a demokratikus pártok jóváhagyják, megáldják, sőt egyes körzetekben kérik az átszavazást a Jobbikra, mi a garancia arra, hogy ez csak „átmeneti” lesz? Hogy nem marad ott a választó, ahol olcsó gyógymódot hirdetnek bajaira? Ha egyszer „szabad” volt, miért ne lenne máskor is? Mit mondanánk a hallgatólagosan vagy nyíltan a Jobbiknak osztott körzetekben? Szavazzatok Toroczkaira, hogy elküldhessük Orbánt? És később, ha a dolog túl jól sikerül, és baloldali szavazatokkal tovább erősítettük a Jobbikot, majd azt, hogy szavazzatok Orbánra, hogy elküldhessük Toroczkait? Az jó cél, hogy a nem megrögzött rasszista jobbikos szavazót visszahozzuk a baloldalra, mert ennek a közösségnek a magatartási normái érzékennyé tehetik a megkülönböztetéssel és az előítéletekkel szemben. De ez csak akkor több a szavazathalászatnál, ha a volt pártja eszméiből nem kérünk. Átmenetileg se, egy percre se.

Ha a Jobbikkal sem lehet győzni, akkor csak a blama marad. De még rosszabb, ha lehet. Hogyan kormányzunk közösen, akár átmenetileg, ha „szakértői” kormánnyal takarózva is, hiszen annak a javaslatait is az abszurd koalíciónak kellene megszavaznia a parlamentben? Nem igaz, hogy „csak” a választási törvényt kell gyorsan megváltoztatni. Ahhoz alkotmánymódosítás is kell, közben költségvetés, a tanévet előkészítő szabályok, külpolitikai lépések. Hogy egyezünk meg? Te hozhatsz egy cigányellenes törvényt, mi cserébe közeledhetünk Európához? Két szobrot elvihetsz, egyet leönthetsz vörös festékkel, jó, kipát is húzhatsz a fejére, de akkor ennek fejében emelhetjük a minden gyereknek járó családi pótlékot? Egy Horthy Miklós utcáért jár egy Nagy Imre tér?

Egy ilyen kormány csak megbukhatna. És utána diadalmasan jönne vissza a Fidesz, mellét döngetve, hogy lám, ő volt az egyetlen, amelyik nem paktált le a Jobbikkal.

Igen, a Jobbik nélkül többséget szerezni jóval nehezebb. De van, amikor a nehezebb utat kell választani. Mert a másikon csak a szégyen vár.

Háromszor tizenkettő

Köszönet Korózs Lajos egri szocialista képviselőnek, aki az ATV hírműsorában megosztotta velünk hajdani egyetemi professzorának bölcs tanítását arról, hogy egyes politikai rendszerek milyen módon igyekeznek belénk szuggerálni zord nézeteiket. Úgy szól a tézis, hogy a gyakorlat háromszorosan tizenkettő. A szuggesztió nem haladhatja meg a tizenkét éves kamaszok értelmi szintjét, következésképpen a tartalmuk se lehet több tizenkét betűnél, és legalább tizenkét ízben kell a fejekbe kalapálni. .

Azért legyünk pontosabbak. A Fidesz mostani háromszor tizenkettőjében a „hányszor” meghaladja ezt. Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” hajnaltól éjszakáig makog megállás nélkül, újságoldalakon, óriásplakátokon, reklámokban. Ráadásul a forrásában plágium is. A bolsevik gyakorlatot ostromló szavak egy hajdani, meglehetősen vörös német író, Bertold Brecht formuláját szajkózzák, az Állítsátok meg Arturo Uit. Az alkalmazott gyakorlat azonban meglehetősen kétséges, itt, Magyarországon is. Igaz, évtizedekkel ezelőtt, Rákosi Mátyás korában voltak hasonló karakterű agitátorok, mint manapság Németh Szilárd és Kósa Lajos. Bár Németh Szilárd eredetinek reklámozott leleménye, amely Brüsszel ideológiai forrásait Marx Károly irodalmi tevékenységében véli meglelni, fáradságos és igencsak szerény szellemi igyekezet - de hát többre sajnos nem telik.

A demokrácia amúgy kedveli a szellemes, találékony vitát, sőt lételeme is neki. Kezdetben, a rendszerváltozás indulásakor, talán kicsit még valamivel tovább is, Orbán Viktor is élt vele, csupán igen hamar megfeledkezett róla. Úgy találta, tömegbefolyásában időnként kifizetődőbb a gorombáskodás. Most meg aligha esik távol a valóságtól azt föltételezni, hogy a sulykolás föltámasztott gyakorlata valójában tőle ered, hiszen kiszemelt harcosain túl mind gyakrabban személyesen maga is él vele. Ő is mind buzgóbban, szorgosabban járja az országot és a világot, megesik az is, hogy a szónoklatainak a színvonala sem sokkal igényesebb a tanítványaiénál. Talán Soros György személyes kipécézése is az ő fölfedezése.

Mondandója a Rákosiékétól abban különbözik talán, hogy a magyar Sztálin osztályellenséget látott mindenkiben, aki vele szemben állt, Orbán meg a nemzet egészének megrontóját, elárulóját. Rákosinak messze a határokon túl is voltak ádáz kiszemelt üldözöttjei, egy egész kontinens, a tengerentúli imperialisták. Orbánnak és pártjának viszont Európa liberálisai, mára - mondhatni - a földrész teljessége, szerinte azt kellene legyőzni. Derekas szándéknak látszik, bár kissé irreálisnak. Már csak azért is, mert mintha honfitársainknak eléggé tekintélyes része ezt a tágasabb otthont is szülőföldjének tekintené.

A békülékeny Horthy

Horthy! Horthy? Horthy - ezzel a higgadt címmel írt cikket a Magyar Hírlapba (MH, május 29.) Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, mondván: „a történelemben az igazság… nem minden esetben az enyém, ahogy nem is a vitapartneremé”. A dolgozat azon töpreng, vajon miért az ismeretek nélküli minősítések sora a kormányzóról, amikor már az 1980-as évek második felében is sok történész árnyaltabb képet rajzolt róla, mint hogy egyszerűen „fasiszta patás ördögnek” fesse le.

Miért lett hát Horthy a sekélyes, de annál hevesebb napi politikai viták tárgya?

Ma biztosan nem találni vitathatatlan személyiséget a történelemben, mert nem lelni olyan kormányzatot sem, amely ne akarta volna saját kontinuitását igazolni a történelemmel. Ezért a blőd ünnepi szónoklatok, ezért, hogy az újratemetések, a szoborállítások és szobordöntögetések, utcanév-tábla leverések és cserék mind megelőzték a higgadt szakmai vitákat. Pedig a nemzet történelmének egyaránt része Kossuth és Széchenyi, Kun Béla és Horthy, Szálasi, Rákosi, Nagy Imre és Kádár, Antall, Horn, Gyurcsány és Orbán. Akiknek munkásságát korukba ágyazva, érték-előítélet nélkül kellene vizsgálni. Ma sem önmagában az a baj, hogy az országnak jobboldali kormánya van, hanem hogy a saját kiszitált értékeit (vs. értéktelenségét) akarja rákényszeríteni a nemzet egészére. Azt a két világháború közötti jobboldali identitást, amelynek semmi köze a modern konzervativizmushoz, kereszténydemokráciához.

Horthy nem volt államférfi - mondja Szakály -, politikussá lett haditengerésztiszt volt, aki „számos esetben hozott helyes és számos esetben helytelen döntést”. Mi úgy gondoljuk, szűk látókörű revizionista, botcsinálta politikus volt. A nemzet tragédiája, hogy egy államférfiakkal kitömött korban csak Horthyra futotta, pedig távlatos vezetőre lett volna szüksége. Ferenc József XIX. századi úriember-értékrendjében élő ember volt, aki semmit nem értett meg Hitler gépesített náci tömegforradalmából, a demokrácia és a diktatúra közötti élet-halál harcból. Leragadt az úriemberi becsületszónál, a nagyhatalmi érdekek helyett a területi revizionizmusnál, amelynek - írja Szakály - a szocdemek mellett még „a magukat a magyar nemzet tagjának tartó zsidók is hívei voltak”. „Sőt”: Horthy szegedi Nemzeti Hadseregét a helyi zsidóság anyagilag is támogatta, sok zsidó tagja is volt. A szocdemek és a zsidók emlegetése a békülékenység túlcsordulása. Arról nincs szó, hogy ha így volt, akkor miért építették az egész rendszert egyoldalúan a bolsevik-zsidó félelemre, miért az 1920-as numerus clausus?

Ha Horthy nem volt fasiszta patás ördög (nem volt), akkor Szakály szerint „lehet” szólni a Don-kanyarról, a munkaszolgálatról, a holokausztról is. Ám nagyon mellébeszélünk, ha minderről nem úgy szólunk, mint egy korszak következményeiről. Amely korszak hivatalosan 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthyt a Nemzetgyűlés hatalmas többséggel választotta kormányzóvá, bár „nem azért, mert a képviselőket a Házban megjelent néhány »különítményes« kényszerítette volna”. Akkor vajon mit kerestek ott?

Nem ilyen békülésre, hanem megbékélésre volna szükség. Az úgy, ahogy volt történelemmel.

Szerző
Friss Róbert