– A Jupiter holdjának irodalmi alapjául szolgáló, Alekszandr Beljajev A repülő ember című regényének indiai főhőséből, hogyan lett Budapestre érkező szír bevándorló végül a filmben?
– Amikor 2013-ban Schubert Winterreise című dalciklusát megrendeztem Antwerpenben, két hetet töltöttem Bicskén a menekülttáborban, ahol migránsokkal vettem fel a videoinstallációhoz szükséges felvételeket. Itt döntöttem el, hogy a Jupiter holdjának repülő embere egy lesz közülük, aki egyfajta tükörként funkcionál majd a történetben. Amikor 2015-ben végül berobbant a migránsválság Európában, összeültünk és feltettük magunknak a kérdést: érdemes-, illetve le szabad-e leforgatni ezt a filmet vagy ez tabu. Végül úgy döntöttünk, belevágunk. Ezt éreztük helyesnek.
– Nem tart attól, hogy Jupiter holdja kapcsán a migránskérdés vitáit fogja elsősorban „látni” a közvélemény?
– Napi politikai kérdésekben nem tud egy játékfilm állást foglalni. Válaszokat adni sem lehetséges. Látleletet akartunk készíteni arról, hogy mit jelentett nekünk a 2010-es évek közepe. Azt, amit minden nap átélünk, egyfajta látleletként egy extrém vízióban előadva. Érzésem szerint ezt jobban lehet majd érteni és értékelni tíz év múlva, mert az adott pillanatban mindenki azt várja, hogy politikai módon működjön, adjon aznapi válaszokat félelmeinkre. Sajnos nincsenek jelenleg revelatív válaszaink, de már a diagnózis is nagy eredmény lehet. De persze ez egy “ forró téma”. Másképpen provokatív a Jupiter holdja: azzal, hogy megteremtettük azt a közeget, a paranoiát, ami minket körülvesz. A migránsválság problémáira semmilyen ismert ideológiára felhúzott érvelés nem ad választ.
– A külföldi kritika nem egyszer Az ember gyermekéhez hasonlította a Jupiter holdját. Ebben tényleg hasonló volt az elképzelt jövő atmoszférája.
– Nekem semmi bajom azzal, ha egy jó filmhez hasonlítják az alkotásaimat. Mindazonáltal elképesztően sok rendezővel hoztak már engem közös nevezőre eddig a pályám során. Ha engem kérdez, akkor én egyetlen nagy hatásról tudok beszámolni, az pedig Rainer Werner Fassbinder. Ez tudatos folyamat, szeretnék fassbinderi módon gondolkozni. Egyszerűen és igaz módon. A „többiek” nem járnak a fejemben.
– Tizenöt éve rendszeres résztvevője a Cannes-i filmfesztiválnak. Nem bánja, hogy nem nyert még soha Arany pálmát?
– Azt tudom, hogy rengetegen vágynak Cannes-ba. Én nem ismerek semmilyen más fesztivált ennyire behatóan, valóban itt indultam és folyamatosan jelen vagyok. Az, hogy öt játék- és két rövidfilmmel itt voltam, tényleg fontos visszaigazolás. Erre senki sem mondhatja, hogy érdektelen. De hangsúlyozom: végtelen jelentősége nincsen. Mindeneken túl egy filmnek úgyis a nézőkkel kell találkoznia. Egy néző visszajelzése adott esetben sokkal fontosabb is lehet mint a Cannes-i hisztéria. Mindazonáltal Cannes-ban jól lehet eladni külföldre a filmeket, így üzletileg fontos esemény.
– Igen, mert a market már nagyobb, mint maga a fesztivál.
– Pontosan. A nagy része meg politika és markerting. Vannak díjazható és kevésbé díjazható filmek. Aztán néha megtörténik a csoda, amikor Apichatpong Weerasethakul megnyerte 2010-ben az Arany pálmát a Boonme bácsival. Én nem kaptam Arany pálmát, de négy másik díjat már igen. De tovább megyek: Stanley Kubrick pedig rendezőként az életében nem kapott semmilyen díjat. Egyébként aki ismer tudja hogy nem vagyok versenyző típus a szemeben tulajdonképpen nemesebb morál nem nyerni.
– Nagyon sokat rendez színházban – egyre többet külföldön.
– Felszabadító színpadon rendezni és mai szemmel nézve, százezerszer bátrabb műfaj, mint a film. Nem a történet perfekcionizmusa a legfontosabb, hanem az, hogyan gondolkozol egy adott témáról vagy jelenségről. Ez pedig óriási szabadságot jelent, különösen, hogy bronzkorban élünk: minden konzervatív körülöttünk. Főleg a filmben, mely nagyon sok pénzbe kertül. Ma már nincs lehetőség kísérletezésre, egy Jancsó ma már nem tudná leforgatni a filmjeit. Nehéz formákat és szabályokat felszakítani. A bronzkor nem kedvez a nagy műveknek, nevetségessé válhatnak.
