Ezt mondta Vona Gábor kedden a parlamentben Orbán Viktornak. A Jobbik elnöke, aki a változások damaszkuszi útján ki tudja hol tart, nyilvánvalóan a legsúlyosabb sértést akarta odavágni a miniszterelnöknek és talán sikerült is neki. Orbán, aki soha nem ment messzire egy kis kommunistázásért, az utóbbi időben különös előszeretettel használta akár jelzős szerkezetben, akár alanyként. Politikai hitvallása alapján már többször is megszabadult a kommunistáktól, a legutóbbi választás megnyerésével is a kommunistákkal való végső leszámolást jövendölte. Aztán persze ez a siker még sem volt elegendő, és ha a kormányfő mellett Németh Szilárdra is odafigyelünk, arra kell jutnunk, hogy a komcsik sosem fogynak el.
Nos, ez a megfigyelés vezethette oda a hajdan volt Orbán-barát, polgári körös társ Vonát, hogy az adu ászt húzza elő a pakliból. A komcsizót lekomcsizni, ez az igazi truváj, ez nagyot szól, és erre nem lehet mit válaszolni. Természetesen lehet, Orbán válaszolt is, de szinte lényegtelen mi volt a mondandója. A baj ugyanis az, hogy a magyar parlament hovatovább semmiféle jó példával nem tud szolgálni a választóknak, ha csak arra nem figyelmeztet: kizárólag a személyes, vagy inkább személyeskedő támadások és viszontvágások nyújtanak védelmet. Hogy felesleges értelmes párbeszédben győzködni egymást, olyat kell mondani, ami – verbális szinten leteríti az ellenfelet.
Tűnődöm: lehetséges, hogy igazuk volna? Hogy az emberek az ilyen szinten folytatott párbajt értik, és a legkevésbé sem érdeklik őket az érvek? De még a napnál világosabb tények sem; korrupció, lopás, protekcionizmus…? Nem, ezek mind nem érdekesek, mint ahogy a virtuális kormányzás sem.
Nem, nem tarthat itt az ország, még akkor sem, ha naivitás az ellenkezőjét hinni. Nem lehetséges, hogy a szimpla kommunistázás, illetve egymás sértegetése szolgáljon példaként, nem lehet, hogy ez a stílus uralja el az országot. Még akkor sem, ha ebben épp az ország legbefolyásosabb embere mutat – negatív - példát. Mert láthatja: a minta követőkre talál és éppen őt veszi célba. Értem én az orbáni filozófiát, értem, hogy muszáj személyesen megsemmisíteni azt, aki rátámad. Ha elmarad a visszavágás, az a gyengeség jele lenne, ez pedig nem fér bele Orbán ars poeticájába. Ami, amúgy, rendben is lenne, ha iskolások harcáról szólna, ahol az érvkészlet nagyjából a „teapádnál” fogy el. Itt azonban mégis csak a miniszterelnökről van szó, aki ugyan nem öreg kommunistaként, de sértődött kisfiúként reagál az őt érő támadásokra. Ha azt mondja Vona Gábornak – némi nem is annyira burkolt simicskázás közepette -, hogy az a zsúrpubiskodásban már a "make love no war"-nál tart, akkor bizony nem pusztán az újabb személyeskedést húzza magára, hanem már a hatvanas évek háború – konkrétan a vietnami háború - ellenes progresszivitását is megtagadja. Ez pedig már a teljes értékzavar világa, az a világ, ahol semmi nem számít, itt már minden és mindenki megtagadható, megtámadható.
Még az öreg kommunisták is…
