Jelen, múlt, jövő – beszélgetés Tóth Andrással és Szokolai Lászlóval

A két kiváló korábbi labdarúgó, Szokolai László és Tóth András a focipályán riválisok voltak, barátságuk azonban ma is megmaradt.

A kevésbé avatott fül számára akár szokatlannak is tűnhetett volna az útbaigazítás.

Persze, a Ferencvárosban a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején futballozó Szokolai percek alatt pontosan elnavigált az előre egyeztetett találkozó helyszínére, az Újpesti Piacnál található italüzletébe, a nem egészen példátlan (elvégre Lisztes Krisztián is az IV. kerületben üzemeltet vendéglátóhelyet – a szerk.), mégis „pikáns” helyszínválasztás furcsának tetsző lehet egy olyan labdarúgó esetében, aki egykoron zöld-fehérben alkotott maradandót.

A korábbi csapatképekkel, relikviákkal, FTC-zászlókkal (is) díszített újpesti üzletben aztán újabb „csavarként” Tóth András is belépett a történetbe: ott ült ugyanis a futballpályán rivális egykori pályatárs, az Újpesttel kilencszeres bajnok Tóth is. Természetesen nem véletlenül.

„Nyertél? Remek! Akkor az italokat Te fizeted – figyelmeztette Tóth András Szokolait, aki a tavaszi évad végén megnyerte a lapunk hasábjain hétről hétre jelentkező Totóderbi című játékot. Ez szolgáltatta a találkozó apropóját.

Miközben Szokolai maga szolgálta fel a nyárias kánikulában hűsítőként ható hideg italokat, a régi derbik emlékei mellett előkerültek memoriterek a zsúfolt Népstadionról és a Vasas-ikon pályatárs, Mészáros „Bubu” dohányzási szokásairól is. Volt mire emlékezni.

Éppenséggel a végén komoly izgalmakat hozó 2016/2017-es élvonalbeli évad kapcsán is van miről beszélni. Mindenekelőtt: Tóth András és Szokolai László egyetértett abban, hogy a végső győztes Budapest Honvéd aranyérme megérdemelt. „Jó szájízzel fogadom a Honvéd és a Vasas sikerét. Ezek a csapatok meg tudták mutatni, hogy a magyar gyerekekkel a tőkeerősebb csapatok is legyőzhetők” – utalt a lehetőségeihez képest csalódást keltő pozícióban záró Videotonra és a Fradira Szokolai László. – Az MTK-t viszont borzalmasan sajnálom, bár úgy érzem, hogy túlértékeltem őket. Kanta Józseffel és Torghelle Sándorral a soraikban érthetetlen, hogy nem tudták kiharcolni a bennmaradást – tette hozzá.

Utóbbi megállapításnál a lila-fehérben töltött évek után később az MTK-ban is futballozó Tóth is helyeselt. „Ez a klub többre érdemes ennél” – közölte, majd irányt váltva, az újpesti jelenről szólva hozzátette: mivel a következő idényre már igazolhat futballistákat az klub, új időszámítás kezdődhet a Megyeri úton. Rájuk is férne – állapították meg a régi játszótársak.

Miközben a jelen értékelése közben a többször emlegetett múlt is megelevenedett a játékban való részvételéért ajándékozott Népszava-emléklapokon, a legendák a jövővel kapcsolatban is elengedték a fantáziájukat.

Szokolai nosztalgiával idézte fel azokat az éveket, amikor az új évezred kezdetén, szövetségi edzőként Zánkán mustrálta a régióvezetők által legjobbnak vélt futballistapalántákat. „Tudom, ez elavult módi, de a mai akadémiákat nyaranta, tábori jellegű kiválasztással ’össze kéne engedni’. Csináljunk egy komoly nyári tornát! Az U17-es válogatottban felfedezett fiatalok közül többekről korábban nem is hallhattunk, hiszen nem játszottak itthon, mert egészen fiatalon külföldre szerződtek. Nem volna egyszerűbb az akadémiáknak egy pár hetes korosztályos tornát, összetartást tartani, s felfedezni a tehetségeket?” – vágott közbe Tóth András. „Ott megmutathatná magát mindenki. Meglennének a kiszemelt utánpótlás-tehetségek, akiket onnantól úgy kéne támogatni és felnevelni, hogy később a hazai élvonalban kamatoztathassák a tudásukat.”

Elkanyarodtunk. Az idő is elszaladt, Szokolai pedig zárórát hirdetett. „Külföldi légiósok helyett fele pénzért eljátszanánk Andrással bármelyik élvonalbeli csapatban. Még negyedért is” – szőtte tovább a gondolatot viccesen a házigazda.

Na, az volna csak az igazán komoly derbi, ha a régi barátok ismét egymásnak feszülnének.