A rab Király

Majd harminc éve, hogy Király István halott, ami nem kis idő, ahhoz talán elég, hogy a rendszert általánosságban minősítsük, viszont a benne élők megítéléséhez kevés. Akkor is, ha naplójukat olvassuk.

Gömöri György Londonból úgy látja, Király háromszoros tudathasadásban szenvedett. A pártember, az irodalomtörténész egyetemi tanár, illetve a saját döntéseit nem egyszer bíráló és elítélő magánember vívódott egymással. Ha ezt tudathasadásnak nevezzük, úgy minden akkori tépelődőt a már nem létező Lipótra utalhatnánk ugyancsak tépelődő doktorok kezére. Mert ez az egyéni “tudathasadás” abból (is) fakadt, hogy Király sem volt képes feloldani a politikai rendszerhibát, a kollektivitás és az individuum egymásnak feszülését, aminek tudathasadásos áldozata lett az itthon ragadt-maradt nemzet. A harmóniát a "létező szocializmusnak” sem sikerült megteremtenie, a kollektivizmust priorizáló politikai berendezkedés következménye meghasonlás lett. Akadt, aki tudatában volt ennek, akadt, aki nem. A Napló bizonyítja, Király – mint elkötelezett kollektivista - látta ezt, miközben ő maga, ha vívódva is, kiélte saját materiális "kommunista polgári" hedonizmusát, irodalomtörténészi, politikai szellemi individualizmusát. Azt mindenesetre döbbenetes olvasni, hogy már a Kádár-rendszer bukása előtt majd két évtizeddel az értelmiségi körök mennyire nyíltan beszéltek a "létező szocializmus” csődjéről. És mégis. Tették, amit tettek, a kérdés utólag is mindig ugyanaz: akkor és ott tehettek-e volna mást?

Király István a Milovan Gyilasz által leírt új osztályhoz tartozott. Az anyagilag és szellemileg preferált kiváltságos réteghez, ami időnként lelkiismeret-furdalással töltötte el, de amit intézményi és informális nagyságával "önigazolt". Látta ennek az osztálynak a hízását, de az igazi okot, a javak elvont köztulajdonba vételét, valójában államosítását, talán fel sem ismerte. Mint ahogyan azt sem: ezeket a javakat valakinek kezelnie kellett, s erre is hivatott volt az új osztály.

Kívülről nézve Király legnagyobb tévedése az volt, hogy nem akarta észrevenni a Nagy Imre-vonulat jelentőségét, sőt a Kádár-korszakban azzal vonta magára a hivatalos politika (dogmatikus) bírálatát és a belső ellenzék undorát, hogy a Kádárék által tagadott kontinuitás mellett szólt az 1956 előtt történtekkel. “Ha kommunistának vallom magam, akkor a Szovjetunió mellett kell állnom. És ez azt jelenti, hogy az emberekkel meg kell szerettetni a Szovjetuniót... Az irodalom pedig kiváló eszköz ehhez” - írja, elásva magában a - szóhasználatával - "Szovjet fonákját". Mert, ha elismeri ezt a borzalmas fonákot, akkor meg kell tagadnia annak 1945-től 1989-ig húzódó egyetlen ívű praxisát. Ki kellett volna mondania: kritikai bolsevizmus nem létezik, a kritikának a renegát-lét a vége, az a “találmány” pedig, hogy az egypártrendszerben az uralkodó párt önmaga ellenzéke legyen, képtelenség. Ehhez politikai pluralizmus, a rendszer bukása kellett.

Király hiú részese volt a hatalomnak, ami megszabta a nagy manipulátorként (is) működő Aczél Györgyhöz való, erősen hullámzó viszonyát. Hiúsága kötötte Aczélhoz még akkor is, amikor dühöngött saját manipuláltsága miatt, hogy Aczél közvetítőként használja a népi-urbánus ellentétben, kihasználva Király tekintélyét, hogy a népi-urbánus kiegyezésben látja a megoldást. A politikai tiki-takival ezt az ellentétet meghaladni persze nem lehetett, csak kezelgetni, lefojtani, eltűrni. Felszínre is bukott, él máig a politikai manipuláció eszközeként, az igazi vesztes pedig a magyar modernizáció lett.

Király minőségi gondolkodó volt. Rettegett az egyéni minőségi élet kiszáradásától, a kapitalizmus fogyasztói szemléletének beszivárgásától. Arra, hogy hogyan lehet ebben a kollektivizmus vezérelte rendszerben minőségi életet élni, a hétköznapi forradalmiságot javasolta, amire meg nem akadt vevő. A nemzet többségét nem érdekelte a forradalmiság, egyszerűen “csak” jobban akart élni. Lettek a "frizsider-szocializmus" politikától megfosztott átlaglakói, a Mao Ce-tunghoz, vagy az egzisztencializmusba menekülő izgágák, a későbbi rendszer-kritikusok.

A Szovjet politikai rendszerét az irodalommal sem lehetett megszerettetni. Az irodalmat igen. A Szovjet Irodalom, amelynek Király főszerkesztője volt, sokat tett ezért. A szerkesztőség - erről a Napló tanúskodik - kikövetelte saját önállóságát, így közölte Jevtusenkót, Okudzsavát és Ajtmatovot. A “szovjet” irodalom javát.

Tragikus sorsú ember volt-e Király, hogy megélte tudathasadásos rendszerének a végét? Annyiban mindenképpen, hogy önmagának szabadságot hazudó rabja volt a rendszernek, mint tízmillió társa, akinek a vasfüggönyön innen kellett leélnie az életét.

Szerző
Témák
Király István

Ismét a mélybe taszította magát a magyar válogatott

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:26
Forrás: Facebook/MLSZ
Azzal, hogy a pénteki, idegenbeli világbajnoki-selejtezőn Andorrától is kikapott (1-0) a magyar labdarúgó-válogatott, újra megérkezett oda, ahova az elmúlt év(tized)ekben számtalanszor: a szégyenpadra. Baj van, ezt pedig a történtek fényében már nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

„Ez blama, ezt nem lehet megbocsájtani. A körülményeket nem lehet hibáztatni, mindenkinek vállalnia kell a felelősséget” – nyilatkozta az M4 Sport kamerái előtt Bernd Storck szövetségi kapitány az arcpirító andorrai égés után. Lehet kárörvendeni és akár szomorkodni is, tény azonban, hogy a német szakember csapatával együtt tavaly ilyenkor még sokak kedvence volt, miután az Európa-bajnokságon nyújtott teljesítmény ismét elhelyezte Magyarországot a futballtérképen, egy évvel később viszont megint mindenki magyarázkodni kényszerül. Ilyen a futball – idézhető a labdarúgók egyik kedvenc kifogása.

Persze, sokak számára talán inkább a 2016-os nyár emlékezetes két hete, az Eb-eufória volt meglepő, nem a gyors felocsúdás okozta felismerés. Kudarcok tekintetében ugyanis „edzett” a hazai fociszurkolók legutóbbi néhány generációja. Ha a nemzeti tizenegy máig utolsó világbajnoki szereplésétől, a 31 évvel ezelőtti, irapuatói blamától indulunk (amikor a szovjetek hatot számoltak Mezey György csapatára – a szerk.), a kilencvenes évekből felidézhetjük az izlandi betliket (2-0 és 2-1), a pótselejtezős katasztrófát (összesítésben 12-1-re verte Magyarországot Jugoszlávia) vagy éppen az új évezred első feléből a grúziai, lettországi, esetleg a máltai vereséget is. A sort sajnos hosszan, bekezdéseken át lehetne folytatni, már ami a „nehezen védhető” égéseket illeti.

Storck világosan fogalmazott: ezúttal szó sem lehet a mesterséges gyepszőnyegről, de nem volna illő a tartalékos csapatra vagy éppen az idény végi formára sem hivatkozni, amikor válaszokat keresünk. Tegyük hozzá: már csak azért sem, mert mire bárki kimondaná, hogy műfű, kis túlzással máris illene vezetni egy olyan ország válogatottja ellen, amely a magyarokkal szemben aratta a mostanáig 142 mérkőzést számláló története ötödik (!) sikerét.

Ha van pozitív vonzata a legújabb „defektnek”, hát annyi bizonyosan, hogy immáron ki kell mondani: baj van. Noha ettől a világon semmi nem változik (legalábbis kevésbé valószínű), húzzuk alá: a fiatalítást zászlajára tűző szakvezető csapata sorrendben negyedszer maradt gólképtelen, a kudarcsorozat a pénteki szégyennel együtt viszont már megmagyarázhatatlan. Pedig egy győzelemmel még feledtethető lett volna.

Ha úgy tetszik, az andorrai kudarc több mint egy újabb, kitörölhetetlen elégtelen a többször bukásra ítélt, más sportágakhoz mérten páratlan lehetőségekből gazdálkodó magyar labdarúgás bizonyítványában. Többé már nem lehet ugyanis azt mondani, hogy tét nélküli találkozón egy kísérleti csapat találtatott könnyűnek (mint novemberben a svédek, vagy hétfőn az oroszok ellen), s azt sem, hogy a világsztárokkal kiálló Portugáliától ki lehet kapni (3-0-ra, márciusban). A legújabb összeomlásra nincs mentség, az sajnos illeszkedik a folyamatba.

Andorrában újfent menthetetlenül megmutatkozott: rövid időn belül ismét mélyebbre tudta ásni magát a magyar futball-válogatott. Az persze már a jövő zenéje, hogy ennek lesz-e bármilyen következménye...

Szerző

Ismét a mélybe taszította magát a magyar válogatott

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:26
Forrás: Facebook/MLSZ
Azzal, hogy a pénteki, idegenbeli világbajnoki-selejtezőn Andorrától is kikapott (1-0) a magyar labdarúgó-válogatott, újra megérkezett oda, ahova az elmúlt év(tized)ekben számtalanszor: a szégyenpadra. Baj van, ezt pedig a történtek fényében már nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

„Ez blama, ezt nem lehet megbocsájtani. A körülményeket nem lehet hibáztatni, mindenkinek vállalnia kell a felelősséget” – nyilatkozta az M4 Sport kamerái előtt Bernd Storck szövetségi kapitány az arcpirító andorrai égés után. Lehet kárörvendeni és akár szomorkodni is, tény azonban, hogy a német szakember csapatával együtt tavaly ilyenkor még sokak kedvence volt, miután az Európa-bajnokságon nyújtott teljesítmény ismét elhelyezte Magyarországot a futballtérképen, egy évvel később viszont megint mindenki magyarázkodni kényszerül. Ilyen a futball – idézhető a labdarúgók egyik kedvenc kifogása.

Persze, sokak számára talán inkább a 2016-os nyár emlékezetes két hete, az Eb-eufória volt meglepő, nem a gyors felocsúdás okozta felismerés. Kudarcok tekintetében ugyanis „edzett” a hazai fociszurkolók legutóbbi néhány generációja. Ha a nemzeti tizenegy máig utolsó világbajnoki szereplésétől, a 31 évvel ezelőtti, irapuatói blamától indulunk (amikor a szovjetek hatot számoltak Mezey György csapatára – a szerk.), a kilencvenes évekből felidézhetjük az izlandi betliket (2-0 és 2-1), a pótselejtezős katasztrófát (összesítésben 12-1-re verte Magyarországot Jugoszlávia) vagy éppen az új évezred első feléből a grúziai, lettországi, esetleg a máltai vereséget is. A sort sajnos hosszan, bekezdéseken át lehetne folytatni, már ami a „nehezen védhető” égéseket illeti.

Storck világosan fogalmazott: ezúttal szó sem lehet a mesterséges gyepszőnyegről, de nem volna illő a tartalékos csapatra vagy éppen az idény végi formára sem hivatkozni, amikor válaszokat keresünk. Tegyük hozzá: már csak azért sem, mert mire bárki kimondaná, hogy műfű, kis túlzással máris illene vezetni egy olyan ország válogatottja ellen, amely a magyarokkal szemben aratta a mostanáig 142 mérkőzést számláló története ötödik (!) sikerét.

Ha van pozitív vonzata a legújabb „defektnek”, hát annyi bizonyosan, hogy immáron ki kell mondani: baj van. Noha ettől a világon semmi nem változik (legalábbis kevésbé valószínű), húzzuk alá: a fiatalítást zászlajára tűző szakvezető csapata sorrendben negyedszer maradt gólképtelen, a kudarcsorozat a pénteki szégyennel együtt viszont már megmagyarázhatatlan. Pedig egy győzelemmel még feledtethető lett volna.

Ha úgy tetszik, az andorrai kudarc több mint egy újabb, kitörölhetetlen elégtelen a többször bukásra ítélt, más sportágakhoz mérten páratlan lehetőségekből gazdálkodó magyar labdarúgás bizonyítványában. Többé már nem lehet ugyanis azt mondani, hogy tét nélküli találkozón egy kísérleti csapat találtatott könnyűnek (mint novemberben a svédek, vagy hétfőn az oroszok ellen), s azt sem, hogy a világsztárokkal kiálló Portugáliától ki lehet kapni (3-0-ra, márciusban). A legújabb összeomlásra nincs mentség, az sajnos illeszkedik a folyamatba.

Andorrában újfent menthetetlenül megmutatkozott: rövid időn belül ismét mélyebbre tudta ásni magát a magyar futball-válogatott. Az persze már a jövő zenéje, hogy ennek lesz-e bármilyen következménye...

Szerző