Botka László kihívása

Publikálás dátuma
2017.06.17 09:50
Fotó: Molnár Ádám
Fotó: /

Orbán Viktor 2006-ban 2,3 millió szavazóval elveszítette a választásokat. A legutolsó, 2014-es választásokat megnyerte, ám már csak 2,1 millió szavazóval. Magyarországon nagyságrendileg nyolcmillió választókorú él, közülük úgy ötmillió el is jár szavazni. Azaz Orbán Viktor soha nem hódította meg a magyar választók többségét. Nem ezért van kormányon.

Kormányon a baloldal gyengesége tartja. Orbán a 2010-es híres nagy győzelme előtt gyakorlatilag semmit nem árult el abból, hogy mire készült. A kampányplakátokon a „Csak a Fidesz!” szlogen ékeskedett, konkrétumok nem, az akkori programfüzetüket visszanézve gyakorlatilag semmit nem tudhatott meg a fideszes választó arról, hogy mit fog csinálni a párt, amelyre szavaz.

A Fidesz azért került kormányra, és azért is marad hatalmon, mert a baloldali-liberális kormányzás pártjai összeomlottak. A liberális párt (az SZDSZ) már 2006-ban is csak harmadmillió szavazót tudhatott maga mögött, azóta ez a formáció eltűnt és megszűnt. A Magyar Szocialista Párt viszont a 2006-os 2,3 milliós táborából elveszített több mint egymillió(!) szavazót, akiket mind a mai napig nem volt képes visszaszerezni. Nagy erőfeszítést persze nem is tett erre. Ez a hatalmas vérveszteség sok mindennek volt a következménye: az őszödi beszédnek, a korrupciós hullámnak, az összeomló gazdaságnak (IMF-hitel, drámai megszorítások), valamint lejáratódott politikusai azóta is tartó, „összefogásnak” becézett, non-stop civakodásainak - immáron több pártra szakadva.

A 2010 előtti szocialista-liberális koalíció nem folytatott baloldali, azaz népbarát politikát. Uniós felmérések szerint 2010-re a magyar lett az egész EU-ban a legkevésbé mobil társadalom: itt volt a legkisebb esélye annak, hogy egy alulról jövő a társadalom felsőbb szintjeire juthasson. Ennek az oka az volt, hogy az OECD egyik legszelektívebb oktatási rendszere, a magyar, az elit körzetekben javította a diákok életesélyeit, az ország többi részén rontotta. Az egészségügyi rendszer ugyanígy tovább polarizálta a társadalmat még gazdagabbakra és még szegényebbekre. A magyar szociálpolitikai rendszer - szemben mondjuk a dánnal - nem a gazdagoktól osztott újra a szegényeknek, hanem egyenesen a szegényektől a gazdagok felé! Mindennek következtében a baloldali-liberális kormányzás végére majd négymillió ember a létminimum alatt élt, ötből négy háztartásnak semmiféle megtakarítása nem volt. A szakszervezeteket, az önkormányzatokat anyagilag és kompetenciáikban ellehetetlenítették, az emberek életszínvonala nem nőtt, az ország az államcsőd határán táncolt. A Fidesznek semmi mást nem kellett tennie, mint emlegetnie az „elmúlt nyolc évet”. Több mint egymillió egykori szocialista szavazó egyetértett vele, és nem volt hajlandó a szocialistákra szavazni. (Mindezen az sem szépít, hogy a Fidesz azóta még durvább megszorításokkal kormányoz az uniós támogatásokra és a magánnyugdíj-vagyonra alapozva.)

A szocialisták azonban érdemben azóta sem tettek eleget ahhoz, hogy ismét a legnagyobb párttá nőjenek, és legyőzzék a Fideszt. Ehhez először is el kell tüntetniük a televíziók képernyőjéről az összes olyan politikusukat, akiknek az arca, neve a választókat a 2010 előtt időkre emlékezteti. Erre most ígéretet tett Botka László. Gyurcsány Ferenc esetében eddig ezt következetesen végig is vitte, meglátjuk, hogy a saját pártján belül képes lesz-e erre.

Aztán be kell mutatniuk a szocialistáknak, hogy megértették, mekkora dráma volt, hogy nem baloldali módon kormányoztak. Ezt elvi szinten szintén megtette Botka László miniszterelnök-jelölt újságcikkeivel és kampányplakátjaival, amelyek a progresszív adózásra és az igazságos, egyenlő társadalomra vonatkoznak. Ezek akkor is fontos kezdő lépések, ha a liberális értelmiség gyűlöletkeltésnek vagy demagógiának is kívánja láttatni. Nem a liberális véleményformálók a szavazók, ahogy azt Orbán Viktor nagyon helyesen felismerte a jobboldalon a kilencvenes években. A felmérések szerint a választópolgárok kétharmada egyetért a "Fizessenek a gazdagok!" elvével, és a szocialisták miniszterelnök-jelöltjének csak ez kell, hogy számítson. Csak így, csak baloldali értékrenddel lehet visszahódítani a baloldali szavazókat. Ez a szisztematikus szerepe egy baloldali pártnak egy politikai demokráciában. Aki nem akar progresszív adózást, állami befektetéseket az igazságos és egyenlő oktatásban, egészségügyben, az csináljon magának liberális pártot, és induljon a választáson! Liberális pártra is szükség van egy parlamenti demokráciában, lássuk meg, hányan hajlandók egy ilyen politikai erőre voksolni. De ne akadályozza meg a szociáldemokratákat abban, hogy szociáldemokraták legyenek.

A szocialistáknak azonban nem elég a plakátkampány és a miniszterelnök-jelölt kinyilatkoztatása. Tartalmas választási programra is szükségük van, ahol megvalósítható és konkrét baloldali szakpolitikák mellett köteleződnek el, hogy a választóknak legyen mire és nem csak mi ellen szavazniuk. Ilyen lehet a progresszív adórendszer, precíz adósávokkal és kulcsokkal. Ilyen lehet az oligarchák elszámoltatásának, a korrupció visszaszorításának részletes programja. Ezekből kell finanszírozniuk a baloldali értékeket: az oktatást, az egészségügyet, az átképzést, a szocpolt, a közösségi közlekedést. Itt nem elégségesek az általánosságok, konkrét cselekvőképes terv kell, az orbáni nemzeti közösségérzés alternatívája egy igazságos, egyenlő, esélyteremtő jóléti állam formájában. Ebbe nem férnek bele a tizenharmadik havi nyugdíjhoz hasonló demagóg bemondogatások, konkrét kiszámolt program kell!

Általánosan elterjedt nézet szerint az Orbán-féle választójogi rendszerben csak akkor lehet legyőzni a Fideszt, ha az ellenzéki pártok összefognak. Ez azonban csak akkor igaz, ha közös jelölttel több esélyük van arra, hogy a választókerületekben megelőzzék a Fidesz jelöltjét. Ez azonban ma az országban csak nagyon kevés helyen igaz, messze-messze nem elég helyen egy kormányváltáshoz. Ahhoz, hogy az összefogásnak értelme legyen, először az ellenzéki pártoknak meg kell nőnie akkorára, hogy értelme legyen összefogniuk. Ehhez azonban saját profil kell. A szocialistáknak baloldali, az LMP-nek zöld profil. A harmadik bejutásra esélyes pártról, a Demokratikus Koalícióról egyelőre nem világos, hogy milyen világnézetű párt. Az összes többi kis-, törpe- és mikropárt jelenleg nem áll bejutásra. A vezető párt szerepére mind a mai napig a Magyar Szocialista Párt esélyes. Egyetlen másik pártnak nem sikerült hozzá hasonlóan közepes párttá válnia és országos infrastruktúrát kialakítania. Ráadásul a szociáldemokrata pártok mindenhol a parlamenti demokráciákban főáramú pártok: vagy kormányon vannak, vagy az ellenzék vezető erejét képezik. Azaz amíg a Magyar Szocialista Párt nem képes visszaszerezni az elvesztett egymillió választóját, addig nincs kormányváltás! Addig teljesen értelmetlen összefogásról beszélni bárkivel. Azaz logikusan a jelenlegi választójogi törvény mellett is a liberálisoknak, a zöldeknek is az az érdekük, hogy a szocialisták érdemi baloldali párttá alakulva, elhasználódott politikusaiktól megtisztulva ismét kétmillió feletti párttá váljanak. Ez Botka László kihívása.

Akadályozza ebben minden olyan politikus és véleményformáló, aki a népszerűségi listák alján van, aki több szavazót taszít, mint hoz, akiről az utált múlt jut eszébe az elpártolt szavazóknak, aki a társadalombarát baloldali politika helyett a 2010 előtti, szűk eliteket helyzetben tartó politika folytatását akarja.

2017.06.17 09:50

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00