Simicska páholya

Az még csak hagyján, hogy nem tudnak emelt fővel veszíteni - lásd plakáttörvény -, de az elgondolkodtató, hogy nyerni se tudnak méltósággal. Pedig nyerni jó, attól elsimul a lélek, a sikerélmény - mondják - kedvezően hat a személyiségre. Már egy kis győzelem is szebbé teszi az átlagember napját, az se kell hozzá, hogy saját erejéből arassa le a babérokat: elég, ha a falu focicsapata barátságos meccsen jól elveri a szomszéd falu focistáit. Ha valaki látott már ilyen, a meccs után a kocsmák szabadtéri lócáin kedélyesen kvaterkázó, részben a sikertől megrészegült férfiembereket, tudja, miről beszélek. Az emelkedett pillanatokban évszázados család viszályok bocsáttatnak meg, s nagyvonalúbbá lesz a máskor piti alak.

Ezért nem értem a dühöt.

A Mészáros Lőrinchez köthető Duna Aszfalt még be se tette a lábát a veszprémi kézilabda-csapatba, máris arról szóltak a hírek, hogy elveszik az arénában lévő VIP-páholyt Simicska Lajostól. Aki – ellentétben régi fegyvertársaival - köztudottan nem szereti a focit, viszont – ellentétben velük - kitartóan és régóta szereti a kézilabdát.

Nem tudom, mennyit fizet Orbán Viktor, amikor a felcsúti VIP-részlegben köpködi a szotyihéjat, bár feltételezem, hogy a kivételezett hely afféle hűbérúri jussként automatikusan jár neki. Azt se tudom, Tállai András NAV elnök mennyit perkál, ha a nagyon fontos személyeknek (Very Important Person) árnyékot adó részlegből óhajtja végignézni a Mezőkövesdi Zsóry FC soros meccsét a matyók városában. Úgy tudni viszont, hogy Simicska Lajos megváltotta a veszprémi VIP-páholyba szóló bérletet, ahová leginkább a családjával járt, bár akadt, hogy jobbikos politikust is láttak ott.

Ám most száműzik, azonnali hatállyal, sürgősséggel, menjen onnan gyorsan, ne is lássák. A klub az övék lett, neki meg coki, így megy ez mostanság.

Csakhogy a fegyver visszafelé is elsülhet, mert szimpátiát kelt Simicska Lajos iránt. Ha pedig felveszi a kesztyűt, s a következő bajnokin beül például egy sima jeggyel a nézők közé, megint neki állhat a zászló, és páholyból élvezheti az újabb győzelmet.

Szerző
Doros Judit

Kalandpark - A hallgatás kormányzata

Csak két példa. Két éve büntetőeljárást indítottak a Magyar Bírósági Végrehajtó Karnál különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés miatt, ám nagy visszhangot nem váltott ki az ügy. A különös a dologban az, hogy maga a szervezet szakmai vezetője, az Igazságügyi Minisztérium kezdeményezte az eljárást, miután gyanús jeleket vélt felfedezni a működésben. Kiderült, hogy a Kar munkatársai milliókat költöttek külföldi utazásokra, komoly napidíjakat vettek fel. Az úticélok közt volt például Kanada, Skócia, Kréta, Ciprus, valamint a Dél-afrikai Köztársaság is. Az utakra több alkalommal rokonok, ismerősök is elkísérték a tagokat. Mindezt senki sem vette észre, vagy legalábbis úgy tett.

Krejniker Miklós elnök 2010 és 2015 között több mint 70 millió forintot kapott fizetésként, külföldi utakra pedig összesen 6 millió forint napidíjat. A korábbi alelnök, Császti Ferenc 45 milliót keresett, külföldi utazásra pedig 7 millió forintot kapott. Császti munkaszüneti napokra is elszámolta járandóságát, a két vezető szinte állandóan utazott, öt év alatt több mint negyven külföldi eseményen vettek részt.

A kormányzat meglehetősen elnézően bánt ezzel a szervezettel. Trócsányi igazságügyi miniszter egy nyári tanácskozáson mindössze arra utalt, hogy „erősíteni kell a bizalmat a végrehajtói karban”, ami aztán igazán semmitmondó kifejezés. Manapság az jellemzi a Fidesz kommunikációját: csakis jó hírek léteznek, a korrupcióról, túlfizetésekről szóló tájékoztatás mind rosszhiszemű pletyka, a rokonsági összefonódásokról annyit mondanak, hogy az érintettek „kiváló szakemberek”, az újságírók érdeklődését pedig különböző ügyeskedésekkel elhárítják.

Hasonló rémtörténet a korábban a Quaestorral is összefüggésbe hozott Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. legendája. Azzal, hogy Szijjártó külügyminiszter a nagykövetek szerepét az üzletkötésekben jelölte meg és közölte, hogy vége a klasszikus diplomáciának, teljes dilettantizmusról tett bizonyosságot. Amúgy régen is léteztek kereskedelmi kirendeltségek, amelyek az állami vállalatokat segítették, sőt számos nagyvállalatnak voltak kiküldöttei. Még furcsább, hogy a súlyos veszteséget termelő Kereskedőház zrt. formában működik, így minden, vele kapcsolatos információt könnyebb elhárítani. Én magam több nagykövetséget hívtam fel telefonon, hogy megtudjam, mennyit növekedett a kereskedelmi forgalom, ám kérdésemet elutasították, a minisztérium sajtóosztálya pedig a Központi Statisztikai Hivatalt javasolta forrásként. Oláh Zsanett vezérigazgató is szemlátomást kerüli a nyilvánosságot, honlapjukon csupán azt állítja, hogy – a csak általánosságokat tartalmazó – új külgazdasági szakpolitika eredményeként a magyar exportvolumen az elmúlt két év során minden korábbi rekordot megdöntött. Hogy ez pontosan mit jelent, nem sikerült megtudnom. Kíváncsi lennék, ők hová utaznak, és hogy a nagykövetek hány üzletet kötöttek.

Talán van még néhány újságíró, aki nem adja fel. Úgy fest, hogy a Népszabadság felszámolása nem lesz elég.

Mulatságnál azért több

Először a cím fun-ként, nem angolul, hanem a pesti szlengben jutott az eszembe. Mulatságról, örömről, vidámságról, kis ünnepről lenne szó. A jóérzésről, hogy az utcán meg tudtuk magunkat fogalmazni. Az örömről, hogy nem félünk együtt kint lenni. Hogy nem vagyunk fizikai veszélyben, de azért egy jót kiabálhatunk. Valami ilyesmit láthatott a megfigyelő az idei későtavasz tiltakozásaiban.

Pesten évek óta most a legkellemesebb a tiltakozó mozgalmakról írni. Komolyan veendők már évek óta nem voltak. Az idősödő ellenzéki értelmiséget illúziókba ringatták ugyan a vágyképek, de ezek valóságkötődése elhanyagolható volt. Évente volt egy-két szimbolikus akció, amely azért jelezte az Operánál vagy az Erzsébet hídnál összejötteknek, hogy még élnek. Tehát végső soron nem a politikai izgalom újraélesztését, hanem az érintett politikai nemzedék megnyugtatását szolgálta.

A társadalmi forradalmakat több újabb teória sem zárja ki. De abból, hogy úgy 1987-92 között szerettünk sokat beszélni a demokráciáról, még semmi sem következne a közép-európai elképzelt politikai változások újabb irányait illetően. Akik azt hiszik, hogy nem lehet majd békésen megszabadulni a közép-európai radikalizmusoktól, nagyobbrészt négy forgatókönyvben gondolkoznak.

Az első - bár ez újabban már kezd kimenni a divatból - Orbánt és politikai rokonait az 1989 előtti rendszerek elfajult változatainak hiszi. Ez ma már nyilvánvaló ostobaság, de az elején még olyan roppant kiváló emberek is, mint Adam Michnik az Erzsébet hídnál, mondtak ilyen csacskaságot Orbánról.

Egy másik irány az újabb kelet-európai fordulatokat inkább az 2011-es arab forradalmak rokonainak hinné. Fiatal, képzett, munkanélküli értelmiségiek végül megbuktatják a rezsimet, de nem tudják megtartani a hatalmat. A sok helyét kereső fiatal végül is jókora zűrzavart okoz, de nem kavarja össze a gazdaságot.

Egy harmadik változat újabban abban a kevésben, amire eddig sor került, kizárólag nemzedéki forradalmat lát. Pedig '89-ben nem voltak fiatal közlegény forradalmárok. Az átalakulásokat már lassan pocakosodni kezdő valamikori 68-asok vezették le.

De akármi történik is, esetleg valami más vagy mindennek a keveréke, az új diákellenzék két dolgot egyelőre biztosan nem tud. Egyrészt, hogy hogyan kell nem értelmiségi hasonlókorúakat szövetségesül megnyerni. Másrészt bizalmatlan mindenféle politikai felnőttel szemben (vagy legalábbis úgy tesz, mintha mindenkit elutasítana harminc felett). De azért a saját tüntetéseire odaengedi őket: becsléseim szerint az utcákon lévők egyharmada korosabb, bejáratottabb ellenzéki lehetett. Jelszavakból is kevés volt, azok jó része nem volt sem új, sem lelkesítő. Láthatóan az általános hangulat az, ami vonzó, nem az új politikai filozófiák. De a középosztályi szülők, nagyszülők nemzedéke így is meg van rendülve. Tulajdonképpen először éli meg, hogy a huszonéveseknek nagyobb számban vannak csoportos reakcióik a politikai történésekre. A többi most másodlagos.

Például, hogy kitart-e a mozgalom jövő nyárig. Ha lesznek markáns vezetői, igen, ha a nyugati “occupy” mozgalmak (kis)testvére lesz, nem. Hogyha megtapad a politikai rendszerben, de még jövőre sem tudja, vagy akarja kezelni viszonyát a “felnőtt” ellenzéki pártokkal, akkor talán komolyan zavarhatja azok kampányát.

Egyelőre másodlagos az is, hogy alkalmi reakciók látszanak, igazi programszerűségek nem. Nincsenek átfogó emberi jogi ügyek, bár a nagyvilág ilyesmivel van tele. A CEU-viták sok mindenről szólnak, de a tanulás szabadságáról csak nagyon sokadikként.

Az utcai diákpolitizálás általában szezonális. A tanulmányi szünetek alatt az emberek szétszélednek. Kérdés tehát, lehet-e most nyáron, például a nagyobb fesztiválokon próbálkozni? Vagy ennyire azért ne higgyük a politikát fontosnak?

A tiltakozások időben-térben összekapcsolódó sorozatokat alkotnak. Az ellenzéki mítosz szeretne egy egységes, Orbánt bármilyen esetben és ügyben meneszteni vágyó tömegmozgalmat látni. Ugyanakkor azonban - eddig legalábbis - a megmozdulók többsége az őt érdeklő ügyeken túl, más témákban csak szerényebb mértékben volt megmozgatható. Kérdés, hogy ezt a “keresztbe integrációt” fel lehet-e gyorsítani. Pusztán Orbánt szidalmazó szavalókórusokkal biztosan nem. Az eddigi más próbálkozások láthatóan ugyancsak nem működtek.

Az összefüggő akciósorozatokat az amerikai klasszikus, Sidney Tarrow ciklusoknak, a holland-német Koopmans hullámoknak nevezi. A 2017. évi pesti diák-értelmiségi izgalom egyelőre egyszeri hullám volt. Ősszel és télen dől majd el, lesz-e és ha igen, milyen felbuzdulás a jövő tavasszal, hogy érdemes-e itt egyáltalán ciklusokról beszélni.

A mozgalomkutatásban használnak még egy fontos fogalmat, a “fertőzési képességet”: hogy mennyire tud a mozgalom új tiltakozókat bekapcsolni. A “fertőzési sebesség” mérésére többen egyébként a járványügyből átemelt képleteket használnak. A pesti tavaszi mozgalom igen lassan és foltszerűen “fertőz tovább”, a civil ügy a CEU után már túl absztraktnak bizonyult. Mintha a tiltakozók tábora a tavasz végére megállapodott volna az addig elért szinten.

A tiltakozó hullámok elvben sok mindent folyamatosan átrendeznek: formálódnak a résztvevők identitásai, új stratégiák születnek, a mozgalomba belépők új tapasztalatokat hoznak magukkal. Ehhez persze az is kellene, hogy a résztvevők személyes hétköznapjaikat képesek legyenek összekapcsolni a tiltakozás konkrét körülményeivel. És épp itt vannak a nehézségek. Az olimpia-ötlet egy olyan kormány-reklámfogás volt, amelyre már szinte senki sem emlékszik. Kipukkant, ami nagyszerű, de anélkül múlt el, hogy létezne egy "olimpia-párt", amellyel most küzdeni és ezen keresztül erősödni lehetne. A CEU-pártiság meglepően jól működött, de valójában a CEU-ról a magyar diákság jóformán semmit sem tudott és igazán köze sem volt hozzá (a CEU hallgatóiból 300-400 a magyar és egy részük részképzéses vagy doktorandusz). Az, hogy Orbán az egyetemet nem szereti, vagy nem akarja, hogy létezzen, egy pár hétig elég volt, de végül, gondolom, a New York állami adminisztrátorokkal és a CEU rektorátussal úgyis születik egy szimbolikus kompromisszum. Ilyeténformán mit kezdhet majd a tiltakozási hullám ezzel történettel az ősszel? Tudom, Orbán kreatív, s majd jön egy új botrány, lesz mi ellen harcolni. De mi van, ha közben ő is tanul, vagy a választások közeledtével egyszerűen óvatosabb lesz?

A régebbi teoretikusok bizakodóbbak voltak, vagy csak egyszerűbb elméleteket használtak. Náluk az elmaradottságból, a kiszorítottságból, a megélt csalódásokból közvetlenül nőtt ki a kollektív tiltakozás. De már a nagy amerikai teoretikustól, Charles Tillytől sem ma tanultuk, hogy a tiltakozás üteme és a társadalomszerkezeti törések között a kapcsolat nem közvetlen. Új tömeges elégedetlenséget a kormányzat valószínűleg nem generál, de a tiltakozások korábbi veszteségekhez is köthetők. Ilyenkor javul a tiltakozások “fertőzőképessége”.

Ilyesmi az utcabálokon is működhet. Az ukrán, szerb, lengyel mozgalmai kínálnak egy fontos tanulságot: az utcai bulikat is lehet profivá tenni. Ha szórakoztatás nélkül nem megy, akkor be kell vonni a legjobb szerzőket, és talán rá is kellene őket venni, hogy írjanak új "elégedetlenségi zenét". Nem feltétlenül politikai számokra gondolok. Ha már az adott pillanat utcai hősei nem az első osztályú politikai vezetők, és ha itthon az ősszel barikádokra sem lesz szükség, akkor az utcára kellene vinni a legjobb színpadi közszórakoztatókat. Hasznossá tehetik magukat és tömegek előtt szerepelhetnek. Majd máshol, máskor ezekért a dallamokért-szövegekért a publikum biztosan fizetni is fog.

Fun nélkül később sem megy.