Csalfa optimizmus

Kedvezőek a magyar gazdaság kilátásai - közlik egymásra, sőt a kormány idei prognózisára is rálicitálva az elemzők. Még a mezőgazdaság (elsősorban a szárazföldi növénytermesztés) idei jelentős terméskiesésével is dacolva, 3,5-4,0 százalékos GDP növekedéssel számolnak. Jó eséllyel a régiós versenytársainkkal szembeni lemaradásunk sem növekszik, igaz, nem is csökken - jelezvén, hogy nem csak hozzánk, a szomszédba is szép lassan megérkeznek az uniós támogatások. A bérek talán még sohasem gyarapodtak átlagosan 10 százalékkal. Bár örömünk aligha lehet teljes, mert a szép számok egy tarthatatlan helyzet felszámolásának egyik állomását rejtik. Az eddig főként zsebbe történt kifizetéseket legalizáltak, legalábbis részben, a minimálbéreket pedig egyéb rendszeres jövedelmekből egészítették ki. A dolgozó mindebből csak annyit érzékelt, hogy másképpen számolják el a járandóságát, ami természetesen csökkent, hiszen - ami a munkavállalónak kissé furcsa lehetett - most már személyi jövedelemadót is fizetnie kellett, hogy az egyéb járadékokról ne is beszéljünk.

Mielőtt teljesen elandalodnánk a soha nem ismert magasságokban száguldó bizalmi indexek fénysugarában, lelki szemeinkkel a jövőt pásztázva már korántsem lehetünk nyugodtak. Nagy-Britanniának az európai közösségből való távozásával és Macron francia elnök megválasztásával bizonyossá vált: uniós tagságunk aranykora a 2020-as évekre véget ér. Az integráció mélyítése nem ördögtől való. A jogállamiság, az egységes piac megőrzése, az euró támogatása, a schengeni határok újragondolása, a szolidaritás elmélyítése, az országspecifikus ajánlások szerepének növelése egy az Európai Unió jövőjére voksoló ország számára nem lehet kérdéses. De ha végigtekintünk ezen a soron, jogosan fogalmazhatunk meg egy kiáltványt ilyen címmel: Mit nem kíván a magyar nemzet - Orbán Viktorék szerint. Márpedig az integráció jövőjének alapelvei megkérdőjelezhetetlenek. Aki kimarad, az lemarad, s ha így lesz, már csak a határtalanul optimista bizalmi indexekre támaszkodhatunk.

Szerző

Valódi, magyar

Van, akinek az arab országok zászlai jutnak eszébe a piros-fehér-zöld-fekete kombinációról, másnak - mondjuk nekem - az, hogy Magyarország felettébb gyászos hely. Hogy a Borsos Lőrinc művészpáros mire utalt a magyar trikolór variálásával, az érdekes beszélgetés tárgya lehetne: én például iskolásokat is szívesen megkérdeznék a minimalista alkotásról, szerintem lennének sokkal jobb megfejtések is a fentieknél.

Ezzel szemben valószínűleg sosem fogunk arról vitatkozni, mire gondoltak Borsos Lőrincék, pláne arról, hogy jó-e a bécsi Collegium Hungaricumban kiállítani tervezett mű. Molnár Mária művészettörténész, az intézmény vezetője a megnyitó előtt levetette ugyanis a falról a képet, majd az artPortal érdeklődésére zavaros magyarázatba bocsátkozott ennek okáról. Levelében esik szó biztosításról, előzetes kontrollról, végül arról is, hogy "a magyar zászló Magyarország nemzeti jelképe. Nem kifejezetten ízléses a Magyar Kulturális Intézetben politikai célra felhasználni".

A művészeti intézmények azért alkalmaznak kurátorokat, hogy ők döntsék el, milyen műveket válogatnak be a koncepciójuk szerint készülő kiállításra. Molnár Mária egy osztrák és egy magyar kurátor helyett döntött a mű levételéről, s mint a fentiekből kitűnik, nem művészetelméleti, hanem ízlésbeli, még konkrétabban: politikai igazodási okokból. Magyarán, mert félt, hogy neki abból baja lehet, ha fekete sáv keveredik a piros, a fehér és a zöld közé.

Amiből két dolog következik. Egyrészt hogy Borsos Lőrincék talán épp most fogták meg az isten lábát - gondoljanak csak a Kiscelli Múzeumra, amely soha annyi jegyet nem adott el, mint mikor a legelső Fidesz-kormány "keresztény" indíttatású cirkuszt rendezett a Hermann Nitsch-kiállításuk körül. Másrészt, hogy zseniális látnok volt, aki a bécsi tárlatnak azt a címet adta: Real Hungary.

Szerző

Innen nézve - Nem ördögtől való

A fene sem szeret kórházban lenni. Nem hiányzik senkinek az a kiszolgáltatottság, ami az osztályok túlzsúfoltságából adódik. Különösen a szülészetek vannak nehéz helyzetben, néha örökkévalóságnak tűnik, mire a csengetésre előkerül valaki, s ez csak fokozódik majd, ha beindul a kormány által szorgalmazott szaporodási bumm.

Balog miniszter most megpendítette, nem volna ördögtől való, ha ésszerű határok között lerövidítenék azt az időt, amit a gyermekágyas kismamáknak az osztályon kell tölteniük. Szerinte túlzás, hogy akár négy-öt napig is benntartják a frissen született babákat akkor is, ha semmi komplikáció nem történt, holott az anyukák otthon talán nyugalmasabb körülmények között pihenhetnék ki a szülés nem kis megpróbáltatását.

Innen nézve igaza van a miniszternek, hiszen a családi környezetnél valóban nincs jobb „gyógyszer” a felépülésre. De mint tudjuk, az emberminiszter nézőpontja időnként elsiklik a realitások felett. Szeret nehéz sorsú gyerekeket luxus szállóban ebédeltetni, alulfizetett mentősöket drága reggelivel bosszantani. És a szülés után sem biztos, hogy mindenkinek jobb a szoba-konyhába gyorsan hazamenni, mint néhány napig még a kórházban maradni.

Szóval nem szabad általánosítani, mégis érdemes megfontolni az ötletet. Hozzátéve: ha ezt is úgy akarjuk bevezetni, mint minden mást, ami Nyugaton működőképes, abból semmi jó nem jön ki. Mi általában „kimazsolázzuk” a látottakból azt, ami olcsón megoldható, a többiről pedig igyekszünk tudomást sem venni.

Tőlünk ezerötszáz kilométerre, Európa nyugati szélén élő lányom kétszer is szült. Az orvosa tájékoztatta: ha minden komplikációmentesen történik, akkor a reggeli szülés után este, az esti után reggel hazaengedik, ha császározni kell, két napig megfigyelésre a kórházban marad. És a lényeg itt következik: a szülés előtt néhány nappal jelentkezett a családnál egy gondozónő, akit a biztosító küldött. Kérte, hogy a szülés után azonnal hívják fel, hogy mire hazaengedik a babát és a mamát, ő már a lakásban várhassa őket. Nyolc napon át napi nyolc órában kötöz, emelget, tisztába tesz, figyeli a baba gyarapodását, bevásárol, főz, higiénikusan rendben tartja a háztartást…

Alighanem ez az a „szolgáltatás”, amit az emberminisztérium egy röpke tollvonással törölne az elképzelések közül. De ha mégsem? Egyrészt többletforrást igényelne, másrészt gondoskodni kellene a rendszer működtetéséhez megfelelő számú és képzettségű gondozónőről, akik tisztességes fizetés ellenében - és nem zsebbe dugott borítékért - vállalnák ezt a munkát. Tételezzük fel, találnak is kellő számú házi ápolónőt. De akkor ki maradna az osztályokon? Már nemcsak külföldre menekülnének a kórházak túlterhelt, szakképzett nővérei, hanem elindulna egy belső átrendeződés is a nagyobb jövedelem/emberibb munkakörülmények irányába.

És akkor egy ilyen – amúgy cseppet sem ördögtől való - ötlet lábon lőné a hazai egészségügyet.

Szerző
Somfai Péter