Csalfa optimizmus

Kedvezőek a magyar gazdaság kilátásai - közlik egymásra, sőt a kormány idei prognózisára is rálicitálva az elemzők. Még a mezőgazdaság (elsősorban a szárazföldi növénytermesztés) idei jelentős terméskiesésével is dacolva, 3,5-4,0 százalékos GDP növekedéssel számolnak. Jó eséllyel a régiós versenytársainkkal szembeni lemaradásunk sem növekszik, igaz, nem is csökken - jelezvén, hogy nem csak hozzánk, a szomszédba is szép lassan megérkeznek az uniós támogatások. A bérek talán még sohasem gyarapodtak átlagosan 10 százalékkal. Bár örömünk aligha lehet teljes, mert a szép számok egy tarthatatlan helyzet felszámolásának egyik állomását rejtik. Az eddig főként zsebbe történt kifizetéseket legalizáltak, legalábbis részben, a minimálbéreket pedig egyéb rendszeres jövedelmekből egészítették ki. A dolgozó mindebből csak annyit érzékelt, hogy másképpen számolják el a járandóságát, ami természetesen csökkent, hiszen - ami a munkavállalónak kissé furcsa lehetett - most már személyi jövedelemadót is fizetnie kellett, hogy az egyéb járadékokról ne is beszéljünk.

Mielőtt teljesen elandalodnánk a soha nem ismert magasságokban száguldó bizalmi indexek fénysugarában, lelki szemeinkkel a jövőt pásztázva már korántsem lehetünk nyugodtak. Nagy-Britanniának az európai közösségből való távozásával és Macron francia elnök megválasztásával bizonyossá vált: uniós tagságunk aranykora a 2020-as évekre véget ér. Az integráció mélyítése nem ördögtől való. A jogállamiság, az egységes piac megőrzése, az euró támogatása, a schengeni határok újragondolása, a szolidaritás elmélyítése, az országspecifikus ajánlások szerepének növelése egy az Európai Unió jövőjére voksoló ország számára nem lehet kérdéses. De ha végigtekintünk ezen a soron, jogosan fogalmazhatunk meg egy kiáltványt ilyen címmel: Mit nem kíván a magyar nemzet - Orbán Viktorék szerint. Márpedig az integráció jövőjének alapelvei megkérdőjelezhetetlenek. Aki kimarad, az lemarad, s ha így lesz, már csak a határtalanul optimista bizalmi indexekre támaszkodhatunk.