„A szó hagyományos értelmében nem vagyok vallásos, de a spiritualitás meghatározó az életemben” – magyarázza a Secular Hymns keletkezésének körülményeit a 43 éves Madeleine Peyroux. „Oxford mellett, egy kis középkori templomban, alig száz fős közönség jelenlétében vettük fel a lemezt, s az utómunka során már alig-alig változtattunk rajta, meg akartuk őrizni a pillanat erejét” – mondja. A kiindulópont ezúttal a tradicionális afro-amerikai vallásos zene, a gospel volt, amelyhez szervesen kapcsolódik a 20. század eleji blues, néhány jazz-örökzöld, valamint Tom Waits és a közelmúltban elhunyt Allen Touissant dalai. Az album bensőséges, kamarazenei hangzását jelzi, hogy Peyroux hangjához csak nagybőgő (Barak Mori) és akusztikus gitár (Jon Herington) társul. A két muzsikus Budapestre is elkíséri az énekesnőt, aki szerint a MOMKultban, színházi körülmények között mégis teljesen másképp fog megszólalni ugyanez a zenei matéria. „Ne csodálkozzon senki, ha én is gitárt ragadok, a hangzás pedig sokkal dinamikusabb, olykor rockosabb lesz. A maguk nemében tényleg himnuszok ezek, de miért ne szólalhatnának meg lendületesebben? Ha valaki azt érzi, hogy funkyt játszunk – nos, ő sem téved. Egyébként is fölösleges magyarázni a műfajokat; a szív, az érzelem a lényeg.”
Madeleine Peyroux 1996-ban megjelent első lemeze (Dreamland) óta termékeny és innovatív szerző, de közben szívesen dolgozza át más, legendás komponisták – az említettek mellett Billie Holiday, Edith Piaf, Joni Mitchell, Bob Dylan, Ray Charles, Leonard Cohen vagy Serge Gainsbourg – dalait. „Sokáig utcazenész voltam, s ez volt az alaprepertoárom: nagyon szeretem és tisztelem őket. Most, húsz évvel később pedig úgy érzem, valamit már én is hozzá tudok tenni ezekhez a dalokhoz. A saját történeteimmé tudom formálni őket. A dallamok és harmóniák szépsége is érdekel, de leginkább a kompozíciók drámai jelentésére koncentrálok.” Ugyanez az érzékenység és személyesség jellemzi, amikor olyan klasszikusok szövegeire ír dallamot, mint Dante, Shakespeare, Garcia Lorca vagy Neruda. „Irodalmi, színházi, filmes és képzőművészeti inspirációk nélkül számomra nem létezik a zene sem. Nem hiszek a 19. századi összművészet ideáljában – annál inkább a kölcsönhatásokban és a művészek szükségszerű együttműködésében.”
