Hosszú oldal - Szentpétervári levegő

„Mit számít az élet?

Az csak esztelen bolondok álma!

Szél, mely elszáll,

És nyom sincs utána!”

(Verdi: Macbeth; Fischer Sándor fordítása)

A Mariinszkij  színpada előtt akkora a nyüzsgés, akár egy hangyabolyban: hetekkel ezelőtt elfogyott minden jegy, nagyjából abban a pillanatban, amikor kihirdették, hogy Plácido Domingo énekli Macbethet. Villognak a vakuk, szebbnél szebb ruhákban pózolnak a nők az észveszejtően gyönyörű nézőtéren. Akad, aki azonnal szerkeszti is a fotóját, hogy a lehető legelőnyösebb kivitelben kerüljön fel az Instagramra, még a nyitány előtt. A büfében eper- és pezsgőillat terjeng, a márványpadlón suhognak a hosszú szoknyák, s noha odakint fehér az éjszaka, felkapcsolják a kristálycsillárokat. Minden érzékszervem ujjong. Itt vagyok. Nem álmodom. És mindjárt Plácido Domingo énekel.

Mellettem is szelfi készül: egy idős bácsi a lányával fényképezkedik. Hát, nem sok látszik majd a helyszínből, legfeljebb a páholykorlát, hiszen háttal ülnek a színpadnak, gondolom. Az a benyomásom, ez a kép nem az Instagramra megy: semmi körülményeskedés, néhány másodpercnyi beállítás, egy-két gyors kattintás, és kész is.

Ebben a pillanatban a bácsi furcsa mozdulatot tesz a feje körül, a lánya pedig a szék alatt matat valamit egy fehér dobozon. Hosszú másodpercekbe telik, mire felfogom, mit látok: a szomszédom oxigénpalackkal lélegzik, ehhez szerelte fel a vékony, áttetsző csövet az arcára. Jó estét kívánok nekik. A bácsi biccent. Különös, bocsánatkérő és zavart biccentés ez, mintha mentegetőzne, amiért tönkreteszi az előadásomat a gépből jövő ütemes sziszegéssel. Rámosolygok, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Az arca beesett, de óvatosan visszamosolyog, mintha spórolni akarna az erejével. A lánya spanyolul beszél hozzá, ő erőtlenül felel, alig hallani. Talán egész életében arra vágyott, hogy eljusson a Mariinszkijba. Talán azért van itt, mert mindketten tudják: nem lehetett tovább várni.

Engem is meglep, de a sziszegő hang nem zavar. Domingo már a belépésekor nyíltszíni tapsot kap, Gergijev úgy vezényli a zenekart, mintha nem lenne holnap. És lényegében lehet, hogy nincs is – ez jut eszembe az oxigénadagolóról meg az üstdobról, aminek a zengésébe beleremeg a mellkasom.

A végén álló ováció. Egyedül a bácsi marad ülve az egész nézőtéren: túl gyenge ahhoz, hogy felálljon. Apró, csontos kezeivel hangtalanul tapsol, s ahogy lopva lepillantok rá, azt érzem: most valami nagyon fontosat tanultam az életről. Felkapcsolják a villanyokat. A tömeg elindul kifelé; én téblábolok még egy kicsit, hogy tovább tartson az élmény, aztán a ruhatár felé veszem az irányt. A bácsi pedig csak ül, ül, a mennyezetre szegezett tekintettel.

Orbán mondja

Helmut Kohl néhai német kancellár volt az első nemzetállami politikus, akitől együtt búcsúzott az egész, nemzetek feletti Európa. A gyászszertartást szombaton Strasbourgban, az Európai Parlamentben tartották, a koporsót arany csillagokkal hímzett kék lobogó takarta. Kohl 16 éven át volt Németország kancellárja, a Kereszténydemokrata Uniót (CDU) 25 évig vezette, kancellársága alatt egyesült újra Németország, miután az erős francia és a brit félelmek dacára Mihail Gorbacsov akkori szovjet pártfőtitkár az Európa Ház jövőjében bízva rábólintott.

Volt oka bízni az Európa Házban, amelyért – az uniós integráció előmozdításáért – Kohl igen sokat tett. Szombaton nem is akadt egyetlen nyugati politikus sem, aki ne méltatta volna politikai nagyságát, előrelátását, amellyel az európai újjászületésnek szentelte az életét. Kohl kiállt a falakkal, a vasfüggönnyel, a totalitárius rendszerekkel szemben, európai Németországot akart, nem német Európát. Az Európai Tanácsot vezető Donald Tusk külön kiemelte: a szertartás ideális alkalom, hogy megvizsgáljuk lelkiismeretünket. "Berlinben, Varsóban, Párizsban és Budapesten is igent kell mondani az egységes Európa jövőjére, a szabadságra és az emberi jogokra".

Megszólalt a búcsúztatás után az állami tévében Orbán Viktor is. Mondani sem kell, megint előjött a nemzetállamok Európájának mániájával, s bár most nem emlegette Brüsszelt, szokott Unió-ellenességével. Minderre persze példaként felhozva Kohlt.

Arra a kérdésre, hogy Kohl özvegye szerette volna, hogy a búcsúztatáson ő is mondjon beszédet, Orbán úgy fogalmazott: "ha nagy embert temetünk, és most egy nagy tölgyfa dőlt ki, akkor minden pletyka vagy lökdösődés, ami a temetés és a szertartás körül kialakul, szükségszerűen méltatlan. Ebben nem szabad sosem részt venni".

Orbán mondja, de nem teszi. Véletlenül sem hagyná ki, hogy végvári vitézként szembemenjen Európával. Akár egy gyászszertartás után. Most az ízléstelenségből csinál ízlést. A külföld szemében a magyarok ízléstelen ízlését, hiszen ő képvisel mindannyiunkat.

Szerző
Friss Róbert

Feudális Magyarország

Harminc évvel ezelőtt, amikor a Népszava oktatási riportereként dolgoztam, egy szállóige járta a szerkesztőség tagjai között: "Magyarországon minden feudális, az volt a kapitalizmus és az a szocializmus is, minden feudális volt nálunk, kivéve a feudalizmust." (Azt, hogy a demokrácia is feudális lesz, még nem sejthettük.) Találó megállapítás volt ez, mert a középkor a nyugati országokban rendi alkotmányosságot jelentett, nálunk viszont a király abszolút hatalmát. A középkori magyar királyság ereje nem abból fakadt, hogy fejlett jogállamot működtettünk volna, hanem abból, hogy Magyarországon feküdtek Európa legnagyobb aranybányái. Ameddig aranytermelő ország voltunk, uralkodóink háborúkat, palotaépítéseket és – a lázadásokat megelőzendő – egy minimális jólétet tudtak finanszírozni, amikor elkezdett a körmöci bánya kimerülni, eljött az igazság pillanata: kiderült, az oligarchákra épített magyar gazdaság nem versenyképes.

A magyar gazdaság ma sem képes önmaga finanszírozására, mégpedig azért nem, mert a szabad piacgazdaság és a teljes körű jogállam kiépítése helyett egy függelmi rendszer kialakítása az aktuális politikai hatalom célja. Ez a függelmi rendszer tönkreteszi azokat a demokratikus folyamatokat, amelyek megerősödve az ország versenyképességét eredményezhetnék. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a történet gyorsuló spirál: a kormányzatnak egyre nagyobb összegeket kell költenie a helyzete finanszírozására, mert egyre nő a vazallusi réteg, az erre a célra fordítható összeg pedig nem végtelen.

A középkorban Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás és a többiek alapvetően az aranybevételből működtették a versenyképtelen magyar államot – bár Mátyásnak már ez sem volt elég, korábban ismeretlen nagyságú adóprésbe szorította a lakosságot. Mátyás király a nemzeti büszkeségünk, mert nagy hadjáratokat vezetett külföldre, igaz, a háborús költségek csődöt okoztak és a függetlenség elvesztését eredményezték.

A XX. században már nem voltak aranybányáink. Horthy Miklós rendszere ezért fasiszta és náci támogatókhoz folyamodott. Nemcsak területeket kaptunk vissza Mussolini és Hitler jóvoltából, hanem a német Harmadik Birodalom túlárazott vásárlásokkal is támogatta a reménytelen nagybirtokrendszer Magyarországát. Kádár János kezdetben az olcsó szovjet olajra támaszkodva, később nyugati hitekből finanszírozta vazallusi rendszerét. Orbán Viktor először államosította a nyugdíjvagyont, jelenleg pedig az Európai Unióból idezúduló milliárdokból él. Ha nem lett volna ez az EU-támogatás, a magyar GDP nem növekszik, hanem süllyed. Nagyobb segítséget kapott hazánk az utóbbi években, mint amennyi annak idején a Marshall-segély összege lett volna. A Marshall-segélyből Nyugat-Európa talpra állt, mi az EU-támogatás végén több százezer kivándorlót, több millió nyomorban élő embert, tönkretett egészségügyet és egy lebutított iskolarendszert tudunk felmutatni.

Reméljük, jobb forgatókönyv következik be az EU-pénzek két év múlva bekövetkező elapadása után, és csak rémálom a következő lehetőség: mivel a kormánynak valamiből finanszíroznia kell magát, és valamivel el kell csitítania az életszínvonal várható zuhanása miatti felháborodást, olyan nagyhatalomhoz köti az ország szekerét, amelyik hajlandó neki fizetni. Hogy ez a nagyhatalom a segítségéért milyen árat kérhet, jobb bele sem gondolni. Úgy tűnik, mintha már meg is kezdődött volna az udvarlás ennek a nagyhatalomnak. A nép pedig kapja majd az uszítást: gyűlölheti a migránsokat, a romákat, a zsidókat, a liberálisokat, mindenkit, akit a politika erre a célra képes majd megtalálni. A Soros-ellenes hadjárat éle teljesen nyilvánvaló. A határ egy ideig még nyitva lesz, hogy az elégedetlenkedők elmehessenek szerencsét próbálni külföldre, de amikor a zúgolódás tömegessé válik, tán még be is zárják majd a kapukat, ne áramoljon már be annyi felforgató eszme. És esetleg találnak valakit, egy bűnbakot, akit felségsértésen vagy nemzetáruláson kapnak, minél ártatlanabb, annál jobb, mert az ő brutális megbüntetése érthető üzenet lesz mindenkinek: bármit megtehetünk.

Nem hiszem, hogy akár a Fidesz, akár maga a miniszterelnök ezzel a tervvel lépett volna a közélet színpadára, de törvényszerűen ide kényszerültek a demokrácia-korlátozó politika miatt. Az sem valószínű, hogy a kormány támogatóinak többségét ez a perspektíva lelkesítené. Most még akár változtathatnának is a dolgon. Ehhez persze szakítani kellene a Brüsszel-ellenes keresztes hadjárat eszméjével és meg kellene fékezni a fosztogató oligarchákat. Ehhez erő kell, bátorság és politikusi karakter. Szót kellene érteni a demokratikus ellenzékkel, hogy visszatérhessünk Európába, oda, ahonnan Horthy Miklós hatalomra kerülése óta kizuhantunk.

Hogy egyszer már ne a feudalizmusban éljünk végre.