Előfizetés

Új egyenlőség-jel - Milyen észt csoda?!

A “fejlett nyugathoz” történő felzárkózás tekintetében alapvetően három iskola van. A neoliberális, új intézményi közgazdaságtani iskola szerint ha egy országban a jog uralma érvényesül, a korrupció alacsony, akkor a felzárkózás automatikus. A világrendszer elmélet determinizmusának hívei az ellentétes véleményen vannak: a felzárkózás lehetetlen, a gazdag országok automatizmus-szerűen gazdagodnak, a szegények szegényednek.

Én magam a köztes, harmadik állásponton vagyok, mely szerint jó társadalompolitikával, igazságos, széles társadalmi rétegek humántőkéjébe való beruházással a felzárkózás lehetséges, és példák is vannak rá (skandinávok, ázsiai tigrisek, Írország). Én magam örülnék tehát a legjobban, ha találnánk egy kelet-európai országot, amely ténylegesen felzárkózóban van.

Az eddigi „hónap dolgozói”, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország azonban egytől-egyig kipukkantak, az Európa-ellenes politika foglyaivá váltak. Az utóbbi időben Észtország tölti be ezt a megtisztelő szerepet. Isten tudja csak, miért. Ugyanis miközben az „észt csoda” okairól vitatkoznak sokan, ilyen csoda valójában nem létezik.

Miben lenne mérhető északi rokonaink felzárkózása? Vegyük az európai gazdasági rendszer központját, Németországot benchmarknak, mércének. A válság kezdete óta az észt egy főre jutó reálfogyasztás nem hogy felzárkózott volna, hanem évente 1100 euróval távolodott a némettől. Hasonló a helyzet a foglalkoztatási aránnyal a felnőtt lakosság körében: a két ország közötti távolság 2,6 százalékponttal tágult. Ugyanezen idő alatt Észtország egyébként rendkívül alacsony mértékű államadóssága (annak idején visszautasították, hogy a szovjet adósságból bármennyit is átvállaljanak) megduplázódótt.

Észt csoda tehát nincs. Jelzi ezt az is, hogy az észt felnőttek körülbelül 8 százaléka dolgozik külföldön, míg a magyaroknak csak körülbelül 5 százaléka.

Barátokat keresünk

Ha Magyarország történelmi barátait kellene felsorolni, gyorsan a lista végéra jutnánk. Az első helyen nyilván (?) Lengyelország ugrik be, ám őket ezzel a mostani oroszbarát vonallal nehéz lesz a cimborák között tartani, második és további jelöltek pedig voltaképpen nincsenek. A korábbi szocialista kormányok kiegyezéspárti politikája ugyanúgy nem hozta közelebb a szomszédainkat, mint Orbánéknak ez a felszínen konfrontatív, valójában inkább a közös bizniszekre koncentráló, értéksemleges – vagy inkább értékmentes – megközelítése. Új barátot, olyat, akivel hosszú távon is számolni lehet, a rendszerváltás óta nem szereztünk, és ez nemcsak a szűkebb, hanem a tágabb európai környezetre is igaz. Az együttműködésben a szíve helyett egyre inkább a zsebét követő Németországon kívül nagyon nehéz lenne bárkit valódi partnerként megnevezni. Oroszország most éppen a baráti arcát mutatja ugyan, de az orosz birodalom olyan nagyban, mint az Orbán-rezsim kicsiben: nem barátai, hanem érdekei vannak. (És, mint korábban láttuk, a Gyurcsány-kabinettel is fenntartások nélkül tudott haverkodni, vagyis vélhetően tényleg nem az elvek mentén választ barátokat.)

A fentiek fényében akár érthetőnek is tűnhet, hogy a jelenlegi kormány új irányokban keres szövetségeseket, de még ebben a megalapozott igyekezetben sem kellene eljutni odáig, hogy valaki, aki az elnyomás vállalhatatlanságának deklarálásával kezdte a közéleti pályafutását, és minden érdemi teljesítmény híján nem is építhette másra a politikai karrierjét, mint arra a mondatra, hogy a megszálló hadsereg katonái menjenek haza tőlünk, az elmúlt hét évben a világ leggyűlöltebb zsarnokai közül az összeset a keblére ölelte. (Nem túlzás: tényleg az összeset, azt a kettőt leszámítva, akik sosem hagyják el a saját képükre formált országukat.) Szóvá tehetnénk, hogy az érintettek – az egyiptomi elnöktől a Fülöp-szigeteki vezérig – feketeöves keresztényüldözők, de nem akarjuk megalázni a tisztelt olvasót azzal, hogy úgy teszünk, mintha morális motívumokat keresnénk az Orbán-kabinet hatalomgyakorlásában. Így inkább annak kimondására szorítkozunk, hogy ahogyan az egyes embereket is igen gyakran a barátaik minősítik a külvilág szemében, úgy a politikusokat, sőt az országokat is hajlamosak a barátkozási szokásaik alapján megítélni. Akinek úgy alakult a sorsa, hogy viszonylag rendszeresen utazik magyarként külföldre, biztosan tapasztalhatta már: Magyarország külhoni megítélése – sajnos nem egyszerűen a kormányzaté, hanem ténylegesen az országé – olyan, korábban elképzelhetetlen mélységekbe zuhant mostanra, amire semmi mással nem szolgáltunk rá, mint azzal a képpel, amelyet a kormányunk mutat rólunk (is) a külvilág felé. Ezzel a bűnrelativizáló, szerecsenmosdató, diktátorsimogató külpolitikával – amely mellesleg a Kiss Szilárd-kaliberű kalandorokon kívül senkinek nem hozott egyetlen forintnyi kimutatható hasznot sem – biztosan többet ártunk a nemzeti arculatnak, mint amennyit akárhány vizes vébével, repülőnappal vagy forma egyes futammal esetleg használni lehet. Aki disznók közé keveredik, az aligha teheti szóvá, ha a kultúrnépek befogott orral fordulnak el tőle.

KGBéla, a bohóc

Elismerte Kovács Béla, hogy azért nem jelent meg a június 23-i ügyészségi kihallgatásán, mert éppen Abháziában volt. A Jobbik európai parlamenti képviselője erről telefonon nyilatkozott a Népszavának.

Az továbbra se derült ki, hogy a sajtóban csak KGBélaként emlegetett politikus pontosan mikor volt a Grúziából kivált, orosz befolyás alatt álló szakadár területen. Annyit mindenesetre elárult, hogy „körülbelül 8 napig”. Éppen készült volna haza, amikor sajnálatos módon az abház tengerparton belelépett valamibe, elfeketedett a lába, vérmérgezése lett.

Fogalmunk sincs, mibe lépett bele Bélánk. Valami plutóniumosba, amilyenes Litvinyenkó teája volt, vagy esernyősbe, mint a bolgár Markov ügynök Londonban, a hídon? Semmin sem lepődnénk meg.

Egy bizonyos: KGBéla ügye legalább olyan büdös, mint a Fidesz székházeladása – és azóta minden. Halász János, az államtitkárból a hülyeség letéteményesévé visszabukott Fidesz-szóvivő mindenesetre a rendszerváltás óta a leggyalázatosabb sajtótájékoztatót szervírozta, amikor reszkető szájjal, zavart szemmel próbált régebben elsajátított kommunikációs panelekből toronyházat építeni.

Fogalmam sincs, árult-e hazát, csalt-e költségvetést Kovács Béla. A kezemet ugyanúgy nem tenném érte tűzbe, ahogyan Halászért vagy egyetlen párttársáért, akár elnökéért.

Titokban tódulnak manapság a diktátorok Budapestre és nem tudni, miért e titok. Talán Orbán mégis szégyelli őket? Közismert demokraták jönnek: az egyiptomi elnök, szaúdi sejk, vagy mi megyünk szerelmetes kézfogásra Törökországba, nyálazzuk Putyint.

KGBéla egy kisstílű senki, akármit varrnak is majd a nyakába. A szeme sem áll jól, ahogyan a Jobbiké sem.

De tessen már mondani, tényleg Béla árusítja ki az országot az oroszoknak? Fekteti a gazdaságot török, egyiptomi, szaúdi, azeri, satöbbi lábtörlővé?

Béla egy bohóc. A cirkuszigazgató Orbán.