Utószó a másság ünnepéhez

Amikor még bírtam szusszal, ha jól emlékszem, még nyolcvanévesen is, felemelő élmény volt számomra végigmenni az Andrássy úton a Budapest Pride felvonulással. Öt évvel korábban, 2008. július 5-én, a Meleg Büszkeség menetének – akkor még így hívták – gyülekező helye az Erzsébet téren a chicagói Union Stock Yardra emlékeztetett, ahol karámokban várták sorsukat a marhavagonokból odahajtott jószágok. Csak akkor hangzott fel keserves bőgésük, amikor beterelték őket a vágóhídhoz vezető út vaskerítései közé …

Engem is csak akkor vágott igazán mellbe megalázó helyzetünk, amikor már az acélkorlátok között vonultunk. A morbid vágóhíd-gondolat pedig csak akkor forgatta fel a gyomromat, amikor majdnem ráléptem egy már eltaposott párnapos csibeembrióra. Igaz, a záporozó tojások nagy többsége nem tartalmazott kotlósok alól vagy keltetőkből kilopott életeket. Záptojást alighanem csak bűze miatt használtak a legelszántabb gyűlölködők. Azok, akikről a Homofóbia vagy gyűlöletfüggőség című publicisztikám szólt (Népszabadság, 2008.07.02.). Mert a gyűlöletszítás nem 2008-ban kezdődött, hanem két évvel korábban a Kossuth téren, amikor Orbánék hónapokon át mindent megtettek, hogy híveiket és zsoldosaikat feltüzeljék az őszödi beszéd tendenciózusan összevágott részeinek nyilvánosságra hozatalától várt véres kormánybuktatásra.

Biztosra vettem, hogy voltak régi Kossuth tériek is azok között, akik az Andrássy út járdáin a legdurvább verbális abúzussal fogadtak minket, beleértve halálos fenyegetéseket is.

Mi elszántan vonultunk kordonok között, de aztán a Kodály körönd környékén a rendőrség mellékutcákon terelt minket tovább. Érdekes módon, amikor így testközelbe kerültünk a gyűlölködőkkel, a többségük visszafogottabb lett.

Én kénytelen voltam könnyíteni magamon, így beugrottam a Benczúr szállodába. Mire kijöttem, egy árva lelket sem láttam a környéken. Magamra maradva gyalog indultam haza. Hamarosan valaki megszólított azzal, hogy elmondaná, ő miért utálja annyira a köcsögöket. Hagytam, hadd mondja. Hamarosan elkezdett 2006-ról, a Kossuth térről nosztalgiázni. Eljutott odáig, hogy ez a mai nem volt az igazi. „De lesz még szükség ránk” – valahogy így próbált megnyugtatni önkéntes informátorom, akitől elég sokat megtudtam arról, mi vezetett a tévészékház ostromához, ami a Technopuccs-dosszié című politikai krimim megírását ihlette, csak éppen Dél-Amerikába helyeztem a véres kormánybuktatást…

Aggódva gondolok most erre, miután Kövér elvtárs őszre beígérte az újrakezdést. Mert ugye egy jó bolsevik sosem adja fel. Kétségtelen, hogy médiafölényüket kihasználva már megy egy Erdogan-féle álpuccs előkészítése. De talán éppen azért, mert már a beharangozott forró őszre összpontosítanak, az idei Budapest Pride-ra nem mozgósították a zsoldosaikat.

A nyugodtabb légkörhöz az is hozzájárulhatott, hogy a szexuális másság az évek során egyre elfogadottabbá vált, nem kis mértékben ezeknek a felvonulásoknak köszönhetően, ahogy ez világszerte történt: heteroszexuálisok nagy tömege csatlakozott szolidaritásból azokhoz, akik nyíltan vállalják szexuális másságukat. Jó volt hallani, hogy nálunk is jól ismert cégek és civil szervezetek nyíltan, logóik alatt csatlakoztak a felvonuláshoz.

Mégis volt bennem némi hiányérzet. Talán azért, mert én mindig úgy gondoltam ezekre a felvonulásokra mint a másság megünneplésére. És sokféle másság van a szexuális mellett, ami szintén igényelné a szolidaritásunkat.

Én még nem is hallottam a homoszexualitásról, amikor már megigézett a Másság. Mindenféle másság. Kristálytisztán emlékszem egy meghatározó élményemre. Az 1941-es Budapesti Nemzetközi Vásáron hétévesen leragadtam az SKF csapágygyár bemutatója előtt. Lánc vitt fel talán mogyorónyi acélgolyókat egy másfél méter magas toronyba, amely mellett mint az orgonasípok, álltak egymástól arasznyira az egyre alacsonyabb, kb. 3 centiméter átmérőjű acélhengerek. Egy-egy golyó kigurult a toronyból, ráesett az első oszlopra, onnan átpattant az alacsonyabbra, majd sorra a többire, végül az utolsóról lepattanva beleesett egy hasonló átmérőjű lyukba.

Amikor apám látta, milyen érdeklődéssel bámulom ezt a technikai csodát, lelkesen magyarázta, miért kell tökéletesen egyformának lenniük a golyóknak a csapágyban. Így nem mertem megmondani neki: arra vártam, hogy az egyik golyó ne essen bele a lyukba, ezzel bizonyítva másságát.

Szokásos esti sétáinkon volt alkalmam beszélgetni erről nagyapámmal, és azóta is keresem mindenütt az új meglátásokhoz, új felfedezésekhez vezető, önmagunk megismerését is elősegítő másságot. Aztán 1957-ben Amerikába kerülve tobzódhattam a másság minden válfajában.

Első igazi találkozásom feketékkel egy velem egyidős fiú révén jött létre, aki a clevelandi magyar gettóban nőtt fel, így tökéletesen beszélt magyarul, miközben szívesen tanítgatott engem angolra. Leginkább azonban a feketék akkor –1957-ben – még gyerekcipőben járó polgárjogi mozgalmáról beszélt. Amely aztán 1963-ban elvezetett a passzív ellenállást hirdető Martin Luther King washingtoni beszédéhez – „I Have a Dream” –, ahol 90 de talán 100 ezer fehér ember vállalt szolidaritást a sok százezernyi feketével. És még MalcomX sokkal radikálisabb Black Pride mozgalmát is rengeteg fehér ember támogatta.

Hazánkban leginkább a roma kisebbség társadalmi és gazdasági helyzete hasonlítható az akkori amerikai feketékéhez. Miközben örvendeztem az idei Budapest Pride sikerén, és mindazon, amit ezek a szolidaritás-demonstrációk az elmúlt húsz évben elértek, belém sajdult a kérdés: mikor fogunk hasonló számban és nyíltsággal kiállni roma kisebbségünk csodálatos sokszínűsége mellett? A másság iránti megbecsülésem és szeretetem nevében is remélem, hogy az októberi Roma Büszkeség felvonulással legalább a fele szolidáris lesz azoknak, akik múlt héten kiálltak LMBTQ-összefogás mellett.