Lvovtól Budapest majdnem 600 km, nincs több szálloda, alvás, korán elindultunk Csabával, abban a hitben hogy ezt a távolságot estig könnyen legyűrjük. Nem is sejtettük, hogy az Isten háta mögött vagyunk, és Galícia alig változott a Monarchia óta. Mindenesetre utakat nemigen építettek. Mit nézzünk meg? – ezt fontolgattuk. A Vereckei-hágót vagy Zrínyi Ilona várát Munkácson? Az utóbbi mellett döntöttünk. A hágót és a magyarok bejövetelének emlékművét alulról szemléltük.
Amúgy minden rendben volt, amíg el nem értük a Kárpátok alját. Ott fölfelé kellett menni, ami még hagyján. De azok az utak! Iszonyatos balszerencsénkre az egyébként is nyomorúságos betoncsíkokat a valamivel korábban ott megtartott (VSZ?) hadgyakorlat harckocsijai a szó szoros értelmében felszántották, ilyenformán 50 km/óra sebesség volt a maximum, amit elértünk. Egy ponton, a Latorca folyónál észrevettük, hogy az utat víz borítja. Talán maga a megáradt Latorca volt, talán egy erecskéje. Átmegyünk, nem megyünk? És ha nem, akkor hová? A kreatív gondolkodású unokatesóm kiküldött engem egy bottal (nem a farkasokat elverni), hogy mérjem meg a vízmagasságot és ha nem éri el a Zsiguli ajtaját, akkor nekiindulunk. Én teljesítettem a feladatot, valami 20 centimétert mértem, s mivel a kocsink nem volt alacsony építésű sportautó, vállalkozhattunk. Hajrá! Egy szó mint száz, áthajtottunk, bár baromi óvatosan, a víz épp hogy az ajtó alatt maradt.
Ez volt Kárpát-Ukrajna első öröme. Esküszöm, a Szovjetunió egyik legszegényebb vidékén voltunk. De nem azért mert az ott élő magyar kisebbséget el akarták nyomni, hanem azért, mert Moszkvának ez a térség kizárólag katonai szempontból volt érdekes. Ide nem ruháztak be, nem telepítettek ipart, még talán paneleket se építettek. A falvak nyomorúságos képet mutattak, látnivaló végképp nem volt. Munkács aztán végleg beb…ott. Odaértünk a vár alá, ahol tábla fogadott: „Zárt terület”. Nofene. Nemhogy a várhoz nem lehetett felhajtani, még megközelíteni sem. Óriási csalódás ért. Nem azért mintha nagy hazafiak lettünk volna, de mégis: Zrínyi, Rákóczi – talán ennyit megérdemeltünk, gondoltuk. De ember nem volt arrafelé, akitől megkérdezhettük volna, miért zárt az, ami műemlék és nyitottnak kellett volna lennie? Mondtam Csabának: emlékszel a Lavrára Kijevben? Biztos itt is magtár van…
Na, innen célba vettük Ungvárt (Uzsgorod), nagyapám szülőhelyét. Biztos be kellett volna mennem a helyi levéltárba, hiszen semmit se tudtam az öregről, de bevallom, eszembe se jutott. (Ilyenformán majd az 1941-ben kötelezően kiállított „családfa”-nyomtatványról tudom meg, kik voltak apai dédszüleim...) Meg az idő is múlt vészesen, mert minél tovább mentünk, annál nyavalyásabbak voltak az utak, s Ungvárra se jutott több idő mint egy teljesen fölösleges városnézés meg talán valami evés. Ungvár forma szerint Kárpát-Ukrajna fővárosa volt, de inkább emlékeztetett egy lerobbant kisvárosra.
Most már nyugtalanok voltunk. Minél közelebb kerültünk a magyar határhoz, annál inkább szerettünk volna otthon lenni. Hajtottunk Csap (Csop) a határállomás felé, mit mondjak, nem volt valami őrjítő személyautó-forgalom akkortájt. Nyilván a derék szovjet határőrök is unatkoztak, mert valamiért kiszemeltek bennünket „fokozott ellenőrzésre”.
Ha Csabival ma, 40 év múltán beszélünk erről a kalandról, elfog a röhögés. Fogóddzanak meg a székük karfájába! Tudniillik a vámosok pornóirodalmat és „diverzánsokat” kerestek rajtunk. Utóbbi rejtély. Talán azt gondolták, hogy embercsempészettel foglalkozunk. De hogy pornó? Onnan haza? Fordítva ésszerűnek tűnhetett volna, a vámosok azonban alighanem úgy okoskodtak, ha már magyarok vagyunk, kell nálunk valamilyen pornóirodalomnak lenni. Rövid leszek: ingyen akartak Playboyhoz vagy valami hasonlóhoz jutni.
Ami a „diverzánsokat” illeti, gondosan ráállítottak bennünket egy műszerpadra, és alulról is megvizsgálták a Zsigulit. Le is mérték a súlyát persze. Na kérem. Ha mondjuk 80 kilóval több, mint a kocsi gyári súlya, akkor „valahol ember van”, igaz? De nem volt. Egyetlen diverzánst se szállítottunk a Szovjetunióból Magyarországra, még tiltott irodalmat, szamizdatot se, Szolzsenyicin műveit se, hiába kutakodtak. Megint azt mondom, az egész procedúra csak unaloműzőnek volt jó ezeknek a derék embereknek.
De volt két igazi „fogásuk”, kár hogy semmit nem tudtak kezdeni vele. Egyfelől a csomagtartóban megtalálták azt a triciklit, amit Csaba a legkisebb lányának, Edinának vett, másfelől előkerült két tölcsér. Milyen tölcsér? Nos, a moszkvai GUM-ban mind a ketten zöld szemeskávét vettünk, fejenként egy-egy kilót, az eladó meg a Pravda régebbi számaiból formált papírtölcsérbe töltötte és úgy adta át nekünk. Az volt benne a jó, hogy olcsó volt. (Moszkvai egyetemista koromban havi rendszerességgel küldtem haza babkávét anyáméknak, ára a töredéke volt a hazainak.) A szovjet vámosok csalódott pillantásai közepette hajtottunk át Magyarországra, és azt kell mondanom, a Csaptól Nyíregyházáig vezető úton, noha ott se uralkodott el a jómód, épp ellenkezőleg, civilizációs különbséget éreztünk a SZU és a hazánk között. Hogy azt ne mondjam, szakadékot.
Nyíregyházáról Csaba már fel tudta hívni a feleségét (az én családom a Balatonon volt), s közölni, itthon vagyunk, hajnalra már Lőrincen leszünk. Mert hogy Debrecennek, a „remek” 4-es útnak vettük az irányt. Szegény Csabi annyit vezetett, hogy majd’ elaludt, én ugyan, bár nem ittam semmit, hagytam őt, mint az út nagyobbik felén amúgy is. A Zsiguli hajnalra hazaérkezett, Kati, Csaba tündéri felesége, három gyermek anyja valami étekkel várt, de mi nyomban eldőltünk. Másnap levittem a kocsit a Balatonra, úgy vonultam be rajta Széplakra, hogy csak a fehér ló hiányzott alólam.
P. S. Az 1977-es kocsi rendesen szolgált – 1979-ben kis meglepetéssel. Londonba mentünk Marival s mire odaértünk, a szovjet kocsi szovjet gumijaiból csak a kilógó kóc maradt. Ekkor lett életemben először Pirellim, jó drágán. (vége)
