Előfizetés

Szórakoztató szereptévesztés volt a vizes vb megnyitója (fotógaléria!)

Csepelyi Adrienn
Publikálás dátuma
2017.07.15. 10:03

Népnemzeti giccs, húspiac, elrontott hangosítás és dramaturgiai káosz. Noha voltak kifejezetten izgalmas részei, jókora adag irónia kellett ahhoz, hogy kibírjuk a vizes vb megnyitóját. A KÉPRE KATTINTVA GELÉRIA NYÍLIK - FOTÓK: KOSZTICSÁK SZILÁRD, iLLYÉS TIBOR, BALÁZS ATTILA/MTI

„Te jó ég, még csak a c betűnél járunk” – villant be, amikor tíz óra után nyolc perccel még mindig azon gondolkodtam, miért nem szóltak Káel Csaba rendezőnek, hogy ez nem a 2024-es olimpia megnyitója, hanem egy vizes vb. Ezen a ponton (jegyezzük: egy órája ment a megnyitó) nehéz volt eldönteni, hogy komolyan gondolják-e, hogy Malawitól Ugandáig végig akarjuk hallgatni valamennyi résztvevő ország nevét – két nyelven –, vagy valami bizarr emberkísérlet alanyai vagyunk.

Nos, a jelek szerint az előbbi: frankón felsorolták az összes országot Antigua és Barbadostól a Szváziföldig, amit kizárólag az tudott élvezhetővé tenni, hogy a Facebook rég volt már olyan szórakoztató, mint a megnyitó alatt. Valahol a Kongói Népi Demokratikus Köztársaság környékén még azt az ismerősömet is elkezdtem irigyelni, aki a Facebook bizonysága szerint Hooligans-koncerten csapatta megnyitó helyett.

De ne szaladjunk ennyire előre: az igazat megvallva nagyon is ígéretesen indult a program. Eötvös-kórusmű, olyan vízi- és fényshow, hogy a dubaji zenélő szökőkút sírva könyörög a receptért, a Bordos ArtWorks és a Maxin10sity szájtátós mappingje – az első benyomásom az, hogy ha ez így megy, a végén emelem kalapomat.

Aztán az égig szalad a hazafiságméter, és Aquincum vízvezetékeiből egy komoly csőtöréssel eljutottunk a Michael Flatley-be ojtott huszárromantikáig. Nem, nem és nem akarunk elszakadni az árvalányhajtól. De tegyük félre a mocskos liberális hazaáruló fintorgásunkat, és szemléljük a bulit szakmai szemmel: lehetetlen ugyanis nem érezni, hogy a több perces, zenei kíséret nélküli huszársztepp egyszerűen nem él meg egy ekkora színpadon (pláne képernyőn át), ahogyan az is abszurd, hogy nem tűnik fel senkinek: a Háry-Intermezzo táncosai úgy festenek ezekkel a fényekkel, mint egy nagyon rosszul megvilágított szalagavatói csoportkép. Arról nem is beszélve, hogy mindez sokkal inkább tűnt katonai erődemonstrációnak, mint kulturális önmeghatározásnak – vagy ha mi szándékoltan így definiáljuk magunkat Európa szívében 2017-ben, akkor köszönöm szépen, mégiscsak emigrálnék Panamába.

De ez még mind semmi. Mert ekkor akarva-akaratlanul is egyetlen, erős képbe merevedik Magyarország jelene: Bogányi Gergely, az egészen kiváló Bogányi Gergely Lisztet játszik – azon a Bogányi-zongorán, amelynek finanszírozási ügyeit inkább most tényleg hagyjuk. De persze ki tudja: hátha akad a saját zászlajától meghatódó sejk, aki a megnyitótól túlhevülve lead egy nagyobb megrendelést a hangszerre.

A két műsorvezető keményen küzd, hogy vizes vonatkozásokat találjon a gyakorlatilag totálisan irreleváns műsorblokkokban, megtudhatjuk például, hogy Erzsébet királyné gyakran utazott hajón. Valahol ezen a ponton közölte édesapám: ennyi erővel azt is kiírhatnák, hogy mosatlan gyümölcsöt ne egyél, annak is több köze van a vízhez, mint annak, amit látunk. Boncsér Gergelyre – nyilván nem ok nélkül – elég sokan kattintottak Facebookon, míg azt énekelte, hogy vágyik egy nő után – de már megint azok a fránya kérdések: miért nem (mondjuk), ott lakik a Szamosnál, netán Tiszán innen, Dunán túl? Hélène Grimaud nemrég egy teljes albumot húzott fel a víz tematikájára, mi meg a Kék Duna keringőig jutottunk? Nem volt elegendő a keret még egy brainstormingra?

A produkció legförtelmesebb eleme az Anna-bál: ha bele is nyugszunk a húspiaci magasságokba emelt „magyar lányok a legszebbek” toposzba (nem, nem nyugszunk), mégis kit köt le hosszú perceken át a vonulásuk? Vajon a készítők közül senki sem tud arról, hogy manapság néhány színes bugyit is ennél ötször durvább látvánnyal ad el a Victoria’s Secret?

Mindez pedig különösen annak tükrében gyászos, hogy a sportágakat bemutató rész és a sporttörténeti koreográfia cuki volt, humoros és élvezetes. Az első blokkal épp elegendő egy vizuálisan és művészileg is remek, világszínvonalú megnyitóhoz (még egyszer: a vetítés igazi technikai bravúr volt), ahol senki nem fut felesleges köröket. Így viszont mást sem csináltunk: a „vizes” olimpiai bajnokokat kirendezték a show-ból, kaptunk ellenben – például – RG-seket meg demonstratív jelleggel mutogatott Kiss Gergelyt. Nagyon rossz üzenet ez, akárhogy is csűrjük-csavarjuk: itt a vizes sportok csupán asszisztálnak a népnemzeti fiesztához, Magyarország teljesen indokolatlan erőfitogtatásához.

Na, és hogyan csáklyázzunk tovább egy már amúgy is süllyedő hajót? Beszédekkel! Két nyelven! Mondjuk el, mennyire fasza gyerekek vagyunk, hogy beugrottunk és megcsináltuk, két év alatt hoztuk össze azt, amire amúgy hat évünk lett volna (az est jótékony homálya fedje a félkész létesítményeket és a számlatömböket). Heló, turiszt, du biszt in Budapest, dö kapitol of közbeszerzés. Legközelebb küldjük ki közleményben, jó? (Maglione elnököt kezdetben nem fordítják, mert ilyen nyelv nincs is.)

Létezik-e szürreálisabb pillanat, mint amikor – dramaturgiailag tökéletesen indokolatlan módon – Áder János Csáknorisz-arccal sztorizik Hajós Alfrédról? A világbajnokság kezdetét jelző gigaszökőkutat Egerszegi Krisztina indítja be, kezében egy fémtölcsérrel, amiről – párhuzamba állítva az olimpiai lánggal – egyértelműen a téli fagyi jut eszembe. (És elnézést, de muszáj leírni, mert ezen röhög a fél Facebook: hát mekkora ziccer volt kihagyni Vitray kommentárját a vonulás alól: gyere, Egérke, gyere, kicsi lány…”?!) A végére megjön a klasszik amerikai giccs a FINA-dal képében, messzebbre érhetsz, mint én, énekli Radics Gigi és Takács Nicolas, s már dúdolom is: „ugye, minden, minden csillag egyszer lehozható?”
Le hát. Elég hozzá cirka 3,4 milliárd.

Ennyiből telik egy lecsúszófélben lévő Cee Lo Greenre is, aki – amellett, hogy a nemi erőszakot propagálja Twitteren – nem bírja vagy nem akarja kiénekelni a saját dalában a magas hangokat, ami, valljuk be, nem javítja jelentősen az ár/érték arányt. De hát oda se neki, ahogy a japán mintás tógában színre lépő művész is mondja: „csak lendítsd a kezed az ég felé, és csinálj úgy, mintha leszarnád”. Például azt is, hogy nem szól a mikrofonod.

Más megoldás amúgy nekünk sem nagyon kínálkozik.

Alámerülsz, megfulladsz

A világsajtó – tisztelettel vagy borzadva – Orbánt immár Trumppal, de főleg Erdogannal, Putyinnal, a lengyelekkel említi együtt. Megannyi világpolitikai tényező, igaz, megannyi fenyegetés is a szabadságra. Orbánt ezen belül még a nagypolitikai felelősség sem nyomja.

Aki most alámerül, nem bekkeli ki. Nem azért, mert nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba merülni, hanem azért, mert az akkor, ott állóvíz volt, ez viszont most erős sodrású folyó.

Heller Ágnes a Kőbányai Jánosnak adott életútinterjúban mondta el az alámerülési tétel eredetét: Antall József, Feri (Fehér Ferenc, Heller Ágnes néhai férje - N. N. P.) ifjúkori barátja például (…) utálta a rezsimet, idegen volt tőle, de formálisan alkalmazkodott. Ő mondta Ferinek ’56-ban, hogy alkalmazkodni fog, "alámerül, hogy kibekkelje őket". Ez (...) most már közszájon forog. Filozófiában viszont nem lehet alámerülni és kibekkelni. Lehet, hogy ez a politikában hasznos, de a filozófiában nem megy. Ott hazugság – mondta Heller.

Úszni kell. De merre?

Tetszettek volna forradalmat csinálni, közölte volt Antall, és most látjuk, hogy tetszettünk, különben nem lenne ennyi minden, ami elveszik éppen.

És mégis, vannak jelek, amelyek szerint a hétköznapi politikában - életvitelben - az alámerülés ma is indokolt lehet, ugyanis a helyzet reménytelennek tűnik, ellene fordulni pedig lassan ugyanolyan veszélyes, mint annak idején volt. Óriási különbség ugyan, hogy ellenzéki mivolta szabadságában senkit nem fenyeget, nem börtön rá a válasz, de az egzisztenciális retorzió, az ellehetetlenítés egyre inkább reális opció.

Nagyon sok embert ez sem tartana vissza. Inkább az a lefegyverző, hogy eltűnik a valóságos probléma, mintha légüres térbe kerülne a tiltakozás.

Minden klasszikusan baloldali vagy csak emberszerető, humanista motívum e rendszer kegyetlen szegényellenességének elutasítása mellett szól. De politikai, illetve privát szinten is azt kell tapasztalni, hogy ez az érzés keveseket érint meg. A rendszer a közéletet a szuverenitás, a függetlenség, az idegenek elleni harc köré szervezte, és olyan erővel tette ezt, hogy nem enged át szinte semmi mást a rivaldán. Ráadásul ebben kifelé is olyan hatásos, eredményes, hogy ellenfelei a világban a demokráciát, a nyugati életformát veszélyeztető populizmus egyik markáns erejeként tartják számon. Más nem érdekes belőle. Ha tehát valaki Orbánékkal akar szembeszállni, erre a frontra kell kivonulnia, még ha ezzel első látásra szinte magára is hagyja a hazai közvéleményt. A köztársaság csak a ruha Magyarország testén, mondta egyszer Orbán, és tessék, valóban, itt áll a haza lényegében pucéran, és mintha ez alig hozna valakit is zavarba.

De vajon példa lesz-e Párizs? Néhány hónapja még tüntetők tízezrei akarták a francia kormány, benne Emmanuel Macron vérét nem egyszer, nem kétszer, hanem hónapokon át az általa is védett munkaügyi törvények miatt, a választásokon azonban a piacbarát és uniópárti programja mellé állt a többség. Mert Macron felismerte a francia választások európai és ezáltal nemzeti tétjét.

Nehéz lehet nálunk jó érzéssel ezt a belülről kifelé indított fordulatot megtenni, hiszen szorongatóan igazságtalan az élet Magyarországon. Az Eurostat adatai szerint a GDP-hez mérten folyamatosan csökken a szociális juttatások mértéke. ( Az európai statisztikai intézmény néhány éves késéssel összegzi a történteket, de 2015-höz képest nincs változás e téren.)

A ”Posztner” néven publikáló csoport nagyon alapos, neten olvasható elemzése szerint ezen belül nem a szegények és a nem-szegények közötti olló nyílása jellemzi a jövedelmi struktúra alakulását, nem az alsó 15-20 százaléknál „szakad” a társadalom – hanem a leggazdagabb, felső 10-15 százalék és az ez alatti többség között nyíló olló a jövedelemszerkezet változásának legmarkánsabb vonása.

Kifejezetten a szegényebbeket sújtja viszont, hogy a szociális jövedelmeket (családi, anyasági ellátások) nem indexálják, sőt a munkanélküliségi és rokkantsági ellátások, valamint a rendszeres szociális segélyek értéke nominálisan is csökkent. Cserébe ott a közmunka.

Az egészségügyben a magánellátás óriási ütemű térnyerése, az oktatásban egy hasonló logikájú, de más természetű folyamat egyaránt azt eredményezi, hogy a társadalom alsó és egyre nagyobb hányada fokozatosan veszít a hozzáférés lehetőségeiből, igaz, kiszorításuk apró, nehezen követhető mozdulatokkal történik. De ha csak abba próbál belegondolni valaki, hogyan szerez az elszabadult árak időszakában lakást egy szakmunkás pár, beláthatja, hogy mélyek a gondok: ugyanis sehogy. Sőt, már bérelni sem nagyon tud. (Mit tehet? Elmegy.)

Idetartozik: a válság után a speciális helyzetű Görögországtól eltekintve a mi országunk volt az egyetlen a fejlett világban, amely nem is próbálta a szociális kiadások növelésével kompenzálni a rászorultabbakat.

Az általános közérzetet javítja ugyanakkor, hogy egész Európával együtt a válságból való kilábalás időszakát éljük, hogy kinyílt a legmozgékonyabbak számára a külföldi munka lehetősége, de ezzel együtt a táj végtelenül szomorú és felidézi Christian Kern osztrák miniszterelnök néhány héttel ezelőtti – más összefüggésben elhangzott – mondatát: Sok sikert kívánok mindenkinek, aki jó humanisztikus érvekkel akarja meggyőzni Orbán Viktor magyar miniszterelnököt.

Félő, hogy az irónia a magyar közvéleményt is célozza. Nehéz ugyanis ma balra osztó ígéretekkel rokonszenvet kelteni, mert a látványosan erős politikai kihívás az ország nemzetközi elszigetelése, illetve az egyeduralkodók rendszereihez sorolás, valamiféle abszolút monarchia megteremtése. Ez a látható forma, és ha a tartalomban benne van a szegényebbek kifosztása a felső középosztály javára, és az új, udvarhű gazdasági/bürokrata arisztokrácia felépítése, a meghatározó, az új mozzanat mégis a kiszakadás a nyugati világból és valamiféle örökös posztszovjet uralmi rendszer kiépítése. A szisztéma minden más támadást kivéd. Nincs pénz, az nem baj, azt majd valahogy csinálunk, mondta Orbán Viktor az úszó vb kapcsán, és valóban, amire akarnak, csinálnak. Eltűnt az a sok évtizedes (szó)fordulat, hogy a költségvetés jelenlegi állapotában ez nem megoldható. (Más kérdés, hogy Orbán Hamupipőke lábára is arany futballcipőt húzna, a krőzuskodás igen tendenciózus és nem feltétlenül a reális szükségletek javára.) Amikor a miniszterelnök a pénzcsinálásról beszélt, hozzátette, hogy a bizalom az igazán fontos. Valóban. Valaki vagy ebben a rendszerben bízik, vagy azt gondolja, hogy az irracionalitás elszabadulása végzetes lehet. Mint egy rossz kormány: ameddig az út nem teszi próbára az autót, pont olyan, mintha jó lenne. Sőt, könnyebben mozog, mint más szerkezetek. A baj az első, komolyabb kanyarnál jöhet.

A Fidesz elhitette az ország jelentős részével, hogy végre nem követő politikát folytatunk, hanem mi mondjuk az elsőt és a világ reagál, ha tud. Nagy kihívás ez minden vitapartner számára. Bár az események logikája fordított, hiszen előbb volt a Tavares-jelentés és számtalan uniós bírálat Orbán demokráciát visszaszorító rendszerépítése ellen, majd nemrég a totális eljárással való fenyegetés, és csak ezekre válaszként születtek az előzmények nélkül érthetetlenül agresszív unióellenes gesztusok. Mégis egyértelmű, hogy előbb volt az autokratikus belső térfoglalás elleni európai fellépés, és csak erre válasz az Unió elleni támadás. Megmutatja a kormányzat, hogy képes visszacsapni. Egyébként érthetetlen volna, hogy miért kap politikai dührohamot a hivatalos Magyarország azért, mert Nyugat-Európa toleráns a menekülők iránt, akik úgy mennek át rajtunk, hogy azt sem tudják, hol járnak, és honnan a pátosz ahhoz, hogy mi védjük Európát, amely e célra autentikusabb, mint mi vagyunk. A hivatalos beszéd már torgyáni szinten van, aki szerint ugyanis nem mi lépünk be az Unióba, hanem az csatlakozott hozzánk.

És mégis, legyen bármilyen elrugaszkodott az ország világpolitikája, ha valaki erre nem reagál, a semmivel beszélget. Ha igaza van, akkor is.

A világsajtó – tisztelettel vagy borzadva – Orbánt immár Trumppal, de főleg Erdogannal, Putyinnal, a lengyelekkel említi együtt. Megannyi világpolitikai tényező, igaz, megannyi fenyegetés is a szabadságra. Orbánt ezen belül még a nagypolitikai felelősség sem nyomja. Végképp ez lesz a helyzet, ha belső, a helleri értelemben vett filozófiai ellensúllyal sem kell számolnia. Annyiban mindenképpen kádári a mai rendszer, hogy aki nincs ellene, vele van.

Aki most csak alámerül, azt könnyen elviszi a víz. Vagy az árral szemben, vagy vele, de úszni kell még ahhoz is, hogy a felszínen maradj. Különben aládmerülnek, és kibekkelnek.

Alámerülsz, megfulladsz

A világsajtó – tisztelettel vagy borzadva – Orbánt immár Trumppal, de főleg Erdogannal, Putyinnal, a lengyelekkel említi együtt. Megannyi világpolitikai tényező, igaz, megannyi fenyegetés is a szabadságra. Orbánt ezen belül még a nagypolitikai felelősség sem nyomja.

Aki most alámerül, nem bekkeli ki. Nem azért, mert nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba merülni, hanem azért, mert az akkor, ott állóvíz volt, ez viszont most erős sodrású folyó.

Heller Ágnes a Kőbányai Jánosnak adott életútinterjúban mondta el az alámerülési tétel eredetét: Antall József, Feri (Fehér Ferenc, Heller Ágnes néhai férje - N. N. P.) ifjúkori barátja például (…) utálta a rezsimet, idegen volt tőle, de formálisan alkalmazkodott. Ő mondta Ferinek ’56-ban, hogy alkalmazkodni fog, "alámerül, hogy kibekkelje őket". Ez (...) most már közszájon forog. Filozófiában viszont nem lehet alámerülni és kibekkelni. Lehet, hogy ez a politikában hasznos, de a filozófiában nem megy. Ott hazugság – mondta Heller.

Úszni kell. De merre?

Tetszettek volna forradalmat csinálni, közölte volt Antall, és most látjuk, hogy tetszettünk, különben nem lenne ennyi minden, ami elveszik éppen.

És mégis, vannak jelek, amelyek szerint a hétköznapi politikában - életvitelben - az alámerülés ma is indokolt lehet, ugyanis a helyzet reménytelennek tűnik, ellene fordulni pedig lassan ugyanolyan veszélyes, mint annak idején volt. Óriási különbség ugyan, hogy ellenzéki mivolta szabadságában senkit nem fenyeget, nem börtön rá a válasz, de az egzisztenciális retorzió, az ellehetetlenítés egyre inkább reális opció.

Nagyon sok embert ez sem tartana vissza. Inkább az a lefegyverző, hogy eltűnik a valóságos probléma, mintha légüres térbe kerülne a tiltakozás.

Minden klasszikusan baloldali vagy csak emberszerető, humanista motívum e rendszer kegyetlen szegényellenességének elutasítása mellett szól. De politikai, illetve privát szinten is azt kell tapasztalni, hogy ez az érzés keveseket érint meg. A rendszer a közéletet a szuverenitás, a függetlenség, az idegenek elleni harc köré szervezte, és olyan erővel tette ezt, hogy nem enged át szinte semmi mást a rivaldán. Ráadásul ebben kifelé is olyan hatásos, eredményes, hogy ellenfelei a világban a demokráciát, a nyugati életformát veszélyeztető populizmus egyik markáns erejeként tartják számon. Más nem érdekes belőle. Ha tehát valaki Orbánékkal akar szembeszállni, erre a frontra kell kivonulnia, még ha ezzel első látásra szinte magára is hagyja a hazai közvéleményt. A köztársaság csak a ruha Magyarország testén, mondta egyszer Orbán, és tessék, valóban, itt áll a haza lényegében pucéran, és mintha ez alig hozna valakit is zavarba.

De vajon példa lesz-e Párizs? Néhány hónapja még tüntetők tízezrei akarták a francia kormány, benne Emmanuel Macron vérét nem egyszer, nem kétszer, hanem hónapokon át az általa is védett munkaügyi törvények miatt, a választásokon azonban a piacbarát és uniópárti programja mellé állt a többség. Mert Macron felismerte a francia választások európai és ezáltal nemzeti tétjét.

Nehéz lehet nálunk jó érzéssel ezt a belülről kifelé indított fordulatot megtenni, hiszen szorongatóan igazságtalan az élet Magyarországon. Az Eurostat adatai szerint a GDP-hez mérten folyamatosan csökken a szociális juttatások mértéke. ( Az európai statisztikai intézmény néhány éves késéssel összegzi a történteket, de 2015-höz képest nincs változás e téren.)

A ”Posztner” néven publikáló csoport nagyon alapos, neten olvasható elemzése szerint ezen belül nem a szegények és a nem-szegények közötti olló nyílása jellemzi a jövedelmi struktúra alakulását, nem az alsó 15-20 százaléknál „szakad” a társadalom – hanem a leggazdagabb, felső 10-15 százalék és az ez alatti többség között nyíló olló a jövedelemszerkezet változásának legmarkánsabb vonása.

Kifejezetten a szegényebbeket sújtja viszont, hogy a szociális jövedelmeket (családi, anyasági ellátások) nem indexálják, sőt a munkanélküliségi és rokkantsági ellátások, valamint a rendszeres szociális segélyek értéke nominálisan is csökkent. Cserébe ott a közmunka.

Az egészségügyben a magánellátás óriási ütemű térnyerése, az oktatásban egy hasonló logikájú, de más természetű folyamat egyaránt azt eredményezi, hogy a társadalom alsó és egyre nagyobb hányada fokozatosan veszít a hozzáférés lehetőségeiből, igaz, kiszorításuk apró, nehezen követhető mozdulatokkal történik. De ha csak abba próbál belegondolni valaki, hogyan szerez az elszabadult árak időszakában lakást egy szakmunkás pár, beláthatja, hogy mélyek a gondok: ugyanis sehogy. Sőt, már bérelni sem nagyon tud. (Mit tehet? Elmegy.)

Idetartozik: a válság után a speciális helyzetű Görögországtól eltekintve a mi országunk volt az egyetlen a fejlett világban, amely nem is próbálta a szociális kiadások növelésével kompenzálni a rászorultabbakat.

Az általános közérzetet javítja ugyanakkor, hogy egész Európával együtt a válságból való kilábalás időszakát éljük, hogy kinyílt a legmozgékonyabbak számára a külföldi munka lehetősége, de ezzel együtt a táj végtelenül szomorú és felidézi Christian Kern osztrák miniszterelnök néhány héttel ezelőtti – más összefüggésben elhangzott – mondatát: Sok sikert kívánok mindenkinek, aki jó humanisztikus érvekkel akarja meggyőzni Orbán Viktor magyar miniszterelnököt.

Félő, hogy az irónia a magyar közvéleményt is célozza. Nehéz ugyanis ma balra osztó ígéretekkel rokonszenvet kelteni, mert a látványosan erős politikai kihívás az ország nemzetközi elszigetelése, illetve az egyeduralkodók rendszereihez sorolás, valamiféle abszolút monarchia megteremtése. Ez a látható forma, és ha a tartalomban benne van a szegényebbek kifosztása a felső középosztály javára, és az új, udvarhű gazdasági/bürokrata arisztokrácia felépítése, a meghatározó, az új mozzanat mégis a kiszakadás a nyugati világból és valamiféle örökös posztszovjet uralmi rendszer kiépítése. A szisztéma minden más támadást kivéd. Nincs pénz, az nem baj, azt majd valahogy csinálunk, mondta Orbán Viktor az úszó vb kapcsán, és valóban, amire akarnak, csinálnak. Eltűnt az a sok évtizedes (szó)fordulat, hogy a költségvetés jelenlegi állapotában ez nem megoldható. (Más kérdés, hogy Orbán Hamupipőke lábára is arany futballcipőt húzna, a krőzuskodás igen tendenciózus és nem feltétlenül a reális szükségletek javára.) Amikor a miniszterelnök a pénzcsinálásról beszélt, hozzátette, hogy a bizalom az igazán fontos. Valóban. Valaki vagy ebben a rendszerben bízik, vagy azt gondolja, hogy az irracionalitás elszabadulása végzetes lehet. Mint egy rossz kormány: ameddig az út nem teszi próbára az autót, pont olyan, mintha jó lenne. Sőt, könnyebben mozog, mint más szerkezetek. A baj az első, komolyabb kanyarnál jöhet.

A Fidesz elhitette az ország jelentős részével, hogy végre nem követő politikát folytatunk, hanem mi mondjuk az elsőt és a világ reagál, ha tud. Nagy kihívás ez minden vitapartner számára. Bár az események logikája fordított, hiszen előbb volt a Tavares-jelentés és számtalan uniós bírálat Orbán demokráciát visszaszorító rendszerépítése ellen, majd nemrég a totális eljárással való fenyegetés, és csak ezekre válaszként születtek az előzmények nélkül érthetetlenül agresszív unióellenes gesztusok. Mégis egyértelmű, hogy előbb volt az autokratikus belső térfoglalás elleni európai fellépés, és csak erre válasz az Unió elleni támadás. Megmutatja a kormányzat, hogy képes visszacsapni. Egyébként érthetetlen volna, hogy miért kap politikai dührohamot a hivatalos Magyarország azért, mert Nyugat-Európa toleráns a menekülők iránt, akik úgy mennek át rajtunk, hogy azt sem tudják, hol járnak, és honnan a pátosz ahhoz, hogy mi védjük Európát, amely e célra autentikusabb, mint mi vagyunk. A hivatalos beszéd már torgyáni szinten van, aki szerint ugyanis nem mi lépünk be az Unióba, hanem az csatlakozott hozzánk.

És mégis, legyen bármilyen elrugaszkodott az ország világpolitikája, ha valaki erre nem reagál, a semmivel beszélget. Ha igaza van, akkor is.

A világsajtó – tisztelettel vagy borzadva – Orbánt immár Trumppal, de főleg Erdogannal, Putyinnal, a lengyelekkel említi együtt. Megannyi világpolitikai tényező, igaz, megannyi fenyegetés is a szabadságra. Orbánt ezen belül még a nagypolitikai felelősség sem nyomja. Végképp ez lesz a helyzet, ha belső, a helleri értelemben vett filozófiai ellensúllyal sem kell számolnia. Annyiban mindenképpen kádári a mai rendszer, hogy aki nincs ellene, vele van.

Aki most csak alámerül, azt könnyen elviszi a víz. Vagy az árral szemben, vagy vele, de úszni kell még ahhoz is, hogy a felszínen maradj. Különben aládmerülnek, és kibekkelnek.