Hosszú oldal - Hosszú az út

„Nem kell idegeskedni. Minden jó lesz, meglátod." A bársonyos bariton olyan megnyugtatóan duruzsol mellettem, hogy egy pillanatra megszűnik a debreceni nagyállomás hétfő reggeli nyüzsgése. A hang gazdája negyvenes férfi, aki óvó mozdulatokkal terelget mellém egy nyolc év körüli kisfiút. Álmos a szemük, s mivel most érkeztek a peronra, ahogy én is, úgy tippelem, az én vonatomról, Zajta irányából jöhettek. Lehet, hogy ők is órák óta utaznak. A pesti InterCityt várjuk, s miközben fel-alá trappolnak az emberek, én belefeledkezem a bársonyos baritonba.

„Meglátod, jól fog sikerülni. Olyan jól, hogy nagyapádnak is elmeséljük majd. Sőt. A gyerekeid meg az unokáid is erről fognak beszélni" – folytatja, engem pedig egyre jobban érdekel, mi fog ilyen jól sikerülni, úgyhogy lopva odasandítok feléjük. A kisfiú bal kezén gipsz, a jobbal két, kissé megviselt focis kártyát szorongat, Nigel de Jong az egyiken – még Milan-mezben –, a másikon csak a Juventus-mezt tudom kivenni. Apa és fia előtt jókora piros sporttáska. Minden jel szerint próbajátékra mennek. A kisfiú fáradt, mégis élénk tekintettel néz az apjára: „És ott az van kiírva az állomásra, hogy Napoli?" – kérdezi. Az, bólint az apja, s hozzáteszi: „De nemsokára már úgysem kell vonatoznod. Magánrepülővel fogsz járni, mint Dzsudzsák. Húszszemélyessel." Befut a vonat, el kell indulnom az első kocsihoz. Távozóban annyit hallok még a bársonyos baritontól: „Nyugi. Hadd szálljon fel a tömeg, mi ráérünk. A vonat nem megy el nélküled".

Felszállok. Átellenben roma anyuka két gyerekkel: hétéves forma kislány, valamivel idősebb kisfiú. Eleinte szinte vigyázzban ülnek, aztán – hosszú, nagyon hosszú az út – izegni-mozogni kezdenek. A fiú telefont vesz elő. Csakhamar elfeledkeznek a külvilágról: videoklipeket néznek, nem zavaró hangerővel, de azért ha fülelek, hallom, hogy Pápai Joci énekel. Be kell csuknod a szemed, úgy láthatsz meg engemet, dünnyögi a kisfiú, a húga pedig táncmozdulatokat utánozza a kis kezeivel. Az anyjuk aggodalmasan nézi hol őket, hol az utazókat, fél, hogy rájuk szólnak a zene miatt. De nem szólnak. Észre sem veszik őket. A nő int, hogy elég lesz az éneklésből, a két gyerek szófogadón elrakja a telefont.

Behunyom a szemem, próbálok aludni, de egyre csak az iménti két jelenet jár a fejemben. Vajon a bársonyos bariton gazdája maga is hisz-e a legkisebb fiú győzelmében? Vajon meddig tud még a másik két gyermek teljesen elfeledkezni a külvilágról?
Végül mégis elnyom az álom. Arra ébredek, hogy a testvérpár valami utazást tervez csillogó szemmel, busszal. Vásárosnaményt emlegetik, ők is hajnal óta jönnek. Hosszú az út. Mi van, ha a sofőr nem veszi észre őket a megállóban, veti fel a kisfiú. Legszívesebben odaszólnék a gyerekeknek bársonyos baritonhangon, hogy nyugalom, a busz nem megy el nélkületek, de a kislány megelőz a megoldással: „Majd kiállunk a temetőhöz, és kiabálunk, hogy itt ne hagyjon".

Szerző
Csepelyi Adrienn

Kétezerben születtek

Négy év nagy idő. Elegendő ahhoz, hogy a választásra jogosult népesség összetételét átírja a demográfiai változás. Habár ritkán ejtünk róla szót, a választók létszámát évente cirka 120-130 ezerrel csökkenti a természetes népességfogyás. Pontosabban csökkentené, ha a ciklus végéig nem lépné át a nagykorúság határát 4-500 ezer új választópolgár.

A hazai választási szervek nyomon követik e természetes változást. Ám tudásuknak határt szabhat maga az államhatár. A szomszédos országok joghatósága alá tartozó, „határon túli magyar szavazók” esetén a névjegyzék vezetése sem egyszerű. Így a Nemzeti Választási Iroda aligha képes precízen megmondani a választásra jogosult népesség végleges számát. Ami önmagában is fölvet kérdéseket e választási rendszer törvényességét illetően.

A jelek szerint legkevésbé a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettest izgatják ezek az anomáliák. Ha jól veszem ki a szavaiból, akár a meglévő garanciákról is képes lenne lemondani. „Urnazárásig” egymillió új magyar állampolgárral számolnak, s elszántak, hogy lebontsanak minden bürokratikusnak kikiáltott „akadályt”. Elsőként törölni készülnek a regisztrációs adatlapokról egy elemi információt, az „anyja neve” rubrikát… És ha a Semjén által vizionált egymillió határon túli „új magyar állampolgár” létszámából indulunk ki, borítékolható: évente akár tízezerrel is nőhet az egykor regisztrált, de a névjegyzékből még nem törölt „választásra jogosult holt lelkek” száma.

De amíg a kormányzat a határon túli szavazatok bővített újratermelésén szorgoskodik, a szavazás végeredményére alighanem nagyobb befolyással bír az a félmillió első szavazó, aki jövőre első ízben élhet alkotmányos jogával. Ideje velük szót érteni - hazai pályán!

A 2017-es év eddigi politikai fejleményei jelzőtűzként mutatták a hatalom számára: fölnőtt egy új, haladó gondolkodású, energikus, politikailag aktív, európai demokratikus értékekre nyitott és elkötelezett korosztály. Akikről lepereg az úrhatnám kormány-propaganda, a parvenü mentalitás. Akik nem a lakáj-médiából, hanem az interneten tájékozódnak a világ dolgairól. Akik kellő időben hálózatba szerveződve mozgósítják egymást, amennyiben jogtalan támadás éri a tanszabadságot, vagy igazságtalanul megbélyegzik a civileket. És akár a szabadesésben zuhanó államfői tekintéllyel is dacolnak, ha - teszem azt - a CEU-t szeretné kipaterolni a kormány.

Okkal és nemcsak „hivatalból” vív ki magának minden eddiginél nagyobb közfigyelmet e generáció. Hisz’ gondoljunk csak bele: 2018 első választóinak zöme egy évtizeddel a rendszerváltás után, az ezredfordulón született! Ugyan mit mond az akkori 6 éveseknek a TV-székház elhíresült ostroma? Az akkori 8-9 éveseknek a pénzügyi világválság? EU-ról, CEU-ról, Brüsszelről, kockásinges forradalomról többet hallottak. A strómanok, párt-oligarchák világából viszont mind kevesebbet - vagy éppenséggel: túl sokat is - értenek!

A mai fiatalok a rendszerváltóktól sem szívesen vesznek magánórát. Az első választók nem az iskolapadban, hanem az utcán tanulják a demokrácia-védelmet. Láthatóan tudják, mit akarnak. De legalábbis érzik, mit nem akarnak. Nem szeretnének példának okáért „kitántorogni” Amerikába, Nyugat-Európába. Nem szívelik az intézményesített állami korrupciót; Voldemortot és saját lábon védekező bűntársait. Egyenesen rühellik a szólásszabadság, a gyülekezési jog körmönfont állami korlátozását!

„Mindössze” négy-ötszázezren lehetnek… De pártjukon áll a jövő. És ennek már tudatára ébredtek. Ha rajtuk múlik – mert rajtuk is múlik! - játszva helyre tehetik a kizökkent időt. Átlendíthetik a Kárpát-medencében lassan mozduló politikai ingát. Akár már első „nekifutásra”, 2018 tavaszán.

Szerző
Bodnár Lajos jogász, újságíró

Mi december 24-ét akarjuk

Hiszik vagy nem, de a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége – a Magyar Szakszervezeti Szövetség egyik jogelődje – már a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormánnyal is egyeztetett arról, hogy december 24-e legyen munkaszünet. Kormányzati ígéret volt rá, hogy ezt bevezetik, s nem a szakszervezeteken múlott, hogy ebből végül nem lett semmi. Máig sajnáljuk.

Hogy ez most miért érdekes? Mert egy szakszervezeti aktivista népszavazást kezdeményezett arról, legyen-e december 24-e munkaszünet. Nyilván abból indult ki, ha a nagypéntek hirtelen fizetett szabadnappá vált – amit vallási okokból elsősorban kereszténydemokrata politikusok javasoltak –, miért ne beszélhetnénk a szentestéről is. A Fidesz által olyannyira kedvelt nemzeti konzultációnál szabályozottabb módon, egy referendum keretében. A Kúria átengedte a kérdést, megindulhat az aláírásgyűjtés.

A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) főtitkára nemrégiben a Népszava hasábjain mindjárt kommentálta is a dolgot, s azt írta, „igazán örülhetünk, akadt végre egy polgártársunk – amint fogalmazott, egy magányos szamuráj –, aki megérezte, hogy mit akar a magyar nép: önfeledten ünnepelni és nem dolgozni december 24-én”. Dávid Ferenc ugyanakkor már maga előtt látja „az aláírásgyűjtő pultok sokaságát, amelyeknél az ellenzéki pártok nyüzsögnek, és sajátságos előválasztást tartanak”. Meg azt is állítja, hogy „sok kudarc és eredménytelen küzdelem után végre a szakszervezeti mozgalom is felemelheti a fejét”.

Mindenkit arra kérek, ne csináljunk ebből pártpolitikai kérdést! És még csak nem is a szakszervezetek presztízséről van szó. Beszéljünk inkább elsőként arról, mi történt a nagypéntek kapcsán. Az előterjesztők szerint „nagypéntek ünnepe az Európa önazonosságát jelentő keresztény kultúra egyik kiemelkedő napja“, mert ekkor „emlékezik a világ kereszténysége/keresztyénsége Isten szeretetének legnagyobb bizonyságára a golgotai keresztre, Jézus Krisztus megváltó halálára“.

Én tisztelem ezt az álláspontot. Ám legyen. De azért nem lett volna baj, ha a kormányoldal az újabb munkaszüneti nap bevezetéséről szóló javaslat elfogadása előtt legalább konzultál a szociális partnerekkel, tehát a vállalkozók és a munkavállalók érdekképviseleteivel. Ráadásul az ellenzéki pártok is mást szerettek volna. Támogatták ugyan az előterjesztést, de az MSZP, a Jobbik és az LMP inkább december 24-ét tette volna szabadnappá. A kormányoldal ezt arra hivatkozva utasította el, hogy a karácsonyi ünnep csak az éjféli misével kezdődik, míg nagypéntek már a húsvét része. Ez is egy szempont, amivel persze nem kötelező azonosulni.

Más kérdés, hogy az egykori szocialista kormány egyeztetett, de minek, ha nem vettek komolyan minket? Most viszont meg sem keresték a partnereket, hiszen Dávid Ferencet nyilván éppen úgy meglephette a döntés, mint engem. Amúgy ha minket kérdeznek, megint jeleztük volna: december 24-e a fontosabb, mert amennyiben az munkaszünet, minden család készülhet a karácsonyra. Ami egy magát családbarátnak valló kormány esetében talán nem kevésbé lényeges kérdés, mint az, hogy milyen szakrális jelentőséget tulajdonítanak az éjféli misének.

A VOSZ-főtitkárral különben annyiban egyetértek, hogy a munkaszüneti napok számát nem lehet vég nélkül növelni. Nem is ezt akarjuk. Ha azonban a semmiből már előjött a nagypéntek, s ennek hatására a Vasas Szakszervezeti Szövetség egyik tagja referendumot kezdeményezett a szenteste kapcsán, mögé állunk, hiszen a vasasok is tagtársaink. Nem mellesleg ugyanazt az álláspontot képviseljük jó ideje, amelyről ő népszavazást indított. Tehát legyen december 24-e munkaszünet.

Amivel a munkáltatók sem feltétlenül járnának rosszul, szemben a nagypéntekkel, ami Dávid Ferenc szerint 20-25 milliárdos kiesést jelent a gazdaságnak. Ha ezért haragszik, hát ne ránk haragudjék – nem mi akartuk. Amennyiben viszont a szenteste napja munkaszünet lenne, igen valószínű, hogy nincs ekkora veszteség, mert a foglalkoztatottak – akik már a karácsonyi ünnepre készülnek – aznap vélhetően a szokásosnál lazább teljesítményt nyújtanak.

Ráadásul az sokhelyütt nem is lehet teljes munkanap, hiszen december 24-én délután négy órától a közösségi közlekedésben már csak az éjszakai járatok közlekednek, így a dolgozókat előbb el kell engedni, hogy a szokásos módon hazajuthassanak. Lehetséges, hogy a kiskereskedelmi szektornak ez talán nem jönne jól, de aki az utolsó pillanatra halasztja a vásárlását, az legfeljebb egy nappal korábban költekezne. Szóval úgy gondolom, ott sem lenne veszteség.

Szerző
Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke