„Nem kell idegeskedni. Minden jó lesz, meglátod." A bársonyos bariton olyan megnyugtatóan duruzsol mellettem, hogy egy pillanatra megszűnik a debreceni nagyállomás hétfő reggeli nyüzsgése. A hang gazdája negyvenes férfi, aki óvó mozdulatokkal terelget mellém egy nyolc év körüli kisfiút. Álmos a szemük, s mivel most érkeztek a peronra, ahogy én is, úgy tippelem, az én vonatomról, Zajta irányából jöhettek. Lehet, hogy ők is órák óta utaznak. A pesti InterCityt várjuk, s miközben fel-alá trappolnak az emberek, én belefeledkezem a bársonyos baritonba.
„Meglátod, jól fog sikerülni. Olyan jól, hogy nagyapádnak is elmeséljük majd. Sőt. A gyerekeid meg az unokáid is erről fognak beszélni" – folytatja, engem pedig egyre jobban érdekel, mi fog ilyen jól sikerülni, úgyhogy lopva odasandítok feléjük. A kisfiú bal kezén gipsz, a jobbal két, kissé megviselt focis kártyát szorongat, Nigel de Jong az egyiken – még Milan-mezben –, a másikon csak a Juventus-mezt tudom kivenni. Apa és fia előtt jókora piros sporttáska. Minden jel szerint próbajátékra mennek. A kisfiú fáradt, mégis élénk tekintettel néz az apjára: „És ott az van kiírva az állomásra, hogy Napoli?" – kérdezi. Az, bólint az apja, s hozzáteszi: „De nemsokára már úgysem kell vonatoznod. Magánrepülővel fogsz járni, mint Dzsudzsák. Húszszemélyessel." Befut a vonat, el kell indulnom az első kocsihoz. Távozóban annyit hallok még a bársonyos baritontól: „Nyugi. Hadd szálljon fel a tömeg, mi ráérünk. A vonat nem megy el nélküled".
Felszállok. Átellenben roma anyuka két gyerekkel: hétéves forma kislány, valamivel idősebb kisfiú. Eleinte szinte vigyázzban ülnek, aztán – hosszú, nagyon hosszú az út – izegni-mozogni kezdenek. A fiú telefont vesz elő. Csakhamar elfeledkeznek a külvilágról: videoklipeket néznek, nem zavaró hangerővel, de azért ha fülelek, hallom, hogy Pápai Joci énekel. Be kell csuknod a szemed, úgy láthatsz meg engemet, dünnyögi a kisfiú, a húga pedig táncmozdulatokat utánozza a kis kezeivel. Az anyjuk aggodalmasan nézi hol őket, hol az utazókat, fél, hogy rájuk szólnak a zene miatt. De nem szólnak. Észre sem veszik őket. A nő int, hogy elég lesz az éneklésből, a két gyerek szófogadón elrakja a telefont.
Behunyom a szemem, próbálok aludni, de egyre csak az iménti két jelenet jár a fejemben. Vajon a bársonyos bariton gazdája maga is hisz-e a legkisebb fiú győzelmében? Vajon meddig tud még a másik két gyermek teljesen elfeledkezni a külvilágról?
Végül mégis elnyom az álom. Arra ébredek, hogy a testvérpár valami utazást tervez csillogó szemmel, busszal. Vásárosnaményt emlegetik, ők is hajnal óta jönnek. Hosszú az út. Mi van, ha a sofőr nem veszi észre őket a megállóban, veti fel a kisfiú. Legszívesebben odaszólnék a gyerekeknek bársonyos baritonhangon, hogy nyugalom, a busz nem megy el nélkületek, de a kislány megelőz a megoldással: „Majd kiállunk a temetőhöz, és kiabálunk, hogy itt ne hagyjon".
