Ők csak vendégek - mondta Éva, és nem is egészen értettem, mit akar ezzel mondani. Füreden, egy borozóban poharazgattunk a Halléban élő doktornővel, aki jó harminc éve hozzáment egy snájdig, jó dumás magyar sráchoz. A gyerekei, unokái, meg a most itthon vállalkozó férj ide köti; a nyolcvan fölötti mama, meg a kórház Németországhoz. Szóval már kibeszéltünk minden témát, amikor a politikára, meg a menekültekre terelődött a szó. Akkor mondta: ő ezeket az embereket sosem nevezné sem menekülteknek, sem migránsoknak, azok a szerencsétlenek csak vendégek náluk.
Innen, a füredi kocsmából nézve meglehetősen furán hangzott mindez, de onnan, ahol eddigi élete felét Éva leélte, már közel sem annyira. Magam is dolgoztam az egykori NDK-ban, tudom, milyen keserű szájízzel vették tudomásul, hogy alig néhány kilométerre tőlük egy másik Németországban másként élnek ugyanazok a németek. És nem is az anyagiakra irigykedtek, sokkal inkább a szellemi szabadságra, a szabadabb életre, amit ma demokráciának mondanak. Aztán ledőlt a FAL, lebontották a határon a kerítéseket, és aki akart, mehetett a „túloldalra”, aki nem, élte tovább az életét ott, ahová a gyökerei kötötték.
Éva is maradt a hallei kórházban, ahol a pályáját kezdte, de mint minden egykori „oszi”, megtanulta, hogy aki segítségre szorul, mert csak úgy tudja a sorsát jobbra fordítani, azt támogatni kell. Inkább sajnálattal mondja, mintsem haraggal: Merkel is ebben a világban nőtt fel, ő is pontosan érti, amit az alcsúti kollégája meg sokan mások képtelenek felfogni. Ezek a földönfutóvá lett családok nem ellenségek Németországban, csupán vendégek.
Látni kellett volna Éva férjének arcát, amíg ezt hallgatta. Még hogy vendégek? Potenciális terroristák, akik csak azért özönlöttek ide, hogy jobban éljenek, hogy megszedjék magukat, hogy Európát megtérítsék, nőket erőszakoljanak – hajtogatta indulatosan, és inkább felállt az asztaltól, mintsem végighallgassa a másik álláspontját.
Pedig onnan nézve, Évának és azoknak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, talán igazuk van. Ha béke lesz, ha kiverik hazájukból a fanatikusokat, akik képesek voltak mindenkit legyilkolni, legyen öreg, beteg, asszony vagy gyerek, csak azért, mert más istent tisztelnek, Mohamed más tanításait követik, majd hazatérnek a vendégek a családjukkal. Mert ott van a földjük, a szüleik sírja, a házuk romja, amit újjá akarnak építeni. Csak legyen ételük, ivóvizük, villanyuk, minimális feltételek a normális élethez… Akkor majd jó szívvel megköszönik a vendéglátást, és hazamennek.
Éva pontosan tudja, hogy abban is van némi igazság, amit a férje meg a magyarok gondolnak. Biztosan vannak rossz emberek is a vendégek között, akik a házigazda otthonában a földre köpnek, de azokat majd kiteszik. Meg olyanok is, akik szívesen maradnának, és hajlandóak tudomásul venni az együttélés szabályait. Majd az élet ezt is, azt is megoldja.
Kék plakátok, szögesdrót, gyűlölködés nélkül is. Európai módra.
