Kácsi kecske, kácsi kecske, kácsi kecske – mintha még az autó kerekei is ezt surrognák a keskeny borsodi úton, ahová Bükkábrányból fordulunk. Előtte még látjuk, hogy Mezőnyárádon békafesztivál van, pálinkamustrával egybekötve, amiből mindjárt gondoljuk, hogy errefelé nem elveszett népek élnek. Tibolddarócon vetünk néhány pillantást a ma már borospincékként fungáló hajdani barlanglakásokra, amelyeknek szűk, nedves odúiban hajdan egész családok éltek. Mikszáth Kálmán, a jó palóc volt az, aki országgyűlési képviselőként megpróbálta „kijárni” az akkori hatalmasságoknál, hogy a sanyarú körülmények között élők valamivel jobb helyzetbe kerülhessenek. Sikerült is neki, de az új falurész, a Mikszáth-falva csak az ő halála után, a harmincas évek második felében épült fel, így azt már nem érhette meg, amikor negyven boldog család elhagyhatta a dohos barlangot.
Azt vettük a fejünkbe, hogy kell nekünk egy kecske, bár azóta ezt bárhol szóba hozzuk, szánakozó pillantás kísér. - Leeszi még a bugyit is a szárítóról, nem marad meg semmilyen fa vagy bokor, ráadásul bolond egy állat, sose lehet tudni, mikor mit akar éppen – mondta az egyik jóakaró. Mások zsinórban ajánlgatták a kipróbált sajtrecepteket, s volt, aki azt is elmagyarázta, hogyan kell a leölt disznó gyomrából kinyerni a legtökéletesebb oltóanyagot az alvadék elkészítéséhez – mintha lenne a spájzban két-három, e célra betárazott friss disznógyomor… Egyelőre csak kecskenézőbe megyünk, a kácsi gazdához, aki a környék „kecskebűvölője”, mert halk szóval és filozofikus nyugalommal tarja az állatokat. Ebben a zaklatott világban már csak az kéne, hogy egy hisztérika jöjjön a házhoz, ha ilyenre vágynánk, közelebb is akadna választék, nem kéne negyven kilométert utazni érte.
A faluban lévő félig zárt, félig nyitott udvarban néhány birka hever, azokat előbb végigmustráljuk. Egy fekete-fehér francia kilóg a többi „rendes”, fehér közül, pedigréje sincs, így olcsón megvehetnénk, ha birka is kéne, ráadásul a teje is teltebb, mint a kecskének. A fejés… na ez az a pont, ahol azért elbizonytalanodunk. Jómagam gyerekkoromban fejtem utoljára, s nem is birkát, hanem tehenet, egyszer-egyszer, ha nagyanyám engedte. Félbögrényit, ha sikerült, ám ebből a jószágból minden nap legalább egy liternyit kellene kivarázsolni.
Míg e kihíváson töprengek, elindulunk az erdei legelő felé, a nekünk kiszemelt kecskéhez.
Van vagy harminc, de ez egyedül, távolabb legel. A szőre kicsit hosszabb a többiekénél, a tőgye meg csoffadtabb. „Megesett” lány, nem várta meg az irányított megtermékenyülést, s az átlagosnál fiatalabban ellett. Talán ezért, talán másért, a többi kecske kiközösítette, s emiatt egy időre a gazda betette őt a birkák közé, de ott sem találta a helyét. Mikor a gidáját elválasztották, a teje csak nem akart elapadni, így épp kapóra jött, hogy a szomszéd falu szélén találtak egy árva kis őzet: amíg meg nem erősödött, ez a kecske táplálta. Mire újra visszatérhetett a nyájhoz, végleg körön kívülivé vált.
Belga lánynevet keresek majd neki, ha úgy alakul.
