Emléktöredékek

Amikor egy-egy szép versről eszmélkedem tanítványaimmal, majdnem mindegyikről emlékek kelnek életre bennem. Kísérnek, s eszemben sincs szabadulni tőlük. Némelyiket Bóka László kicsit rekedtes, levegő után kapkodó hangján, a másikat Sőtér István előadásában hallom, ha éppen megtartotta előadását és nem ruházta másra. Horatius nagyon nehéz szövegét az ifjabb Horváth János magyarázta, de ezek a csillogó, bölcs mondatok sem keltettek világosságot agyam sötétjében. Micsoda emberek voltak! Bárczi Géza… Pais Dezső… Szathmári István… Sokan – persze a hozzám hasonló korúak – állítják, az ELTE egyik fénykorának lehettünk megélői.

Most olvastam, hogy a kilencvenéves Donáth professzort tudományos szümpozionon köszöntötték az anatómusok. Hogyan kerültünk kapcsolatba vele? A gyanús világnézetűek számára pedagógia szakot indítottak, ennek keretében anatómiát hallgattunk. Öten ültünk a hatalmas teremben. A professzor ámulva kérdezte, mit keresünk ott. Ezt mi sem tudtuk pontosan. Midőn a folyosón, egy kukára emlékeztető tárolóban megpillantottam az első boncolásra várakozót, tudtam, belőlem nem lesz elméleti pedagógus. Nem is lett. Az első adandó alkalommal latin szakra cseréltem, sosem bántam meg, hiszen végtelenül kedves csoportba kerültem. Mindnyájan tanárok akartak lenni, pedig ez a hivatás akkor sem kecsegtetett anyagi javakkal. Szakmájukat szerető, eredményesen oktató és nevelő (!) munkásai lettek a gyerekek pallérozásának. Elszorul a szívem, amikor eszembe jut, hányan költöztek már el a földi terekről. Megérdemlik a nem halványuló szeretetet, amellyel volt tanítványaik idézik emléküket.

A professzor, Trencsényi Waldapfel Imre jeles tudós volt, a 20. századi magyar irodalom kutatásába is beírta nevét Radnótiról szóló írásaival s lapjával, az Argonautákkal, melynek egyik kiemelkedő költője, Hajnal Anna lassan kiesik emlékezetünkből, pedig sokkal jobb sorsot érdemelne. Trencsényit gyakran derűsen szemléltük, amint a munkásőrök szürke egyenruhájában, majd úttörőnyakkendővel, könyvek alatt roskadozva megkezdte előadását. Nem kedvelt túlságosan, „tárgyszerű” kapcsolatunk akkor melegedett át, amikor a végzős latinosok tudományos összejövetelén az Argonautákról tartottam előadást. Egy könnycsepp gördült végig arcán, a szépre való emlékezés általában megtisztítja a lelket. Bennem úgy él, mint egy remek görög irodalomtörténet írója. Kár, hogy nem szólt bele abba a vitába, amely a Devecseri Gábor által vezényelt magyar Horatiust követően robbant ki a dühös író-fordítók és a filológusok között. (Utóbbiakat a korán elhunyt Horváth István Károly képviselte a legnagyobb hévvel.)

Már a szürkület előzte az alkony fényeit, amikor Marót Károly magyarázni kezdte az Iliászt, melynek első sorai annyira lenyűgözték (minket is!), hogy nem is haladt tovább. Rajongó szeretettel beszélt Homéroszról. Neki el lehetett hinni, hogy valóban a „legrégibb és a legjobb”. Így értelmezte Szabó Árpád is, akinél színesebb, szellemesebb előadót sosem hallottam. Sajnos csak rövid ideig, mert amikor másokkal együtt tiltakozott Brusznyay Árpád kivégzése ellen, másokkal egyetemben száműzték az egyetemről. Ritoók Zsigmondtól is búcsút kellett vennünk. Komoly gondokat okozott, hogy Szabó Árpád a görög matematikai gondolkodással foglalkozva óriási tudományos eredményeket ért el, s ezeket a Szovjetunióban is értékelték. Nálunk kegyvesztett, náluk méltányolt tudós. Fel volt adva a lecke. Végül itthon is elfogadták, de alighanem fogcsikorgatva.

Amikor véget ért a délutáni szeminárium, a Belváros valamelyik eszpresszójában megkerestem apámat, hogy együtt menjünk haza. A „Rónay-asztal” váltogatta székhelyét, amikor elunták, hogy figyelik őket, és feljegyzik, miről beszélgetnek, áttették székhelyüket, persze ott is éberen figyelték őket: Nemes Nagy Ágnest, Ottlik Gézát, Kellér Andort, Mándy Ivánt, Lengyel Balázst és a hozzájuk csapódó fiatalabb írókat. Keresztapámat, Thurzó Gábort a guta ütötte, hogy nem fogadják be az elitbe, igaz, nekik is volt rendszeres találkájuk: Keresztury Dezső, Palotai Boris, néhány filmes és rendező, de a Rónay-asztal volt az etalon. Néha kegyesen szóba elegyedtek velem is, leszálltak az Olümposzról, elszörnyedve hallgatták, hogy nagyon szeretem Bóka előadásait és szemináriumait, tekintetükből sugárzott a fiatalság romlásán érzett aggodalom. Mándy Iván volt a kivétel, vele lehetett beszélgetni a vasárnapi meccsek esélyeiről, legfeljebb Ottlik dörgött bele: „Futball? Az nem sport!” Úriemberként a teniszt és az atlétikát tette első helyre.

Szerencsémre ismerhettem Pilinszky Jánost is. Gimnazistaként felismerte tehetségét Thurzó. Elhozta néhány versét, s ezek meg is jelentek a háború előtti Ezüstkorban. Az ötvenes években állandó rettegésben élt, legjobb barátjával, a szintén igen jó költővel, Toldalagi Pállal. Együtt sétáltak a Belvárosban, mindenütt őket figyelő belügyesektől tartva (lehet, hogy igazuk volt). 1956 után az Új Emberhez kommendálták. A Magvetőnél túlságosan alapos munkát végzett, akadozott a könyvek megjelenése, ezért lett a katolikus hetilap szerkesztőségi munkatársa. Sokszor ültetett le, és arra oktatott, mire vigyázzak az életben. Mulatságos leckék voltak: amire vigyáznom kellett volna (pl. a dohányzásra), arra ő egyáltalán nem ügyelt. Riadtan csatározott az alkalmi költőkkel, akik gyönyörű iniciálékat rajzoltak rémséges verseikhez. Már híre járt Európában költészetének, barna borítékban még mindig küldte külföldről remek prózai írásait, amelyeket utóbb Jelenits István gyűjtött kötetbe. A cikkek némelyikét osztatlan felháborodással fogadták konzervatív katolikus berkekben, ráragasztották a címkét: eretnek, holott csak előbbre járt haragos bírálóinál. Rövid könyvbírálatai remeklések, a beleélés mintái. Sík Sándor költészetéről aligha írtak nála találóbban.

Néha betévedt a piaristákhoz – ő is a gimnázium diákja volt – Sándor napján, Sík köszöntésére. Begurítottak egy kis söröshordót, nagy szakértelemmel csapra verték, s a vendégek azt iszogatták pogácsát majszolva. Minden évben ott volt közöttük kedves szegedi tanítványa, Baróti Dezső és Bálint Sándor is fel-feltűnt (Ortutay és Tolnai Gábor sosem!). Barótiban – főnököm volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban – valami gyermeki kedvesség ragadott el, a Múzeumban eltöltött gyászos éveimben vele mindig el lehetett beszélgetni. Igazi otthonába, a szegedi egyetemre sosem térhetett vissza, száműzött királyként rendezte a kiállításokat. Ebből a tárgykörből írta nagydoktori értekezését, amelynek opponenseként közröhejt arattam, nagyhírű hozzászólásomat ugyanis úgy kezdtem: „Baróti Lajos értekezése…” (Testvére, Lajos a kiváló edző volt, sokszoros bajnokot kovácsolt az Újpestből.) Dezső fütyült a szabályokra, ennek köszönhetően kicsit kívülálló volt mindenütt. Egy téli délután a takarítónő halálsikolya riasztott szobája elé. Szólni nem tudott, csak mutogatott az ajtó felé. Bemerészkedtem. A professzor éppen az ingét húzta: „Nem értem – mondta – mit kell cirkuszolni.” Nagyon meleg volt, gatyára vetkőzött, így tört rá a takarítónő. Jogosan idegenkedett a múzeumi léttől, nagy tehetségét ugyan másutt sem csillogtatta, nem volt munkamániás. Ez is rokonszenves volt abban a közegben, amelyben a szobáinkat munkaszobának nevezték. Még szerencse, hogy olvasni szabad volt.

A Nyugat-kiállítást is Baróti rendezte. Seregnyi addig számomra ismeretlen íróval jöttem össze, akik még akkor is sajátjuknak érezték Babitsot és a folyóiratát. Vallomásaikat tárlókba rendeztük. A legszebbet – szerintem – Ottlik írta (Próza című kötetében olvasható), a pártközpont ellenőre ki is hagyatta volna, de ilyen merényletre egyikünk sem vállalkozott.

A Nyugat-kiállítást Baróti rendezte, amint a reprezentatív Petőfit is. Egyiken az irodalmi, a másikon a politikai élet színe-java vonult fel. Petőfit még Aczél György is kitüntette jelenlétével, a Nyugatra viszont olyanok is szeretettel emlékeztek, akik kezet fogtak Babitscsal és Illyés Magyar Csillagjában bontakozhattak ki. A Magyar Csillag legutolsó számából ma is olvasható egy megmaradt példány a Múzeumban. A Nyugat-est megnyitóját Barótinak kellett volna elmondania, de rám testálta. Ritkán remegtem az izgalomtól, ott és akkor igen.

Az Irodalomtörténeti (később: -tudományi) Intézetben számos kiváló tudós társa lelhettem. A folyosói nagy beszélgetések állandó résztvevője, Vásárhelyi Miklós elvileg a sajtótörténetet kutatta, valójában a politikai élet eseményeiről hozott híreket, Kiss József a barguzini Petőfi legendáját söpörte le, Martinkó Bandi bácsi egy fotelben üldögélve vizsgáztatott: mit tudok Harsányi Kálmánról, s néha a főigazgató, Sőtér is átsuhant a színen, s meghagyta, jövő szerdán apámmal ebédelne az Európában (ma már nem létezik). Ilyen alkalommal kérdezte, ismer-e jelentős kritikusokat. Szalvétára irkálta a neveket. A következő héten tudtuk meg, ő lett az Írószövetség Kritikusi Szakosztályának elnöke. „Remek előadást tartott – mondta Bodnár György –, csak az volt az egyedi, hogy egy szalvétáról olvasta a kritikusok nevét.” Nekik egy szalvéta is elég volt…

Váratlan ajándéka volt a sorsnak, hogy kedves barátom, Pomogáts Béla örökébe léphettem, mert ő nem lelkesedett az egyetemi vendégszereplésért. Sokakkal ellentétben csak jó emlékeim vannak Király Istvánról. Azért egyezett bele személyembe, hogy a hallgatók más világnézetről is tájékozódhassanak. Azokban az években biztos volt abban, hogy eljön a marxizmus reneszánsza, s az elnyomott milliárdok elsöprik a pénzen alapuló hatalmakat. A rendszerváltást – szerencséjére – nem élte meg. Kíváncsi volnék, hogyan kommentálná napjaink eseményeit, a menekülők és migránsok Európát lelkiismeretvizsgálatra késztető tömegeinek megjelenését és honfoglalási kísérleteit. Pándi Pálról is jó emlékeim vannak: vidéki tanárként közölte pedagógiai megfigyeléseimet tartalmazó cikkeimet, majd kritikákat is íratott (a kitűnő, Kanadában élő papköltőről, Tűz Tamásról nem is egyet).

Láthattam, többször is beszélgettem Lékai László érsek úrral. Egyszerű, kedves, joviális pap volt, a táskámat telerakatta gyönyörű almákkal: „Vigye haza atyaságod a gyerekeinek.” Ott lehettem, amikor II. János Pál pápa magyar értelmiségiekkel találkozott, kezet is foghattam vele. A találkozó végén legelsőnek autóztunk le a Várból a járdákon összetorlódottak lelkes éljenzésétől kísérve. Később nyílván rájöttek, nem a pápát látták.

Aki öregszik, egyre többször emlékezik. Úgy érzem, s hálás vagyok az égnek, nekem van kikre és mire.