A nyilvánosság fordulata

Publikálás dátuma
2017.07.22. 09:30
Egy hajnalon, kellő mennyiségű robbanószerrel a levegőbe röpítették.

Az elmúlt egy évben a nyilvánosság szerkezete radikálisan megváltozott. A Brexit, a Trump-, majd a Macron-jelenségek a politikai, valamint a média- és hálószerkezeti változások e téren kölcsönösen hatottak egymásra. Nincs médiaváltozás Trump nélkül, és nincs Trump változás a média nélkül. Putyin és Erdoğan, ahogy Orbán is, egy olyan központilag vezérelt nyilvánosság-szerkezettel kísérleteznek, amely a hírek és hamis hírek, a képek és hamis képek összefüggő történetével, láncolatával új világot teremt. És láttam már az újságírók lázadását a nyilvánosság reformjáért egy tekintélyelvű rendszerben. Igaz, 1987-ben történt a Fordulat és reform idején. Magyar újságírók megmutatták, hogy képesek egyenrangúan küzdeni egy rendszer leváltásáért. Az idő megint eljött.

A liberális nyilvánosság szerkezetváltása

A 2016-os amerikai politikai és médiafolyamatok, amelyek november elején Trump megválasztásához vezettek, arra utaltak, hogy a komoly tartalmakat hordozó papiros vagy online alapú lapok, a hírtelevíziók és rádiók elvesztették befolyásukat a háló Twitter és Facebook szféráival szemben. A választás nem a NY Times és a Wall Street Journal, de még csak nem is a Huffington Post és a Breitbar küzdelmében dőlt el, hanem a magánvilágok közvilágokká, a magánnyilvánosságok köznyilvánosságokká tételében. A twitter-nyilvánosság mögött ott rémlett és rémlik az újságíró, az elemző nélküli nyilvánosság képe. A választó nem hitt a bevett tudású újságíróban, szellemi emberben, a hagyományos újságban vagy televíziós csatornában. Ők közvetítették, elemezték korábban a válság eseményeit – félrevezettek, becsaptak, nem akarjuk többé látni, hallani, olvasni őket. Híreik hiteltelenek, mert „ők” mondják. A „mi”, a társadalom, a nemzet hírei attól válnak hitelessé, hogy a feleségem és a szomszédom is látta, százezer twitter-üzenet igenelte, egymillió embernek tetszett, nem attól, hogy újságírók tényekkel hitelesítették. Az „ember” sokkal tájékozottabb lehet a Facebook ismerősei révén, mint a politikusoknak és bankároknak elkötelezett médiaforrásokból. A médiaelit épp annyira ellenséggé vált, mint a bankárok, a politikusok, az egyetemi professzorok elitje: hazugok, fizetett ügynökök.

Két hónapi gyászmunka után az amerikai médiaelit fogát csikorgatva összeszedte magát. Tűrte politikusok gúnyját, tömegek megvetését, majd ahhoz fogott, amihez szakmailag ért. Figyeljük meg azt a kifinomult együttműködést a papír és az online között a nagy lapokban, ahogy a mély elemzéssel elindítják papíron a hadjáratot, majd folyamatosan lökik felszínre a beleillő híreket óráról-órára, napról-napra, a New York Timesban és a Washington Postban, ahogy passzolgatnak a CNN-el. Versengenek, de összejátszanak. A jogászok után először az újságírók mutatták meg, hogy nem elég bátornak lenni, a szakmához kell érteni. Jól érzi Trump, hogy a sajtó az igazi ellenfele, hogy az újságírói munka viszi az ügyészi vizsgálat felé, a média teljesítménye teszi világossá, hogy mennyire alkalmatlan az elnökségre. A Timesnak és a Postnak minden nap van egy vezérlő, mindenkit befolyásoló híre. Háromnegyed éve szégyen volt egy nagylapnál dolgozni, ma dicsőség.

Európában a Brexit a bulvárlapok nagy győzelme volt a komoly lapok és televíziók felett. Csakhogy a Brexit fokozódó népszerűtlensége újra olvasottá, nézetté és magabiztossá tette az Európa-barát BBC-t, a Guardiant, az Independentet és a City lapjait, az Economist-ot és a Financial Times-t. A francia gazdasági és médiaelitek már tanultak az amerikai és brit leckéből: egységesen egy új, kormányzó- és médiaképes szereplő, Emmanuel Macron mögé álltak. Ezért a francia nyilvánosságban elenyésző a változás a politikai földinduláshoz képest. A francia sajtó ráébredt, hogy az elit vagy tömeg, gazdagok vagy szegények, franciák vagy idegenek, „mi” vagy „ők” ellentétek radikális jobb vagy baloldali háborús, érzelmi logikája helyett az Európa-barát vagy Európa-ellenes, hozzáértő vagy hozzá nem értő, kormányképes vagy alkalmatlan ésszerű logikát kell alkalmazni. Le Penről nem azt kell bizonyítani, hogy radikális rasszista, hanem hogy nem ért a kormányzáshoz.

Az illiberális nyilvánosság szerkezetváltása

Oroszországban öt, Törökországban egy, Magyarországon háromnegyed éve folyik először az illiberális, majd a tekintélyelvű nyilvánosság kialakításának kísérlete. Oroszországban és Törökországban az erőszak – betiltás, letartóztatás - durva, Magyarországon a kiszorítás/megszüntetés, a tulajdonszerzés finomabb eszközeivel. E rendszereknek számolniuk kell azzal, hogy még mindig léteznek választók és választások, léteznek a nyilvánosság fogyasztói, hogy önálló kép-, hang-, nyelvvilágokat kell varázsolniuk a rendszer működése és tovább élése érdekében. Putyin, Erdoğan és Orbán mindenekelőtt a hatalom politikai, gazdasági és erőszakszervezeti intézményeit igyekeztek kezeik közé kaparintani, de fél szemmel mindig figyeltek az új kép, hang és nyelv kialakítására és terjesztésére.

A választókat korábban anyagilag lekenyerező rendszerekben az álvalóság megteremtése és a valóságot mutató nyilvánosság kizárása csak kiegészítő eszköz volt. Ám az elosztható javak csökkenésével az „újkép-ipar”, az „újbeszéd gyártás” a rendszerek vezető ágazatává vált. Orbán harmadik választási győzelme idején adta ki a parancsot - a politika és a gazdaság kétharmados elfoglalása után - a média kétharmados elfoglalására. A parancsot Simicskának kellett volna végrehajtania, de erre nem volt hajlandó. Ezzel Orbán 2014-ben, két erős gazdasági és média ellenállási pontba ütközött: a lázadó Simicska-médiába és az RTL Klubba. E várakat nem tudta, és 2018-ig aligha fogja tudni bevenni. Az RTL híradói és Simicska tökéletesen elhelyezett óriásplakátjai – „ti dolgoztok, ők lopnak” - miatt nincs ember Magyarországon, aki ne tudna az Orbán-rendszer urainak személyes meggazdagodásáról.

Az Orbán-rezsim sokáig a hiábavaló ostrommal foglalta el magát, illetve saját használhatatlan nyilvánosság-disznóját hizlalta, hogy aztán levághassa és felfalja. Majd bekerítő hadműveletbe fogott, bekebelezte a TV2-őt és lerohanta a Spéder-birodalmat. Sikeresen rémítette meg a tőkét és természetesen a médiát: itt még egy Simicska-lázadás nem lesz! Mindenki elképzelhette: ha sajátjaival így bánik, hogy bánik a neki idegenekkel.

2016 őszétől sorra foglalta el a sajtó utolsó független várait, váracskáit. A legnagyobb vár, a Népszabadság több bástyája már leomlott, de még állt, sőt, ellenállt. Ezért egy hajnalon, kellő mennyiségű robbanószert helyezve alá, a levegőbe röpítették. Ekkor a magyar nyilvánosság szerkezete radikálisan megváltozott. Nincs többé irányt adó, minőségi, véleményformáló papír és online napilap. Mindenki megérthette, hogy járhat. A Mészárosról elnevezett harci különítmény még bevonult ide is, oda is - vidéki lapok, Mandiner, Echo TV -, hogy legyen a Hír TV helyett egy új párttévé. De a kormányzati befolyás olyan ellenzéki és független médiaforrásokban is megjelenik, amelyek látszólag még függetlenek és ellenzékiek, csak éppen titkos alkuk kötik őket.

A következő hónapok fogják eldönteni, hogy vajon a magyar médiaszerkezet a) két pólusú: kormány és ellenzék; b) három pólusú: kormány, Simicska-sajtó, független; c) széttagolt és szétesett. A mai állapot a harmadik változatot valószínűsíti: a nyilvánosság darabjaira és szilánkjaira tört, folyik mindenki harca mindenki ellen. Még a kormányzati sajtó sincs egységes irányítás alatt. A párt és állam különböző frakciói, érdekcsoportjai, politikusai egymás ellen küzdenek ügyek kiszivárogtatásával a sajtótermékekben. Az „újkép-ipar” Habony-műve egyik kampányról a másikra találja ki az új világot, de egyre rövidebb és sikertelenebb minden kísérlet. A Vajna-giccsművek ugyancsak vesztésre áll. A hamis híreket és a lejárató kampányokat vezérlő 888-at és Origót kizárólag a baloldali politikusok és ijedező értelmiségiek veszik komolyan. A természetes szövetségesek nem szövetkeznek.

Összefogást a független sajtóban

Egy lépésre vagyunk a 2018-as választási siker lehetőségét kínáló kétpólusú sajtó kialakításától. Ez van olyan lényeges, mint az alulról jövő ellenzéki összefogás megteremtése. Nincs semmi oka a megmaradt független/ellenzéki sajtótermékek szerkesztőségeinek és tulajdonosainak, hogy egymás között ne alakítsanak ki koordinált stratégiát a választásokig tartó viselkedésre, a hírek, az elemzések közötti munkamegosztásra. Miért kellene az ellenzéki tehetetlen politikusokra várakozniuk, hogy kiegyezzenek a 2018-as választások tétjeiben: korrupt és autokrata rendszer ellen vagy mellett; Európa mellett vagy ellen; alkotmányos jogállam és piacgazdaság mellett vagy ellen; társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság ellen vagy mellett s végül, sajtószabadság mellett vagy ellen.

A társadalmat joggal nem érdekli, hogy kinek és milyen sérelmei vannak más sajtótermékek, szerkesztőségek ellen. Fütyülnek rá, hogy papír és online, az idősebb és fiatalabb újságírók utálják egymást. A társadalmat csak feldühíti, ha a sajtó emberei hülyéknek, Fidesz-birkáknak tartják őket. Nem pártelvű képeket, hangokat akar látni és hallani, hanem ennek az országnak és saját sorsának esélyeiről szeretne valamit megtudni. Rólunk beszéljetek, ne magatokról! Nekünk írjatok és ne egymásnak! Velünk foglalkozzatok és ne a politikusokon és magatokon siránkozzatok! A nemzet nem az ellenzéket akarja hatalomra juttatni, hanem egy európai és igazságosabb Magyarországon akar élni, ha kell, az ellenzék hatalomra jutása árán.

Mi az oka, hogy miközben a sajtó minden oldalról szidalmazza a politikusokat, hogy képtelenek az összefogásra, azt természetesnek tartja, hogy nincs semmiféle összefogás az RTL, az ATV, a Klubrádió, a HVG a Magyar Narancs, a Népszava, a Vasárnapi Hírek, a 168 Óra, az ÉS, a Hócipő, az Átlátszó, a 444, a Hír 24 és a függetlennek megmaradt vidéki lapok között? Miért nincsenek összekapcsolva egymással a baloldali és független városok televíziói? És bizony tárgyalni kell a Simicska-birodalom urával is, hogy együttműködés jöhessen létre a Hír TV-vel, a Magyar Nemzettel, az Index-szel, a Heti Válasszal. Ne feledkezzünk meg a bulvárról sem, igenis, a bulvársajtónak százszoros érdeke, hogy Magyarország ne hátsó-Macedónia legyen! Tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni – végül kiegyezni. Nem elfogadni az MTV félrevezető híreit, nem elhinni az egymás ellen ugratásokat! Minőségi sajtót, oknyomozó, elemző, gondolkodtató és mégis érző sajtót csinálni! Újságírónak lenni – nagy dolog! Tisztességes újságírók, szerkesztőségek, szellemi emberek fogjatok kezet: rajtatok múlik, hogy Magyarország jó és élhető, vagy rossz és elviselhetetlen ország lesz.

Mi épül itt?

Publikálás dátuma
2017.07.22. 09:25
Berlin a nemzetiszocializmus fénykorában.

Magyarországon évtizedekig a szocializmust építettük. Mivel diktatúra volt, gyakorlatilag mindenki részt vett az építkezésben. Volt aki lelkesen, volt aki csak immel-ámmal, volt aki asszisztált, de azért mindenki építkezett. Ma, amikor azt mondják, hogy demokrácia van, nem maradt abba a szocializmus építése, de ennek a szocializmusnak van egy jelzője: nemzeti. Épül tehát a nemzeti szocializmus, avagy a nemzetiszocializmus.

Építgettük

a szocialista társadalmat. A népi demokráciának nevezett társadalomban a kormánypárt (nem is volt több) propagandája azt harsogta, hogy a szocialista társadalmat építjük.

Persze azzal a tempóval sohasem épült fel.

Abban az időben járta egy mondás: „nem lehet sztrájkolni, mert ki venné észre ebben a nagy lógásban!” Mert lássuk be, a teljes foglalkoztatottság idején lógás az volt, nem csoda tehát, hogy nem is épült fel a szocializmus.

Lakótelepi önkéntesek a szebb szocializmusért.

Lakótelepi önkéntesek a szebb szocializmusért.

Építjük

a nemzetiszocialista társadalmat. A mai kormánypártok (ma kettő van, s az ellenzék ellenállása csupán abban merül ki, hogy egymásnak állnak ellen) azt harsogják, hogy új társadalmat hozunk létre. Persze ez az új társadalom sem új, hiszen a kormánypártok alapelve szerint a Horthy-rendszer társadalmát kell(ene) visszaállítani, s az alkalmazott gyakorlatuk szerint a szocialista társadalom építésének megújítását nemzeti módon szervezik.

A nemzeti (nacionalista) és a baloldali (szocializmus építésének korszakára jellemző) ideológiák vegyítése érzékelhető a kormánypártok gyakorlatában.

A nemzeti és a szocialista gondolkodás együttesen NEMZETISZOCIALIZMUS!

A nemzetiszocializmus fontos elemei:

A nemzetiszocializmus néhány eleme tetten érhető a mai magyar kormánypártok gyakorlatában. Nézzük meg a leginkább felfedezhető elemeket, a teljesség igénye nélkül.

A Fidesz-KDNP kormány gyakorlatában a Horthy Miklós által irányított nemzetállam és a keresztény vallás mindenhatóságát tartja elsődlegesnek, s ebből következően a két világháború közti politikai retorikát és szimbólum-rendszert használja fel, amelynek lényege a Magyar Nemzethez való tartozás. Azt természetesen a kormánypártok határozzák meg, hogy ki a magyar! A kormánypártok azt állítják magukról, hogy ők a nemzeti oldal, s a kisemberek védelmében lépnek fel (pl. az emberek érdekében „megvédték a magánnyugdíjakat”).

A kormánypártok kommunikációjában a szociális demagógia jelenik meg. Ilyen például a rezsicsökkentés, vagy az „egymillió új munkahely” teremtésének propaganda-szólama.

Demagógia a populista rendpártiság, a kereszténységre hivatkozó szlogenek alkalmazása, s a magyarországi idegenellenesség is.

A német nemzetiszocializmusra jellemző volt az antiliberalizmus, a marxizmus-, kommunizmus-, bolsevizmusellenesség. Ez jellemző a mai magyar kormánypártokra is.

A német nemzetiszocializmusra és a sztálinista ideológiára egyaránt jellemző volt a vezetőben való feltétlen hit. A mai magyar kormány propagandája hasonlatos a német propagandaminisztérium által gyakorolt kommunikációhoz és a szovjet agitációs propagandához is. Ennek egyik bizonysága a média feletti teljes uralom megszerzése és megszilárdítása.

A német nemzetiszocializmus egyik alapvető jellemzője a demokrácia korlátozása volt. Ennek következményeként a nem együttműködő politikai pártok, szakszervezetek, és sajtótermékek megszüntetése. Bár a mai magyar kormánypártok közvetlenül nem tiltottak be egyetlen szervezetet, sajtóterméket sem, de állandóan megfélemlítik a civil szervezeteket, s megvalósították a média feletti teljes irányítást.

A német nemzetiszocializmusban hangsúlyozták az emberi rasszok közötti különbségeket. A Fidesz-KDNP kormány ezt az elemet folyamatosan megvalósítja, hiszen például behunyt szemel nézték a gárdavonulásokat, valamint a nemzetiségek, vallások képviselőinek megfélemlítését. A Országgyűlésben szavakban elítélik ugyan az antiszemitizmust, de tetteikben ez nem jelenik meg. Sőt! A magyar Parlamentben minden következmény nélkül lehetett zsidózni. Ennek legismertebb példája: Orbán Viktor miniszterelnök a zsidókat nem tartja magyarnak. A Zsidó Világkongresszus budapesti ülésén, nyitóbeszédében Orbán Viktor maga jelentette ezt ki.

A német nemzetiszocializmus idején korlátozták a vallásszabadságot. A Fidesz-KDNP kormány nyíltan törvényt alkotva megakadályozta az un. „nem történelmi egyházak”, az un. „kisegyházak” működését. A Fidesz-KDNP törvénye szerint csak az lehet egyház, amelyet ők annak tartanak.

Mi épül itt?

A fenti (nem teljes) felsorolásból is kitetszik, hogy a harmadik Orbán-kormány az egykori német nemzetiszocialista eszmék magyarországi megvalósulásán dolgozik.

A szocializmus építésének idején látszólagos volt a demokrácia, valóságos volt a diktatúra, a politikai elit uralkodott, a népi demokráciában többség uralmát hirdették a kisebbség felett. Ma a demokráciának nevezett társadalomban ugyancsak a politikai elit uralkodik. A különbség az uralkodó elit ideológiájában van.

Magyarországon tehát épül a nemzetiszocialista társadalom. Van aki lelkesen építi, van aki csak immel-ámmal, van aki asszisztál hozzá, s persze vannak olyanok is, akik ellenzik, de azok hangja sajnos halk, ellenállásuk gyenge.

A szocializmus építése idején, a népi demokráciában az emberek csak halkan, maguk közötti beszélgetésekben mondták egymásnak, hogy nem szeretnék építeni a szocializmust. A mai demokratikusnak mondott társadalomban – ma még – szabadon, nyilvánosan jelenthetem ki:

Nem szeretném építeni a nemzetiszocializmust!

Reménykedem, nem lesz kötelező!

Szerző

Lenullázódásunk dermesztő folyamata

Publikálás dátuma
2017.07.22. 09:22
SOKKHATÁSOK - Hurokkal ellátott kötelek garmadája lengedez fenyegetően a szereplők feje felett, s bárki nyakára tekeredhetnek -

Mint lórúgások sorozata, olyan a Shakespeare, sonnet 66 című produkció. Brutális víziók vannak benne. Például egy balerina kötélen felfüggesztve, de úgy, hogy éppen lábujjhegyen, spiccen tütüzik, a szó szoros értelmében a haláltáncát járja egyre fáradtabban és kétségbeesetten, mert ha nem bírja már lábujjhegyen, s leteszi a talpát, azon nyomban megfojtja a kötél. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház produkcióját, amit az idei Shakespeare Fesztiválon, Gyulán láthattunk, Shakespeare 66., halálvágyó szonettje ihlette, melyben 14 sorban alaposan kiosztja a világot. Például ezt írja „...Az érdem itt koldusnak született/És hitvány semmiségre pompa vár/És árulás sújt minden szent hitet/És becsületet rút gyanú aláz/És szűz erényt a gaz tiporni kész/És tökéletest korcs utód gyaláz/És Érc-erőt ront béna vezetés...” Ez a tömörül gyomorszájon rúgó, mégis veszettül szép vers ihlette az előadást. Minden sorából jelenet kerekedik. Rút, mélybe taszító, kegyetlen, de olykor mégis gyönyörű, festői látomások sora. Melyek az elviselhetetlenségig fokozódnak, ahogy a már-már monotonná válóan elaljasult és vele párhuzamosan rémisztően kiszolgáltatott embert mintázzák a szerb Kokan Miadenovic rendezésében, akinek a Balkánon nyilván fokozottan volt módja megtapasztalni az elállatiasodó brutalitást.

De a produkció csak kevéssé kötődik térhez és időhöz, sajnos legbelsőbb lényünket és lényegünket tükrözi. A Marija Kalabic által tervezett díszletben hurokkal ellátott kötelek garmadája lengedez fenyegetően a szereplők feje felett. Bárki nyakára tekeredhetnek ezek a kötelek. Az előadásban meglehetősen gyakran arat az erőszakos halál. Hulla hulla hátán, ahogy Shakespeare tragédiáiban is. Roppant intenzív a játék és erősen mozgásközpontú. Az évek óta meglehetősen jó formában lévő temesvári társulat tagjai nem kímélik magukat, ahogy a náluk a Koldusopera bemutatója után két évvel újra rendező Miadenovic sem őket. Benyargalják, harcolják, gyilkolják a színpad minden szegletét, és az ádáz küzdelem közben a szerelem is próbál megszületni, de hát ilyen közegben nem sok esélye van. Gyakran harsogóan tombol Irena Popovic elektronikus eszközöket is használó, fület tépő zenéje. Sokkhatásra jön újabb és újabb sokkhatás, ami tán időnként ki is oltja egymást, némiképp fárasztóvá válik, de amikor már lankadnánk, megint következik egy mellbevágó kép. A színpad hátsó falán lévő elektronikus óra vérpiros számokkal az előadás kezdetétől visszaszámlálva mutatja, hogy mennyi idő van még hátra a produkcióból, ha úgy tetszik, az életből. Olyan ez az óra, mint amikor akciófilmekben mutatják, hogy mennyi idő van még a bomba robbanásáig, amit rendszerint az utolsó pillanatban sikerül hatástalanítani. Itt persze nem sikerül, lenullázódik az óra, ahogy mi is. Lenullázódásunk dermesztő folyamatáról regél a lúdbőröztető produkció.

Mint a címe is mutatja, a Tévedések vígjátéka nem tragédia. Miközben tudjuk, hogy a jó komédia nem ritkán közel jár a tragédiához. A kiváló előadások egymásutániságát rendező Bocsárdi László ezt már többször is megmutatta. Legutóbb a saját remek csapatával, Sepsiszentgyörgyön úgy állította igencsak emlékezetesen színpadra Molnár Ferenc Liliom című darabját, hogy abból szinte eltűnt minden ligeti romantika, és fokozottan megjelent az az eldurvuló világ, ami módszeresen kibabrál a társadalmi hierarchiában alul lévőkkel, kiszolgáltatottá, megalázottá teszi őket, ellehetetleníti a létezésüket. Mintha a Liliom testvér produkciója lenne a szatmárnémeti Harag György Társulat Tévedések vígjátéka előadása. Ugyanaz a képtelenül eldurvult világ, amiben valószínűtlenül abszurddá válnak a szituációk. A fémtraverzekből álló díszlet is hasonló. Ezeken a rideg alkalmatosságokon sok-sok reflektor található, amik kimondottan filmstúdiószerűen világítják be a teret, azaz kiemelik, hogy műviek a helyzetek. Ezt hangsúlyozza az is, hogy a jelenetek után totál sötét lesz, majd hirtelen világosság és ekkor már a következő szituáció résztvevőit látjuk. Akár meglepő is lehet, kik teremnek ott a szemünk előtt villanásnyi idő alatt, kik kuszálják tovább a történetet csaknem a totális fejtetőre állásig. Bár nyilvánvalóan pontos rendezői elgondolás alapján született, a szó szoros és eléggé átvitt értelmében is távol kerül a közönségtől a gyulai Tószínpadon a produkció. A nézők és a színpad között lévő víz, bár hangulatos, a kelleténél messzebb távolítja a színészeket, így a vígjátékhoz elengedhetetlen arcmimika alig látszik. Tán ennek is tudható be, hogy igencsak ritkán nevet a közönség, akkor is, amikor a fonák szituáció ezt csaknem elengedhetetlenné tenné. Érzékelhető a komoly összmunka, az odaadás, mégsem válik igazi élménnyé az előadás.

Nyolcadik alkalommal rendeztek Irodalmi Humorfesztivált Gyulán. A házigazda mindig Tarján Tamás irodalomtörténész, aki oldott szellemességgel, kiválóan improvizálva és anekdotázva, bármit összeköt bármivel. Az írókhoz adódik egy muzsikus is, ezúttal Binder Károly, ő ugyancsak improvizálva zongorázik a különböző szövegek hangulatának megfelelően, de impulzív egyéniségét abszolút érvényre juttatva. Ezeken az esteken 12 író a saját, akár az alkalomra született, írását olvassa fel. Van, aki jó előadó, van aki egyáltalán nem. De mindenképpen érződik a személyiségük, és ez a legérdekesebb. Akiket esetleg csak írásaikból ismerünk, ott állnak előttünk kissé szorongva, vagy vagányul, kieresztik a hangjukat vagy éppen visszafogják. Learatják a babérokat, jól, kevésbé jól tűrik a mérsékeltebb fogadtatást, míg a kollégáik szerepelnek, élvezik a teljesítményüket, netán unottan a semmibe merednek. A leginkább tán Dragomán György van elemében, roppant komoly ábrázattal, áltudósi fontoskodó képpel, mintha fölöttébb lényeges konferencián lenne, a hagymavágás fortélyairól beszél. Tudálékos idegenszavakat vegyít mondandójába, amit a bagatell témához képest röhejesen túlspiláz, elképesztő előírásokat mond, és eszközöket ír elő a jó hagymavágáshoz, és ezeket lényegében diktátumnak tekintve, lyukat beszélve a közönség hasába, csaknem félelmetesen, ugyanakkor röhögtetően, totálisan groteszkbe hajlóan adja elő. Fergeteges. Az Irodalmi Humorfesztivál elmés szórakozás.

Szerző