Cenzor

Reneszánszát éli a gondolatok (sőt, szavak) pártállástól, vagy éppen világnézettől függő folyamatos újraértelmezése. Különösen döbbenetes, ha irodalmi alkotásról mondanak meghökkentő kritikát. Példa erre a következő történet, ami az egyik szlovén határ menti faluban történt. Súlyos betegséggel küszködő férfi arra kérte a barátját, temetésekor mondja el sírja felett Kosztolányi Dezső, Halotti beszéd című költeményét.

Amikor elérkezett a gyászos pillanat, a versmondásra felkért barát a szertartást végző plébánosnak megemlítette az elhunyt óhaját, ám a lelkiatya leintette, mondván: a vers utolsó két sora „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer” - eretnek, kommunista gondolat, mert eljön a feltámadás ideje. Elképzelhető, hogy az utolsó kívánság felülbírásával sikerült egy tudatlan lelket megmenteni a pokol tüzétől?

Témák
kritika Szerintem

Bércsapda

A rendszerszerű korrupció egyik látványos - bár kétségtelenül nem a legmeghatározóbb - formája az állami (önkormányzati) vezetők egy csoportjának és az állami cégek vezetőinek kifizetett többféle javadalmazás, amelyek mértékéről és indokáról többnyire csak sejtéseink lehetnek. Aligha lehet napirendre térni az olyan esetek felett, mint amilyen az, hogy a kancellária stratégiai államtitkára azért vált meg egymillió forintos állásától, hogy utódjának havonta háromszor ennyiért adjon tanácsot. Ugyanakkor - minden szimpátiánk mellett - aligha érthetünk egyet a közismert mozgalmár-újságíró Vágó Gáborral, aki az állami vezetők pofátlanul magas fizetésének a korlátozásáért megindított népszavazási kezdeményezéséhez azt a kommentárt fűzte, hogy "az elit pénztárcáján keresztül rákényszeríthetjük a Fideszt, hogy az államot működtető egyszerű emberek is tisztességes bért kapjanak." Naivitás azt hinni, hogy az egyébként kétharmados parlamenti támogatáshoz kötött, kilenc éve változatlan köztisztviselői illetményalap (38 500 forint) esetleges módosítása meg tudná fékezni az önkormányzati dolgozók tömeges távozását. Még akkor sem, ha Vágó Gábor népszavazási kérdése - ravasz módon - úgy fogalmazódott meg, hogy a köztulajdonban álló gazdasági társaságoknál foglalkoztatottak havi jövedelme ne lehessen magasabb a köztársasági elnökénél, akinek a járandósága a köztisztviselői alapilletmény 39-szerese, vagyis másfélmillió forint. Vagyis Áder János (és ezzel egyidejűleg Sólyom László és Schmitt Pál is) az állami (önkormányzati) vezetőkkel, cégvezetőkkel egyetemben a népszavazás sikerességében érdekelt.

Nem véletlen, hogy ha az állami cégek vezetőinek javadalmazásáról szó esik, legfeljebb a teljesíthető feladatok kipipálását említik, a versenyképességről mintha megfeledkeznének.

A bérpolitika Magyarországon elvesztette eredeti funkcióját. Az egyes területeken égető munkaerőkereslet, az Európai Unióban csak Lengyelországban és Horvátországban fellelhető hozzánk hasonló bérszínvonal és az országgyűlési választások közeledte arra az egyébként helyes felismerésre ösztönözte a magyar kormányt, hogy a minimális béreket egy hat éves program keretében brutális módon megemelje. A mértékek még a szakszervezeteket is kellemesen lepték meg. Így érthető, hogy a munkavállalói érdekképviseleti szervek felismerték: elérkezett az idő arra, hogy egész ágazatokban - elsősorban a kereskedelemben, a vendéglátóiparban és a turizmusban - további minimálbéremelések legyenek kikényszeríthetők. Ezzel azonban feladták a leckét, de nem az államnak, hanem éppen a piacgazdaságnak. Mivel Orbánék számára a "társadalmi egyeztetés" csak papíron létezik, őszre az ágazati bérkövetelésekre akár állami áldás is kerülhet. Ez lesz az a pillanat, amikor a kisebb vállalkozások tulajdonosai keserűen konstatálják, ezt a bérversenyt már nem reájuk szabták. Két út áll előttük: a cégbezárás vagy a feketepiac. A dolgozóik pedig átvándorolnak a konkurenciához, oda, ahol nagyobb tőkeerőt sejtenek. A mókuskerék forog.

Szerző
Bonta Miklós

Bércsapda

A rendszerszerű korrupció egyik látványos - bár kétségtelenül nem a legmeghatározóbb - formája az állami (önkormányzati) vezetők egy csoportjának és az állami cégek vezetőinek kifizetett többféle javadalmazás, amelyek mértékéről és indokáról többnyire csak sejtéseink lehetnek. Aligha lehet napirendre térni az olyan esetek felett, mint amilyen az, hogy a kancellária stratégiai államtitkára azért vált meg egymillió forintos állásától, hogy utódjának havonta háromszor ennyiért adjon tanácsot. Ugyanakkor - minden szimpátiánk mellett - aligha érthetünk egyet a közismert mozgalmár-újságíró Vágó Gáborral, aki az állami vezetők pofátlanul magas fizetésének a korlátozásáért megindított népszavazási kezdeményezéséhez azt a kommentárt fűzte, hogy "az elit pénztárcáján keresztül rákényszeríthetjük a Fideszt, hogy az államot működtető egyszerű emberek is tisztességes bért kapjanak." Naivitás azt hinni, hogy az egyébként kétharmados parlamenti támogatáshoz kötött, kilenc éve változatlan köztisztviselői illetményalap (38 500 forint) esetleges módosítása meg tudná fékezni az önkormányzati dolgozók tömeges távozását. Még akkor sem, ha Vágó Gábor népszavazási kérdése - ravasz módon - úgy fogalmazódott meg, hogy a köztulajdonban álló gazdasági társaságoknál foglalkoztatottak havi jövedelme ne lehessen magasabb a köztársasági elnökénél, akinek a járandósága a köztisztviselői alapilletmény 39-szerese, vagyis másfélmillió forint. Vagyis Áder János (és ezzel egyidejűleg Sólyom László és Schmitt Pál is) az állami (önkormányzati) vezetőkkel, cégvezetőkkel egyetemben a népszavazás sikerességében érdekelt.

Nem véletlen, hogy ha az állami cégek vezetőinek javadalmazásáról szó esik, legfeljebb a teljesíthető feladatok kipipálását említik, a versenyképességről mintha megfeledkeznének.

A bérpolitika Magyarországon elvesztette eredeti funkcióját. Az egyes területeken égető munkaerőkereslet, az Európai Unióban csak Lengyelországban és Horvátországban fellelhető hozzánk hasonló bérszínvonal és az országgyűlési választások közeledte arra az egyébként helyes felismerésre ösztönözte a magyar kormányt, hogy a minimális béreket egy hat éves program keretében brutális módon megemelje. A mértékek még a szakszervezeteket is kellemesen lepték meg. Így érthető, hogy a munkavállalói érdekképviseleti szervek felismerték: elérkezett az idő arra, hogy egész ágazatokban - elsősorban a kereskedelemben, a vendéglátóiparban és a turizmusban - további minimálbéremelések legyenek kikényszeríthetők. Ezzel azonban feladták a leckét, de nem az államnak, hanem éppen a piacgazdaságnak. Mivel Orbánék számára a "társadalmi egyeztetés" csak papíron létezik, őszre az ágazati bérkövetelésekre akár állami áldás is kerülhet. Ez lesz az a pillanat, amikor a kisebb vállalkozások tulajdonosai keserűen konstatálják, ezt a bérversenyt már nem reájuk szabták. Két út áll előttük: a cégbezárás vagy a feketepiac. A dolgozóik pedig átvándorolnak a konkurenciához, oda, ahol nagyobb tőkeerőt sejtenek. A mókuskerék forog.

Szerző
Bonta Miklós