Megint miénk a jövő

„Orbán Viktor: Mi vagyunk Európa jövője” – hirdette öklömnyi betűkkel címoldalán a kormányközeli lap. S a vezér szombati üzenetét azóta is csócsálják a közeli publicisták, egyiknek jobban tetszik, mint a másiknak. Egy kebelbarát történelmi perspektívába helyezi a megvilágosodást: „azt hittük és reméltük, hogy Európa lesz a jövőnk. Ma pedig azt látjuk, hogy mi vagyunk Európa jövője”. Mert dehogy is mi árultuk el Európát, az árult el minket, vagyis a jövőjét, de szerencsére itt vagyunk mi, élén (egyelőre még jelző nélküli) vezérünkkel, aki megmenti nekünk. Sőt: az a jövő már itt is van – minálunk, no persze szűkebb (visegrádi és balkáni) környezetünkben. S a mi modern Archimédeszünk e szilárd pontról fogja kiforgatni Európát Soros tengelyéből.

Minek tagadjam gyöngeségem, felkacagtam, amikor meghallottam e stílszerűen világrengető orbáni kijelentést. Már megint?! Hát ismét mi építjük a jövő társadalmát, nem az a nyamvadt nyugat?! De hiszen ezt én már Rákosi apánktól is hallottam, nem is egyszer. Együtt a hozzá kapcsolódó nyugat-ócsárlással, ami magától értetődően most is elmaradhatatlan. A közeli médiát már jó ideje nem véletlenül árasztják el a nyugati rémtörténetek, amelyeknek csekély része igaz, a többi eltúlzás vagy torzítás, vagy egyenesen – gyakran orosz forrásokból eredő – hamisítás. A lényeg: a nyugat velejéig romlott, önsorsrontó, élén megannyi elmebeteg politikussal, isteni szerencse, hogy mifelénk kormányszinten ilyenek a világért sem akadnak. Kétségtelen különbség, hogy hajdan Uncle Sam pórázán táncoltak, most Sorosén, de hát ő is amerikai, s – erről hogyan is tehetnének az őt leleplezők?! – ráadásul zsidó.

Értelemszerű: minél szörnyűbbek a nyugati állapotok és vezetők, annál ragyogóbb a mi helyzetünk és főleg vezérünk. Némely (még megmaradt, ám a tusványosi szónok által nyíltan megfenyegetett) kritikus portálok ízekre szedték Orbán tényállításait, amelyekből jószerivel egy sem állja meg helyét, de sokra nem mennek vele. Rá se rántanak azok, akik nem a szemüknek, hanem a vezérnek hisznek (és, bocs, protestáló nőket rántanak le hajuknál fogva). Akik Európa jövőjét építik, azok nyilván joggal ingerültek, ha valaki – szertenézve e tájon – kétségbe vonja, hogy már megint a Lajtától nyugatra volna a pokol és keletre a mennyország.

Jelzem, ezzel már Kádárék is felhagytak, részint távolibbra tolva azt a pompás jövőt, részint szordínósabbra fogva a nyugat pocskondiázását. Az nem is ment volna ott, ahol Hofi gúnyolta azokat, akik a bírálatra azon lamentálnak, hogy Amerikában verik a négereket. S ahol Kellér hamiskás mosollyal mondta párizsi útjáról, hogy a nyugat haldoklik, de valljuk meg, szép halála van. Viszont a jövő mai kisajátítóinak kezében ott a migráns ütőkártya, s pompás adu, noha a soros menekülthullámmal Európába érkezett pár millió az unió lakosságának egy százalékát sem teszi: tényleg soros, mert a világháború óta a sokadik, elég a volt Brit-Indiából vagy Algériából jöttek tömegére utalni, az importált muszlim vendégmunkásokról nem is szólva. S Európa mindet túlélte. Ezért jogos a gyanúm, az a jövő mégsem lesz a rá most igényt bejelentő nacionalistáké, utóvégre ők Európa múltjából jöttek. A mai poén a humoralista Sándor Györgyé: „Fiatalok, tiétek a jövő. Úgy volt, hogy a miénk lesz”.

Szerző

Nyelvújítás a szélsőjobbon

Bárki találkozhat botlatókővel Budapesten. Miután egy párat láttam, leültem az internet elé. Direkt arra voltam kíváncsi, hogy az antiszemiták hogyan tálalják a jelenséget a sajtóban. Bocsánat, nem akarok általánosítani, nem az antiszemiták, a kuruc.info oldal érdekelt. Nem most kezdtem el figyelni, már több éve. Az izgatott, mit csinál a nyelvvel a kuruc.info. Hogyan alakítja úgy, hogy az alkalmas legyen a gyűlöletkeltésre. Ha nyelvészszemmel nézem, akkor nincs új a nap alatt. Ugyanazokat a szóalkotási módokat dobják be, mint Kazinczyék a nyelvújítás idején. Csak hát a cél az más. Az eszköz nem. Nem közölném itt a kuruc.info botlatókővel kapcsolatos szövegeit, inkább csak néhány jelenséget, amelyek az antiszemita diskurzus részei ma Magyarországon.

Az említett oldalon „bosszantókövet” kell keresni. Nem vall túl nagy nyelvi leleményre, de nyilván arról van szó, hogy bosszantja azokat, akik például ezt az oldalt olvassák. (Ráadásul a bosszantó” és a „botlató” szavak magánhangzói ugyanazok, így formailag azonosság is van.). Igen, azt hiszem, hogy a különböző - így például antiszemita - diskurzusok főleg az adott tematikához megalkotott szavakból állnak. A kuruc.info tematizálja is a szövegeket: van cigánybűnözés, politikusbűnözés és holokamu. A botlatóköves cikkek a „holokamu” fül alatt találhatók. A „holokamu” címszó alatt való megjelentetés már önmagában a holokauszt tagadására utal: a „holokamu” szó két szó összerántásából lett, a „holokauszt” és „kamu” szavakéból. Tehát ezen cikkek szerzője „kamu”-nak tartja a holokausztot.

Az oldal egyébként elég termékeny a holokauszttal kapcsolatos szóalkotás szempontjából: ide tartozik még a holobiznisz (a holokauszt az biznisz), a holomese (a holokauszt az egy mese) és a holacoste, az „antiszemét világmárka” (holo plusz „la coste” márkanév). Holotúlélő (holokauszt-túlélő), holohazugság (holokauszt és hazugság szavak szóösszevonása, azaz a holokauszt egy hazugság), holoszakértő (holokauszt és szakértő szavak szóösszevonása), holofelelős (holokauszt és felelős szavak szóösszevonása).

A bosszantókő az oldal szerint a magyarokat bosszantja. Elérkeztünk egy újabb általános jellemzőhöz, a zsidó és magyar diszpozícióhoz. Ezen nincs mit túlmagyarázni. Aki zsidó, az nem magyar.

Most mégis kénytelen leszek egy részt idézni az egyik botlatóköves cikkből: „Debrecenben az első tízszer tíz centiméteres, réz bevonatú botlatóköveket az egykori Szoboszlói út 15. szám alatti ház elé – ma ez a 27. számnak felel meg – személyesen a bizniszgazda Gunter Demnig helyezte ki”. A „bizniszgazda” szó a kuruc.info diskurzusában a „holokamuval” kapcsolatos témakör egy újabb, tudatosan alkotott összetett szava, amely a holokauszt-megemlékezésekkel kapcsolatos munkálatokat üzletnek, azaz biznisznek minősíti. Ez nemcsak a holokauszttal kapcsolatos bizniszre utal, hanem a szélső-jobboldalnak, a zsidóságot az üzleti világgal összekapcsoló kommunikációjára is. A kuruc.info olvasóinak ezek az utalások egyértelműek, hiszen a különböző szövegek egy diskurzus részeiként egymásra utalnak. (Lásd erre: „Gunter Demnig holoüzletember azt vallja...” a kuruc.info-n). Nincs értelmezési kérdés, csak a kívülállók számára.

„Beszélni kell erről, mert amíg nem beszéljük ki magunkból, addig nyomasztani fog minket és a társadalmat is - hangoztatta a gazdanép lelkiismeretét minden bizonnyal jobban ismerő holoszakértő” olvasható ugyanebben az idézett cikkben. A „gazdanép” fogalmát Adolf Hitler használta a Mein Kampf című művében. A gazdanép ebben az értelemben az a nép, amelynek nyakán a zsidó nép élősködik, kultúráját, társadalmát megteremti: „Léte abban is hasonlít az élősdiekéhez (mármint a zsidóké), hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb időn belül kihal a gazdanép.” (Forrás: skin-head.eoldal.hu)

Meggyőződésem szerint ezek a mai magyarországi antiszemita diskurzusból vett szemelvények azt bizonyítják, hogy a nevezett szubkultúra új, antiszemita tartalmú szavak létrehozásával és a régiek használatával erősíti a gyűlöletbeszéd jelenlétét Magyarországon.

Szerző

Tüzes ló - Dumbós lángos

A kisváros piacán mindig kígyózó sor áll az egyik lángosos előtt, míg a másiknál alig négyen-öten várakoznak. Elsőre az ember nem is érti a különbséget, főként, ha már kipróbálta mindkettőt: vakteszten sem lehetne eldönteni, melyik jobb a másikánál. Errefelé két hétig sem élne meg, aki rossz portékát ad el, vékony, áttetsző tésztával, avasodó olajjal hiába is próbálkozna bárki. A vaskos lángosnak itt külön szava van: dumbós, egy férfitól hallom, amikor magam is sorban állok a kevésbé népszerű bódé előtt. Azért itt, mert hosszas megfigyelés után rájöttem: a másik közkedveltsége legfőképp abból ered, hogy ott egy huszonéves lányka szolgálja ki a zömmel férfiakból álló törzsközönséget, itt még egy derék, tenyeres-talpas, nyugdíjhoz közelítő asszonyság.

- Kettőt kérek, de vigyázzon, ha nem lesz eléggé dumbós, visszaadom – mondja a kopaszodó férfi a pénztárgépnél álló asszonynak, s nyomatékul kacsint mellé egyet. Vannak ilyen fölösleges mondatok, s fölösleges szokások. Például amikor tizenkét teljesen egyforma kacsacombot egyenként átrakat egyik oldalról a másikra valaki, csak hogy kiválassza azt a kettőt, amit végül hazavisz. Nőben is, férfiban is találni olyat, aki számára a vevői lét ebben a néhány percben a fontoskodásról, a hatalomról, mások csuklóztatásáról szól, amelynek gyönyöréért még a mögöttük állók szánakozó vagy épp ideges pillantásait is hajlandók elviselni. Emberünk azonban egy laza mosoly kíséretében megkapja hamar a dumbós lángost, pont olyat, amilyet két-három perccel később a mögötte álló kérés és kacsintás nélkül is kapni fog, s egy közeli asztalkánál hozzá is lát az evéshez.

Töpörödött cigány asszony érkezik, mind a két lábfeje be van kötve, vörösre festett haja ősz szálakkal tarkított. Itt árul a piacon, ősszel gombát, csipkebogyót, ilyenkor meg erdőben szedett szurokfüvet, mentát, réteken összegyűjtött, kemény levelű vad sóskát.

Egy kék pléhdobozt vesz elő, népszerű krém volt benne valaha, ilyen betűtípusú felirattal már nem is forgalmazzák. Lassú mozdulattal tekeri el a tetejét, az aljában meg-megcsörrenek a pénzérmék. Egyetlen ötszázas van csak benne, a többi inkább tízes, húszas. A papírpénzt többször is megfogja, kiveszi, visszateszi, s közben néz befelé, a sütő felé, ahol olajpára ködében pirul a tészta.

Három kávét kér, kettőt üresen, egyet habbal. Míg várakozik, a készülő lángosokat nézi, néha odébb tologatva a pénzérméket, mintha fejben számolgatná őket. Műanyag poharakban kapja aztán a rendelt italt, otthagyja értük az ötszázast. Követem a tekintetettemmel, látom, hogy a „nagybanis” kofákhoz indul az itallal, s szépen leosztja mind a hármat: a habosat a nagyszájú főnökasszony kapja, a másik kettőt két kigyúrt legény. Ezután visszaül a saját pultjához, s bebújik a jó szagú szurokfűcsokor mögé, mintha annak illatával jól lehetne lakni.

- Adjon még egy lángost – furakodik elém az előbbi kopasz, s tán méltatlankodni kezdenék, ha nem tenné mindjárt hozzá, hogy neki sietős a dolga, de ha kész van, tegyék csak egy papírban a kis cigányasszony elé, ne is mondják, honnan van, ki küldte. Fizet, s távozóban még visszakacsint a pultosnak, hogy „de ez is dumbós legyen ám….!”

Szerző
Doros Judit