Tüzes ló - Dumbós lángos

A kisváros piacán mindig kígyózó sor áll az egyik lángosos előtt, míg a másiknál alig négyen-öten várakoznak. Elsőre az ember nem is érti a különbséget, főként, ha már kipróbálta mindkettőt: vakteszten sem lehetne eldönteni, melyik jobb a másikánál. Errefelé két hétig sem élne meg, aki rossz portékát ad el, vékony, áttetsző tésztával, avasodó olajjal hiába is próbálkozna bárki. A vaskos lángosnak itt külön szava van: dumbós, egy férfitól hallom, amikor magam is sorban állok a kevésbé népszerű bódé előtt. Azért itt, mert hosszas megfigyelés után rájöttem: a másik közkedveltsége legfőképp abból ered, hogy ott egy huszonéves lányka szolgálja ki a zömmel férfiakból álló törzsközönséget, itt még egy derék, tenyeres-talpas, nyugdíjhoz közelítő asszonyság.

- Kettőt kérek, de vigyázzon, ha nem lesz eléggé dumbós, visszaadom – mondja a kopaszodó férfi a pénztárgépnél álló asszonynak, s nyomatékul kacsint mellé egyet. Vannak ilyen fölösleges mondatok, s fölösleges szokások. Például amikor tizenkét teljesen egyforma kacsacombot egyenként átrakat egyik oldalról a másikra valaki, csak hogy kiválassza azt a kettőt, amit végül hazavisz. Nőben is, férfiban is találni olyat, aki számára a vevői lét ebben a néhány percben a fontoskodásról, a hatalomról, mások csuklóztatásáról szól, amelynek gyönyöréért még a mögöttük állók szánakozó vagy épp ideges pillantásait is hajlandók elviselni. Emberünk azonban egy laza mosoly kíséretében megkapja hamar a dumbós lángost, pont olyat, amilyet két-három perccel később a mögötte álló kérés és kacsintás nélkül is kapni fog, s egy közeli asztalkánál hozzá is lát az evéshez.

Töpörödött cigány asszony érkezik, mind a két lábfeje be van kötve, vörösre festett haja ősz szálakkal tarkított. Itt árul a piacon, ősszel gombát, csipkebogyót, ilyenkor meg erdőben szedett szurokfüvet, mentát, réteken összegyűjtött, kemény levelű vad sóskát.

Egy kék pléhdobozt vesz elő, népszerű krém volt benne valaha, ilyen betűtípusú felirattal már nem is forgalmazzák. Lassú mozdulattal tekeri el a tetejét, az aljában meg-megcsörrenek a pénzérmék. Egyetlen ötszázas van csak benne, a többi inkább tízes, húszas. A papírpénzt többször is megfogja, kiveszi, visszateszi, s közben néz befelé, a sütő felé, ahol olajpára ködében pirul a tészta.

Három kávét kér, kettőt üresen, egyet habbal. Míg várakozik, a készülő lángosokat nézi, néha odébb tologatva a pénzérméket, mintha fejben számolgatná őket. Műanyag poharakban kapja aztán a rendelt italt, otthagyja értük az ötszázast. Követem a tekintetettemmel, látom, hogy a „nagybanis” kofákhoz indul az itallal, s szépen leosztja mind a hármat: a habosat a nagyszájú főnökasszony kapja, a másik kettőt két kigyúrt legény. Ezután visszaül a saját pultjához, s bebújik a jó szagú szurokfűcsokor mögé, mintha annak illatával jól lehetne lakni.

- Adjon még egy lángost – furakodik elém az előbbi kopasz, s tán méltatlankodni kezdenék, ha nem tenné mindjárt hozzá, hogy neki sietős a dolga, de ha kész van, tegyék csak egy papírban a kis cigányasszony elé, ne is mondják, honnan van, ki küldte. Fizet, s távozóban még visszakacsint a pultosnak, hogy „de ez is dumbós legyen ám….!”