Hányszor láttam már ezt a feliratot? Ötvenszer? Százszor? És hányszor látta Török András, aki így idézte fel egy 2000-beli írásában, stílusosan épp 2000-ben: „A panzió. A Váci utcai tagozatos iskola harmadik emeleti ablakából a következő feliratot lehetett bámulni, kör alakú mezőben: >Pension/Wüsztner/Pensió<”. Az ezredfordulón reklámtábla takarta el, de az utóbbi években ismét szabadon mutatkozik mint egyetlen mementója a Váci utca 40-ben valaha volt családias szállónak. Amelyről a nevén kívül persze egyikünk sem tudott semmit. Eddig.
A Váci utca 40. alatti pompás bérházat 1912-ben építtette Navratil Imréné született Széher Jolán, aki a kor semmilyen vívmányát nem tagadta meg majdani bérlőitől. Központi fűtés melegítette a lakásokat és az első lépcsőházat is, az otthonokban több fürdőszobában lehetett élvezni a meleg folyóvíz áldásait. A földszinttől a harmadikig vörös szőnyeg borította a lépcsőket, de természetesen lift is közlekedett az emeletek között. Joggal hirdette hát meg a következő szavakkal még az építés évében, szeptember elején a szolgáltatásait a frissen nyílt Wüsztner panzió: „A belváros szívében modern kényelemmel felszerelt otthon egyesek és családok számára. Elsőrangú konyha és ellátás. Központi fűtés, fürdő szobák, lift. Diner-Abonnement. Mérsékelt árak. Villamos megálló. Érintkezés magyar-, német- és esperanto nyelven. On parle francais. English spoken.”
Habár Vigand Rezső korabeli Budapesti útmutatójában azt írta, „penzió életről Budapesten nem igen beszélhetünk, csak egy nagyobbszerű vállalkozás van, amely úgy az idegenek, mint a családtalan budapestiek érdekét szolgálja”, sőt meg is nevezte Gerő Károlyné Lipót körúti vállalkozását – „különösen ajánlatos magános hölgyeknek, az ellátás elsőrangú, van villamvilágítás, fürdőszoba és lift” –, valójában negyvennél több panzió kínálta szolgáltatásait ez idő tájt a fővárosban. Bellevue, Exquisite, Pension-Moderne, Pensionát Francois és hasonló neveken várták a szállásra és teljes ellátásra vágyó vendégeket, de alighanem ennél is nagyobb bizalmat ébresztett a panziós nevének pecsétje: Balog, Gerber, Kessler, Szappanyos.
Különösen igaz lehetett ez olyan esetekben, mint Wüsztner Henriké, amikor a korban közkézen forgó címtárak segedelmével az óvatos lakó egy pillanat alatt kideríthette, kinek a vendégszeretetét fogja élvezni. Esetünkben egy törvényszéki irodaigazgatóét, aki a Váci utca 40-ből, ahol maga is lakott, reggelente a Budapesti Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszékre járt be dolgozni az Alkotmány utcába. S ha valakit nagyon érdekelt, némi lapozgatás árán azt is kideríthette, hogy a muraközi Perlakról érkezett a fővárosba még 1895-ben, állami tanítónőként dolgozó feleségével együtt, s miközben szépen haladt előre a váltótörvényszéki ranglétrán, előbb a pesti Csikágóban bérelt lakást, majd Újpestre költözött, végül – miután Wüsztner Henrikné Vanitsek Emma Kamilla 1908-ban munkaképtelenség indokával évi 1200 koronás állami nyugdíjat nyert – a pesti Belvárosban telepedett le.
Hogy ez a munkaképtelenség valamelyest legyőzhető akadály lehetett, mutatja, hogy Wüsztner Henriknét, akit Csáky Károly gróf váci püspök fölterjesztésére a pápa épp az előző évben tüntetett ki emberbaráti tevékenységéért a Pro Ecclesia et Pontifice-érdemkereszttel, a következő időkben is ott találjuk a nőügyek harcmezején. Ügyvezető igazgatóként dolgozott a Katholikus Háziasszonyok Országos Szövetségében, útjára indította a sajnálatos módon csak tíz számot megért Katholikus Háziasszonyok Lapját, és a Szent Erzsébet cselédotthon vezetőjeként rendszeresen felszólalt a cselédkérdésről tartott konferenciákon. A Nő és a Társadalom 1909. május elsejei tudósítása így adott hírt a mondandójáról: „Wüsztner Henrikné a Kath. Háziasszonyok Szövetsége képviseletében a cselédek valláserkölcsi nevelését ajánlja; szórakozásul a vasárnapi misét és a védőegyesület délutánjait teljesen elegendőnek tartja.”
Azt nem tudom, franciául, angolul és eszperantóul ki beszélt Wüsztnerék 1912 őszén megnyitott panziójában, azt viszont állíthatom, hogy a házikisasszony kitűnően bírta a németet. Wüsztner Ilona tanítónő ez idő tájt a Vadász utcai polgári leányiskolában némely szépírás- és földrajzórák mellett elsősorban németórákat tartott ugyanis. S a ránk maradt dokumentumokból az is kitetszik, hogy szeretett volna a hivatásában tovább lépni, tanári állásokat pályázott meg, a létszámfölösleg azonban útját állta. Talán ezért választott hamarosan más pályát magának: színinövendéknek állt be Rákosi Szidi iskolájába.
Corthy Mira. Talán ezen a néven találjuk meg ezután a legtöbbször Wüsztner Ilonát, de ennek a névnek minden elképzelhető variációja felbukkan a következő húsz évben. Korthy, Corti, Korti, Myra – csodás összevisszaság, az említésekben csak egy a közös: egy „feltűnően szép és szépen beszélő” színésznőről szólnak. Az utóbbi képessége elsősorban a Renaissance Színház színpadán hozott neki sikereket, az előbbi a Star filmgyár némafilmjeiben. Pesti híresség válik belőle, és 1918 februárjában, amikor édesapja ötvennégy évesen hirtelen meghal – ugyanaznap közlik a gyászhírt a lapok, amikor a Központi Árvizsgáló Bizottságba szóló állami kinevezését –, már egy botrányos házasságot is kötött a nálánál harminc évvel idősebb erdélyi nemessel, Bornemissza Kálmánnal. A politikába viszont nem ártja bele magát: „A feminizmust pártolom, hiszen minden nő tudtán kívül is feminista, de a nőt mint választót, nem tudom elképzelni” – nyilatkozza egy körkérdésre.
A Wüsztner panzió története a halálesettel véget ér, Corthy Miráé azonban még csak most indul. Hamarosan Potorán Kornélné válik belőle, egy orvos felesége, a színpadtól visszavonul, megözvegyülvén földbirtokot vesz Alsó-Gödön, saját nevén – de az apróhirdetések tanúsága szerint édesanyja közreműködésével – baromfit tenyészt.
1930-ban négy hónapra egy angol diplomata ösztönzésére Indiába utazik, a Színházi Életnek a patialai maharadzsa egyetlen női vendégeként abszolvált vadászatról ad exkluzív interjút. Öt évvel később egy kormányzati körökből induló bankper érintettjeként zsarolással vádolják, de az ügy a zárt meghallgatást követően elsimul. Duna-parti villáját eladja, a Régiposta utca 5. alatti modern luxusbérházban letelepedve 1942-ben, ötvenegy évesen új pályát kezd. „Szövet, selyem és egyéb méteráru, kötöttszövött áru, fonal” nagykereskedést nyit az Arany János utcában.
Az 1948-as telefonkönyvben találjuk meg utoljára a nevét.
