Pazar látvány, kínos önfényezés – Ilyen volt a vizes vb záróünnepsége (fotók)

Lenyűgöző műsor és arcpirító diplomáciai tiszteletkörök: a vb szervezői még mindig nem ismerik a helyes arányokat, de legalább hagyták a profikat dolgozni. A képre kattintva fotógaléria nyílik. FOTÓK: Molnár Ádám

„Nem hiszi el, mit csinálnak ezek az artisták a kötélen!”; „Döbbenetes: ilyen show-t még nem látott!” – nagyjából ilyen címekkel képzelem el a vizes világbajnokság záróünnepségények részleteit a YouTube-on. Joggal: Vági Bence rendező és a Recirquel társulat kitett magáért.

Pedig már a közvetítés második percében rettegtem: vb legizgalmasabb pillanatai című ötperces összefoglaló Kövér Lászlóval kezdődik. Én, mondjuk, egy cseppet se izgultam Kövér László miatt az egész vb alatt, sokkal jobban érdekeltek a sportolók, de hát legalább éreztem, mi a szabály: ha a Cseh Lászlót ünneplő Chad Le Clos érdekel, előbb meg kell néznem Orbán Viktort három különböző kivitelben.

És ez bosszant, ez az arcunkba nyomakodó kivagyiság, ez a szemérmetlen önfényezés:ha ebből az ünnepségből kivesszük az összes bájvigyorgó politikust, kapunk egy remek produkciót, ami önmagáért beszél. Amibe nehéz belekötni, miről nehéz fintorogva beszélni. Így viszont az embert – ahelyett, hogy a már-már meditatív szépségű légtornász-műsor visszhangozna benne reggelig – el-elönti a szekunder szégyen: most komolyan elhangzott az a mondat, hogy„Kérem, fogadják szeretettel Tarlós Istvánt, aki átadja a FINA zászlót Seszták Miklósnak”? És ez az egész vb, az egész szervezősdi kulcsmozzanata: hogy Tarlós miért nem egyenesen a következő vb szervezőinek adja át a zászlót. Mert ez Seszták nagy pillanata, lehet lengetni „tizenötmilliárd” néző előtt 48 ezer forintos Burberry nyakkendőben. És amint belekap a szél a lobogóba, nem tudok nem arra gondolni, hogy a koreai bizottság elnöke valójában arra gondol: kösz, magyarok, most aztán csinálhatunk mi isekkora puccparádét két év múlva.

A 2012-ben alakult Recirqueltársulat igazi sikersztori: előadásaikra tülekednek az emberek, ami érthető is, hiszen a látványos újcirkusz-produkciókban rendezői profizmust, ötletességet és kidolgozottságot, stílust kapunk. Ez az első percben egyértelművé válik a záróünnepélyen is: amikor Navratil Andrea hófehér ruhában és fejdíszben elkezdi a Mikor mentem hazafelé című népdalt, megáll a levegő a Papp László Sportarénában.

Van koncepció (rendező: Vági Bence) – a víz, mint a hazát kereső népek irányadója –, az óriás fecskebábokat reptető gyerekek meghozzák a cukiságfaktort, a jelmezek letisztultan szépek (Kasza Emese), a zene pedig (Sárik Péter és Elek Norbert) pontosan azt tudja, amit egy effajta produkció aláfestésének tudnia kell. Iványi Árpád látványtervezőnek sikerült néhány elképesztően erős pillanatot kreálnia – a rítustánc-jelenet emberfala például zseniális. Gigantikus csodaszarvas-báb, rúdartisták világrekorder mennyiségben (összesen 18 országból castingoltak művészeket), remek koreográfia – mindehhez igazi fényorgia.

Ha bármit is felróhatunk a 200 előadóművészt, artistát tömörítő stáb műsora kapcsán, az legföljebb annyi: egyes jelenetek vitathatatlanul hosszabbak a szükségesnél. De hát egye fene, bármikor szívesen bámulok tehetséges és szép embereket, akik olyan könnyed mozdulatokkal lengedeznek tízméteres magasságban a szájukból lógó (!) kötélen, ahogyan én leviszem a szemetet. (Kicsit nagyobb kedvvel.) A zárójelenet nyomán még a legnagyobb ellendrukkerek is megadták magukat, na.

És akkor mindezt agyoncsapják a tisztelt szervezők.

Mert ugyan a megnyitóhoz képest gyorsított felvételben érkeznek a zászlók, a beszédeket nem ússzuk meg, Seszták Miklós adja elő azt, amitől már az iskolai ballagásokon is herótot kapunk. Miért, miért, miért? Azt mondjuk, azonnal elhittem, amit Seszták a FINA és a szervezőbizottság kapcsolatáról mondott – tudniillik, hogy összenőttek –, de hát mégiscsak elég lett volna egyszer körbenyalni mindenkit a beszédben.Ahhoz képest, hogy egyszer sem akarta hallani az utóbbi három hétben, hogy csupán két évünk volt a szervezésre nyolc helyett, ő maga legalább hatszor elmondja, mekkora királyok vagyunk, amire megvan egyébként a megfelelő szexuális jellegű kifejezés, csak inkább nem írnám le.

Az immár teljesen egyértelmű, hogy Maglione elnök az új Louis de Funes – végtelenítve tudnám hallgatni, ahogy Balatonfüred nevét kiejti. Magyar pipöl, áótsztendingfeszilitiz, kérem, mondja valaki, hogy Szijjártó Péter csak a büszkeségtől vigyorog, és nem a kiejtés miatt!

Ha mindebből öt percet nyomnak le a torkomon nyakkendőstül, lengetésestül, zászlólevonásostul, Maglionéstul, azt mondom, üsse kő. De, hogy félórán át kelljen halálosan unalmas beszédeket hallgatnom két nyelven, az nonszensz, az egy pofon azoknak a remek előadóknak, akik csináltak egy olyan műsort, ami bárhol a világon megállná a helyét. Ami nem bűzlik az álságos hungaromantikától, ami úgy szippant be, hogy nem tukmálja rád a magyarok nagyszerűségét, közben pedig mégis ezt az érzést kelti bennünk. A politikai-sportdiplomáciai maszlag nélkül ez egy tökéletes záró-show – de akár megnyitó is – lett volna: leleményes, szórakoztató és profi. Milyen kár, hogy mindig akadnak, akik az igazi teljesítmény hátán akarnak feljebb nyomakodni.