Csontháború

Azt hisszük, hogy az 1990-2000-es évek fordulóján nálunk elemeikben összeállt hideg-polgárháborús műfajoknál nincsenek kegyetlenebbek. Hogy napi gyakorlatunk a régió politikai retorikájában az elképzelhető legszörnyűbb. De ez tévedés, a mi érzelmi-ideológiai fő törésvonalunk kizárja az önkínzás, a nyilvános megalázás, az ellenfél mentális fojtogatásának fontos formáit. Hétköznapjainkat ezekkel tovább gazdagítva mára még kibírhatatlanabbá tehettük volna. Ezt egyébként mindenki tudja, aki mondjuk a poszt-jugó gyakorlatot ismeri. Még sokat kell nőnünk, amíg egymásnak (és magunknak is persze) olyan szörnyűségeket vágnánk a szemébe, ahogy ezt ők most egy színházi provokációban szinte rezdülés nélkül teszik.

Erről a múlt héten mindenki meggyőződhetett, ha a szegedi Thealter fesztiválon a Jami Körzetet, egy össz-posztjugó punk akciót, az utolsó évek talán legkeményebb ottani politikai élveboncolási színházi kísérletét látta. Az alkotók egy vajdasági képzőművész-rendező, Kokan Mladenovic meg a szövegíró, a belgrádi underground kultikus alakja, Milena Bogavac és három zseniális fiatal színésznő; egy szerb, egy horvát és egy bosnyák. A tárgy áltörténelmi álesemény. A helyszín majdnem valódi. Jamena valóban létezik, falu a Szerémségben, ahol Szerbia, Horvátország sőt Bosznia is valahogy összeér. A környéken ősemberi csontokat találnak. Megvan, hiszi mindenki, az első szláv Délen, persze benne látják az első szerbet, horvátot, bosnyákot. Először diverzánsokkal próbálják a csontokat egymás elől elhappolni, de nem megy. Azután diplomáciai eszközökkel akarják megszerezni maguknak a “történelmet”. Ez sem sikerül. Akkor külföldi genetikusokhoz fordulnak, döntsenek azok. Nemzeti mozgalmak országos véradást szerveznek, hogy a brit orvosoknak legyen elég “anyaguk”. Azok azonban megállapítják, hogy a három nép “génjei” alapvetően nem térnek el egymástól, a csontok pedig mindenkihez köthetőek a környéken. Akkor a három délszláv nemzeti nyelv zömmel újonnan kreált különbségeit felmutatva szeretnék a felek eldönteni a küzdelmet. De mindenki tudja, s most a néző is meggyőződhet róla, hogy azok lényegeben ugyanannak a nyelvnek helyi változatai. Végül az EU-nak kell az ősemberről döntenie. Az, mint minden balkáni konfliktusnál, megkerüli az ügyet. A falut és környéket kimetszi a helyi állami világból, új nemzetközi körzetet hoz létre 99 évre, s itt egy eddig soha nem ismert nyelvet vezet be, majd egy nemzetek feletti (vagy alatti) őstörténeti Disneylandet épít. Ez lenne a Jami körzet.

A többnemzetiségű színész-rendező csapat azt állítja, hogy munkájuk a nacionalizmusról szól. Persze, arról is. De leginkább arról, hogy vannak történeti szakaszok, amelyekben nincs együttélés. A megoldás annak elismerése, hogy e pillanatban nincs megoldás. A vitatott nemzeti azonosságok az érintetteknek kölcsönösen elfogadhatatlanok, a nemzetközi döntnökök meg elkenik a történetet.

A színházi történetnek van lelkes közönsége, néhány ezer liberális értelmiségi a belgrádi és zágrábi kis színházakban. De további milliók háborognak, a legjobb esetben demonstratívan süketek. Most itt tartunk.

Egyébként a szegediek a tavaszi újvidéki ősbemutatónak is társszponzorai voltak. Nagyszerű, hogy itthon is vannak (Balog József szegedi Maszk Egyesülete), akik tudják: nekünk még mindig közünk van ahhoz, ami körülöttünk történik.

Nincs válasz

A Népszava adott hírt róla, hogy a Magyar Államkincstár 207 önkormányzatot megbírságolt 120 millió forint összegben, mert késve jelentették lecserélt falubuszaik új rendszámát. A kincstár a szegény települések működtetéséhez adott évi 2,5 milliós állami támogatásból jelentős összeget követel vissza, volt, amikor az egész évi keretet. Így lehetetlenné teszi mintegy 150 ezer lakos ellátását biztosító falubuszok működtetését: a betegek rendelésekre való szállítását, sőt néha a patikai beszerzéseket is, ami esetlegesen tragikus következményekkel is járhat.

Egyetlen jegyző és polgármester sem tudott arról , hogy a kincstár rendszám szerinti nyilvántartást vezet, így a büntetés aránytalan és jogtalan. Emiatt három Sárospatak környéki polgármester 2017 július ötödikén kérte három minisztertől: Pintér Sándortól, Balog Zoltántól és Varga Mihálytól, tekintsenek el a büntetéstől. Mélységesen felháborít, hogy a mai napig nem válaszolt a kormány a három település közös levelére.

Elhatároztam, hogy polgárként megpróbálok segíteni, választ kapni, ezért megkeresem az ügyben felelős vezetők titkárságát. Sajnos nem jártam szerencsével. Az államkincstárnál a biztonsági őr vette fel a központ telefonját és kérdezte meg, hogy milyen ügyben hívom a kincstárt. Az emberi erőforrás minisztériumnál többszöri hívás után sem tudtam kapcsolatot teremteni a titkársággal. Lázár János miniszter titkársága nem vette fel a telefont. A kabinetiroda közölte, hogy az illetékesek a parlamentben vannak. Csak a nemzetgazdasági minisztérium titkárságával tudtam kapcsolatba lépni, itt visszahívást ígértek.

Az azonnali kapcsolatteremtés lehetősége a szolgáltatóknál, a bankoknál ma már természetes, az állami szervezeteknél vajon miért nem?

Szerző

A gép forog

Ha nem emlékeznénk, akkor is tudhatjuk, hogy ment ez a hetvenes években. A magyar sajtótermékek digitalizálásán lankadatlanul dolgozó magáncégnek hála az ember bármikor összehasonlíthatja a Népszabadság és a Népszava vagy épp egy tucat vidéki napilap politikai híreit. És azonnal láthatja: mindig mindenütt ugyanazt írták.

A távirati iroda híreit közölték az összes fontosabb témáról, így Battonyától Nemesmedvesig ugyanazokkal a szavakkal számoltak be a lapok a párt bölcs döntéseiről, a kormány szakszerű intézkedéseiről, valamint a népgazdaság sikereiről. Amihez persze a megbízható szerkesztők patikamérlegen hozzáporciózták a helyi ízeket, így lett az újságban termelési riport, tudósítás a megye kettő meccseiről és néhány életes tárca is. Mondanom se kell, hogy a kritikai hang sem hiányozhatott: a kereskedelem mulasztásait pont úgy lehetett szidni, mint a tévéműsort.

Kettőezer-tizenhét nyarára a Nemzeti Együttműködés Rendszere sikeresen klónozta a gyerekkoromat. Újrateremtette azt a helyzetet, amikor szinte csak az ő hangja hallatszik el az állampolgárokhoz. Fél tucat állami tévécsatornáról és a második legnagyobb kereskedelmiből is dől a Matúzné-híradó, csak hol közéletire, hol bulvárra fazonírozzák. Akárhány zsebrádió sugároz is az országban, ugyanazokat a kormánypozitív híreket szajkózza, hiszen az MTI ingyen van, önállóan hírt szerkeszteni pedig nemcsak strapás, de azonnali gazdasági ellehetetlenüléssel is jár. Újságot pedig jószerével már csak Habony Árpád és Mészáros Lőrinc ad ki, és most befejezték, amit tavaly ősszel elkezdtek: kormányközeli strómanokhoz került a még függetlennek megmaradt néhány megyei napilap is. Várhatóan csak idő kérdése, hogy a lojalitását a Népszabadság megszüntetésével bizonyító Heinrich Pecina a maga szeletét újra csak felkínálja Mészáros Mediaworksének, amely hónapok óta ugyanazt az egy propagandalapot adja ki tucatnyi különböző fejléc alatt.

Mondom, láttunk már ilyet. De a hetvenes években mégis volt valami egészséges veszélyérzet az emberekben. Legalább sokan hallgatták a Szabad Európát.

Szerző
N. Kósa Judit